A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-02-28 / 9. szám

Ha Budapesten járok és a sok lótás-futásban elfáradok, egy kis pihenésre a legtöbbször a Müvészpresszóba ülök be. Ré szint, mert közel esik szálláshelyemhez, régi patinája is vonz, színházi környezete pedig olykor-olykor segíti a munkám. Hiszen öt jelentős színház, az Operaház, a Vidám Színpad, a Thália Színház, a Mikroszkóp Színpad és az Operettszínház található a környékén, s így mindig sok neves színész található a presszóban. Itt mutattak be Agárdy Gábornak, a kétszeres Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művésznek. Elmondtam, hogy szeretnék interjút készíteni vele s meg is hívott magához másnap késő délutánra. Igen ám, csakhogy eltévesztettem az időpontot és este hat óra helyett ötkor jelentem meg a „színen" Majakovszkij utcai lakásán s csengettem be hozzá. Egy kis motoszkálás után ki is nyílt az ajtó, és amúgy „háziasszonyosan" csipkés női kötényben, papucsban fogadott Agárdy. Kedvenc hobbiját űzte, saját maga főzte a vendégeknek szánt ínyencfalatokat. SZÉP SZÓ VAGY PALETTA? Elbüszkélkedhetett volna azonban a Nemzeti Színház kitűnő színésze más hobbijával is. Lakása ugyanis olyan, akár valami képtár. A nappali szoba egyik falán például Munkácsy Mihály Ásító inasának életnagyságú másolata, másutt színészportrék és gyönyörű ikonok bizonyították a színművész festő-tehetségét. Nem is nyugodtam addig, amíg meg nem kérdeztem, nem akart-e valaha festőművész lenni? — Ez csak hobbi nálam — mondta. — Igaz, hogy színészportréimat a Rátkay Klubban, ikonképeimet pedig a Fészek Klubban kiállították már, de hát gyermekkorom óta vallom, hogy csakis a szép szó művészete gyújthatja lángra a szívemet. Mindkét művészeti ágat ugyanis sráckoromtól ízlelgetem. Szegedi szülőházam egyik szomszédos lakójától, Erdélyi Mihály festőművésztől hatéves koromtól a pingálást tanulgattam, másik „szomszédunknál"., a városi színháznál viszont gyermekszínészként működtem. Volt hát elég időm eldönteni, hogy melyik pályát válasszam. — Mikor döntötte el mégis, hogy színész lesz? — Tizenhat éves koromtól vagyok aktív színész. Egy pályázat révén szerződtetett a színház. Ettől kezdve tizenöt esztendőn keresztül vidéken játszottam. Színészkedtem Szegeden, Nagykárolyban, Kassán és Pécsett, az államosítás után pedig a Miskolci Nemzeti Színház egyik „élszínésze" lettem. És bár énekeltem operában és operettekben is, a Nótás kapitányban például táncos komikus voltam, a miskolci színházban mégis karakterszerepekben arattam a legnagyobb sikert. Ilyen volt például Lenin szerepe Az apák ifjúsága cimü Gorbatov-darabban, amely kitűnő kritikát kapott a sajtóban. — Azt tartják Agárdy Gáborról, hogy sokoldalú jellemábrázoló, emellett humora és drámai ereje egyformán meggyőző. Igazolta ezt Budapestre való felkerülése után is. A Fővárosi Operettszínházban nagy sikert aratott például az Orfeusz a pokolban című darabban. Később az Ifjúsági, illetve a Petőfi színházban emlékezetes alakítást nyújtott a svejki Katz tábori lelkész, a Koldusoperában Bicska Maxi, Molnár Ferenc Liliomában pedig a hintáslegény szerepében. Amióta 1964-ben a Budapesti Nemzeti Színház tagja lett a Moliére, Shakespeare, és Csiky Gergely jó néhány darabja mellett a színháznak csaknem teljes repertoárját végigjátszotta. Emlékszem például, hogy amikor Gorkij: Éjjeli menedékhelyében Bubnovot alakította, a sajtótól a leghízelgőbb kritikát kapta. Hogyan csinálja ezt? .— Sztaniszlavszkij szerint nem a színészkedés, hanem a színészkedés nélküli őszinte emberábrázolás teszi színésszé a színészt. Én olyannak veszem legkisebb szerepemet is, mintha ismeretlen mesterhegedü lenne, és a legszebb dallamot is ki lehetne belőle csalni. Lehet, hogy több ízben is gikszert fogok, de a közönséget sohasem csapom be! — A Magyar Televízió legutolsó szilveszteri adásának egyik vidám jelenetében, az Öt dudás egy csárdában című humoreszkben ön is nagy sikert aratott. Mi a véleménye a komikusokról? — Szerintem háromféle komikus van: sovány, kövér és jó humorista. Én nem tudom, hogy engem melyik csoportba sorolnak, de ha csak egy mosolyt is nézőim arcára tudok varázsolni, már akkor is roppant boldog vagyok. MÜVÉSZCSALÁD Itt egy kis időre megszakadt a beszélgetés. A művészcsalád másik „két tagja" érkezett haza a Fóti-tó melletti Agárdy-tanyáról. Agárdy Gábornét, született Rácz Boriskát hírből ismertem már, hiszen az ötvenes évek második felétől sokat olvashattunk róla. Az Operaház balettkarának volt ismert szólótáncosa, és annak idején Bratislavában is nagy sikert aratott. A család „harmadik tagja" sem bizonyult azonban méltatlannak a művészi hírnévhez. Igaz, hogy csupán csak egy fekete pamacsszerű kískutyus, de a „kutya -művészet" egy különleges ágát mesterien űzi. Asszonyának annyit kell csupán kérdeznie, hogy mikor bont ágyat a Mazsola kutyus — és az okos szemű uszkár máris lecibálta a heveröről a díszes ágytakarót. — Hát még ha a férjemet a tévé képernyőjén látja! — dicsekedett büszkén Boriska. — Úgy nyüszít boldogságában, hogy majd lepottyan a székről. Nem is adnám oda egy hónapokig tartó amerikai vendégszereplésért sem! — A vendégszereplésről jut eszembe, hogy ön is részt vett a Nemzeti Színház legutóbbi csehszlovákiai turnéján — fordultam Agárdy Gáborhoz. — Mi a véleménye erről? — Bratislavában és Prágában is nagyon kedves és műértő közönséggel ismerkedtünk össze. Szlovákia fővárosában azonban egy kis hiányérzetünk támadt. Két esztendeje ugyanis egy bratislavai szinészküldöttség járt Budapesten és akkor egy „életre szóló" barátságot kötöttünk az ottani prózai és zenés színházakat képviselő kollégákkal. Nos, kissé rosszul esett, hogy két évvel később bratislavai vendégjátékunk alkalmából egyetlen „régi barát" sem nézte végig az előadásainkat. Talán egyedül Branislav Korent fedezhettük fel a nézőtéren, ő azonban nem is vett részt a két év előtti látogatáson. — Annál kedvesebb emlékekkel tértetek haza Prágából — vágott közbe Agárdy Gáborné. — Meséld csak el azt a bizonyos esetet.. . — Hát az ottani epizód egy kissé „szakmán kívüli" volt — emlékezett vissza mosolyogva a művész. — Ám mégis hetekig emlegettük az ottani egyik legismertebb vendéglátó üzem alkalmazottainak közvetlenségét. Úgy kezdődött a dolog, hogy a hazautazásunk előtti estén már éppen búcsúzkodtunk vendéglátóinktól, amikor az egyik prágai barátunk azzal állott elő, hogy ruccanjunk át a város legnépszerűbb szórakozóhelyére, az „U fleku" sörözöbe. Át is vonultunk testületileg, csakhogy akkor már tíz óra körül járt az idő, és a hatalmas vendéglőben éppen zárni készült a személyzet. Egyik kísérőnk tolmácsolására azonban — aki elmondotta, hogy a Budapesti Nemzeti Színház színészei vagyunk — megnyílt az ajtó és még a konyhát is kinyitották, csakhogy megízlelhessük a vendéglő ételkülönlegességeit. Különösen egy Oldó nevű pincér halmozott-el minden jóval, többek között 1 50 korsó finom fekete sört hordott ki az asztalunkra. Természetesen olyan nagyszerű hangulatban „léptük át" az éjfélt, hogy Oldót színházunk „örökös tagjává" választottuk, ö pedig egy söröstányérkára pingálva egy olyan igazolványt állított ki, amelynek birtokában bármely időpontban jogunk van belépni a prágai „U fleku" helyiségeibe. — Befejezésül még egy utolsó kérdés — fordultam búcsúzkodás közben a kedves müvészpárhoz. — Kinek a főztjét szereti Mazsola jobban, Agárdy Gáborét vagy aszszonykájáét? — A feleségem, amikor összekerültünk, még teát sem tudott főzni — bókolt Boriskának gálánsán a művész. — Manapság azonban a hűtlen Mazsola kutya csakis asszonya ételeire csóválgatja a farkát! NEUMANN JÁNOS Prandl Sándor felvételei