A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-02-14 / 7. szám

Dr. Sándor Károly történész, a Lévai (Levice) Járási Műemlékvédelmi Felügyelőség osztályvezetője tartott elödást a múlt év végén Ipolyságon, (Őahy) a Honti Közművelődési Klubban. Bevezetőjében a műemlékekről s a műemlékvédelem fontosságáról beszélt. Rámutatott többek közt arra, hogy szervezett műemlékvédelemről nálunk csak a XIX. század végétől, illetve a XX. század elejétől beszélhetünk. Éppen ezért a múltban számos műemlék és müemlékjellegű kincsünk elpusztult. A lévai járás pillanatnyilag 86 ingatlan és 250 ingó műemléket tart nyilván. Az előadó ezek után a szűkebb vidék legértékesebb műemlékeit mutatta be. Beszámolójában említést tett a XIII. században épült lévai várról, valamint annak felújítási munkálatairól. Az utóbbi öt-tíz év alatt egyébként a járás területén több régi építményt is felújítottak. Megmentették az enyészettől pl. a varsányi XII. századi román stílusú templomot s az 1820-as években emelt barokk kastélyt. Ugyancsak rendbehozták Pecenicén a XVII. századi kastélyt, s befejezés előtt áll a borfői barokk kastély felújítása is. A járás további említésre méltó műemlékei közé tartoznak még a borfői MŰEMLÉKEK - MŰEMLÉKVÉDELEM (Gondolatok egy előadás kapcsán) sziklába vájt lakások, a százdi templom XV. századi freskói, a bakabányai (Pukanec) városfalak s a Püspöki Nagy Péter által felfedezett felsöszemerédi rovásírás emlékei. Előadásában dr. Sándor Károly röviden kitért Ipolyság műemlékeire is. Mindenekelőtt a klasszicista stílusban épüft hajdani vármegyeházát, a templom román stílusú portáléját, XVI. századi gótikus madonnaszobrát, Jankó Kráf emléktábláját, Fegyverneki Ferenc európai hírű humanista sírkövét és a középkori kolostort említette. Úgy gondolom, az ipolysági műemlékek kapcsán feltétlen érdemes néhány fájó pontra kitérni. A hajdani kolostor pl. évtizedektől az enyészetnek adatott át. Állítólag II. Rákóczi Ferenc is itt töltött egy hetet 1704-ben. Az építé-ÍROTT ÖNARCKÉP Kedves könyvet hozott Romániából a posta. Szerzője az erdélyi és az egyetemes magyar festészet egyik kiemelkedő alakja: Nagy Imre. Naplójának, vagy ha úgy tetszik, életrajzi írásának címe: Följegyzések. A bukaresti Kriterion Könyvkiadó jelentette meg. Aki küldte, Bernáth Ernő, régi jó marosvásárhelyi barátom. Beléolvasok a majd 350 oldalas könyvbe, s csodálom a festőművész gyakorlott stílusát, leíró készségét, helyzetteremtő képességét, hajlamát az élvezetesen és olvasmányosan tálalt útleírásokra, amikor Olaszországban, Franciaországban vagy Angliában megfordult. Szinte magunk elé képzeljük a festőt, ahogy gyermekes áhítattal megcsodálja Michelangelo, Tizian, Goya, Velasquez művészetét, Goethe, Ibsen, Shakespeare irodalmi nagyságát, a finn Kalevala mélységét, az építőművészet remekeit Európa néhány országában. Kitűnő olvasmányt, naplót, jegyzettöredékeket adott közre a bukaresti kiadó Kányádi Sándor Nagy Imrét láttató nagyszerű előszavával. A könyvben nincs kronológiai sorrend, áthidaló utalások nélkül kerülnek egymás mellé gyermek- és felnőttkori élmények, szülöföldi (zsögödi) első és második világháborús emlékek, gimnáziumi évek, a budapesti Képzőművészeti Főiskolán eltöltött esztendők, az eperjesi kórház és a tátralomnici hathónapi üdülés az első világháború idejéből. Őszintén, az igazmondás erejével tárja fel termékeny és élményekben gazdag életét. Azért annyira rokonszenves és megkapó szinte minden sora. Érdekes világ bontakozik ki tolla alól. Egy szépségesen küzdelmes élet hullámzik végig a könyvön. Van benne izgalmas és eleven gyermekkor, megannyi szülöföldi történéssel, s beteges megszállottság a művészi elhivatottság vállalásában. Hosszú életet élt, a fél világot bejárta, de sehol nem kapott annyit, mint Zsögödön és környékén, a Hargita tisztásán és rengetegeiben. Ahogy Sütő András írja róla: „A hatalmas életmű lombozata világtájak felé nyújtózkodik, de a kezdeti gyökérnyomás színhelye: Zsögöd. Itt van a művész „mézelő területe" s a kaptár is, melyben a röpködő tekintet s a szüntelen kutató gondolat nektárja évről évre felhalmozódik." Szívszorítóan szép vallomást tesz a művésszé érés kezdeti éveiről. Képeivel bejárja Erdély nagyobb városait, de az erkölcsi sikeren kívül egyéb semmi. Brassói második kiállítása adja meg anyagilag is a lökést a megérdemelt fölemelkedéshez. Egész könyvoldalakat tesz ki a Marosvásárhelyi Találkozót kísérő vitáknak szentelt figyelme, valamint íróbarátokról szóló vallomása. „Áron (Tamási), mint egy szent apa ... remekel egy igaz ember törhetetlen nagyságával. Van egynéhány egészen tiszta fejű ember... Balogh Edgár. Kenegeti a mellem, ha hallom ezeknek a folyékony tiszta magyar beszédüket." „Zsiga két hetet töltött nálam .. . Teljesen idegen világ tárult eléje" — írja Móricz Zsigmondról. „Összecsomagoltam utolsó maradék élelmiszeremet, s átvittem Szabó Palinak és családjának, akikről azt hallottam, hogy éheznek" — írja Budapestről, ahol a második világháborús teljes öszszeomlás utolérte. Ami még vonzóvá teszi a festőművész szerzőt, hogy akárhová sodródik vagy sodorja az idő szele, ő mindig tudja, hogyan forduljon, hogy szemben álljon Csíkországgal. A tengerpartra csapódó hullám is visszacsordogál, ő sem távozik soha véglegesen művészetének, illetve élményvilágának forrásvidékéről. Szándékosan hagytam utoljára Nagy Imre természetleirásának szépségét. Könyvének ezek a részei megközelítik legjobb tájképeinek színvonalát. Az Emersonért, Adyért is lelkesedni tudó Nagy Imrét úgy kell elképzelni a zsögödi természetvilágban, hogy ingeujjában mókus, tölténytáskájában egér, társaságában kutya, macska és holló, vászna és ecsetje közelében egy általa teremtett virágzó gazdaság. Népek ütközőpontjának, nagy súrlódások csataterének nevezi Erdélyt. Mikor a második világháború befejezése után Pestről, a romvárosból hazaér, „Brassóban éppenséggel akkor alakult meg és öltötte magára mundérját a Magyar Népi Szövetség ... Nem hinné az ember, mennyi értelmes embere van a kisebbségi életnek" — írja a szövetség vezetőiről és elnökéről, Kurkó Gyárfásról, aki Nehéz kenyér című regénye révén íróként is széles körben ismert. Hatvanéves volt, amikor elhatározta, hogy a festett és rajzolt önarcképek után írott önarcképet készít. De csak két évtized múlva, nem sokkal halála előtt kerültek elő fiókjából az értékes följegyzések, az egyszerű szavakkal fogalmazott bölcs mondások. Festői ars szeti szempontból felbecsülhetetlen értékű épület jobb sorsot is érdemelne. Az imént említett műemlékek közül egyébként egy sincs megjelölve a városban. Pedig egy kis táblára talán illó és érdemes lenne felírni, mikor, milyen stílusban épült, milyen célt szolgált stb. Jankó Kráf emléktábláján kívül nem találni többet a városban. így senki sem emlékezik meg pl. Thury Györgyről, a híres törökverő vitézről, a sági vár hajdani kapitányáról, Szokolyi Alajos olimpiai bajnokról a Honti Sport Klub és a Magyar Atlétikai szövetség megalapítójáról, a kultúra nagy mecénásáról, Sipiss Antal ismert zeneszerzőről és zongoraművészről, a város szülöttéről stb. Nincs nyoma Ipolyságon annak sem, hogy megfordult a városban Móricz Zsigmond és Bartók Béla; itt fogadta erdélyi követeit II. Rákóczi Ferenc, innen indult csapataival Selmecbánya felé Görgey Artúr. De nincs emlékműve az 1919-ben elesett tízegynéhány ipolysági vöröskatonának sem. Arról már ne is beszéljünk, hogy egy olyan városban, mint Ipolyság egy többnyelvű színes prospektust is érdemes lenne kiadni. Egyre fokozódó idegenforgalma is indokolttá tenné ezt. CSÁKY KÁROLY poeticájának is tekinthető az idézett sor: „Az igazi művész útja a saját élményen vezet végig." Ezt igazolja a könyve végén feltüntetett műveinek gazdag hagyatéka. Többször volt kiállítása Pesten. 1939-ben elnyerte a Szinyei Merse Pál Társaság díját. A Román Szocialista Köztársaság népművésze volt. Könyvéből őt ismerjük meg jobban, az egyszerű emberek gondjával-bajával együttérzőt, aki ha ecsetet fogott a kezébe, mindig a saját földjébe markolt, szülőföldjét láttatta vásznain. Meg a Hargitát láttatta tavaszi virágözönben és őszi lombhullásban. A természet szerelmese marad haláláig. S a természet nemcsak lenyűgözte, gondolkodtatta is, ami a Följegyzésekből is kiderül. „Az emberiség okosodik és kopaszodik. Azért micsoda utat kellett megcsináljon, amíg a szőrt felcserélte ruhával" — mondja egyhelyütt önéletírásában. Mikor 1965-ben Bernáth Ernő barátom közbenjárására bekopoghattam hozzá, nyolcvan méhcsalád gondozásának a terhe nyomta a vállát. Akkor még iskolás lányaim barátkoztak meg vele leghamarább. Mert alig néztünk szét képekkel zsúfolt zsögödi házában, az ablakon berepült egy méhecske, s elég harcias kedvében volt. Leányaim egészen megrémültek tőle. Nagy Imre mosolygott, s jóságos arccal nyújtotta tenyerét a méhecskének, amely egyszerre megszelídült, az ismerős tenyérre szállt, gazdája markába fogva vihette ki az udvarra. A lánykák azután úgy tekintettek rá, mint a világ egyik nagy méhszelidítőjére. És ők is hozzászelídülve sokáig ültek a térdén. MÁCS JÓZSEF A lévai (Levice) vár