A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-03 / 1. szám

Sokan azt hiszik, hogy a világon a legkönnyebb dolog interjút készíteni valamelyik nevesebb művésszel. Pedig hát nem is olyan ritkán magától a művész emberségétől függ, hogy megszületik-e egyáltalán a portré. Jó példa erre a két­szeres Kossuth-díjas kiváló művésszel. Major Tamással megbeszélt interjú. A Nemzeti Színház öltözőjében akad­tam rá. És itt közölte sajnálkozva ugyan, de a segíteni tudás minden reménye nél­kül, hogy el kell halasztani beszélgetésün­ket, hajnalban ugyanis Erdélybe utazik versmondó körútra. S hogy mi ebben a történetben a fentebb említett művészi emberség? Az, hogy végül is annyira a munkásváros szép ajándékait. Itt nőtt szí­vemhez az örökké mesélő Duna, a hullá­maiban úszkáltam a munkásszülők gyer­mekeivel együtt már ötéves koromtól, s a Toldi Miklós utcai kis földszintes házunk­ban már pöttömnyi emberkeként ízlelget­tem a szebbnél-szebb verseket. Tanítónő édesanyám ugyanis (apám állami hivatal­nok volt) világéletében színésznő szere­tett volna lenni, s mert ezt nem adta meg neki az élet, belém ültetgette a szép szó szeretetét. De az újpesti gyermekkor is­mertette meg velem a tragédiákat is. Az első világégés éhezéseit, a sorbaállás gyötrelmeit, a kukoricamálét és azoknak a sebesült katonáknak a jajkiáltásait, aki­szívére vette csalódottságomat, hogy az előadás után bérautót hivatott, s felvitt a lakására és éjjel egy óráig vallott életéről, munkásságáról. Pedig még az is bonyolí­totta a helyzetet, hogy nemcsak örá várt fárasztó utazás, de feleségének, Beck Ju­dit festőművésznőnek is másnap kellett, hogy megnyíljon a kiállítása. A Nemzeti Színháztól persze nem volt nagyon messze Majorék Duna-parti laká­sa, a rövid autózás alatt mégis sok min­dent megtudtam a kiváló színművész gyermekkoráról. — Újpesten születtem — idézte be­hunyt szemmel a 70 éves színész egykori fiatalságát —, s máig sem felejtettem el e ket városunkon keresztül vittek hátra a frontról. S láttam dalolva végigvonulni azokat a vöröskokárdás munkásfiatalokat is, akik a forradalomért mentek feláldozni drága életüket. Bizony négy tanítómester is nevelt ezekben az időkben: a szülői ház, az iskola, az utca és - >a Duna! — És hogyan teltek további évei? — foly­tattam kérdezgetéseimet, miután meg­érkeztünk Major Tamásék lakására. — Az elemi iskola elvégzése után a Köny­ves Kálmán gimnáziumban folytattam ta­nulmányaimat. Itt is jól éreztem maga­mat, főképp mert egyik tevékeny tagja voltam a diákság önképzőkörének. Pedig hát vegyes volt ennek az iskolának nem-SZÍNÉSZEKKEL NÉGYSZEMKÖZT ^yl/ímíyi 16

Next

/
Oldalképek
Tartalom