A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-02-07 / 6. szám

A királyt úgy hívják, hogy II. Gusztáv Adolf, aki 1625-ben adta ki csatahajóépítő parancsát. A hajót pedig Wasa névre keresztelték 1628. augusztus 10-én. A magányos csónakos neve pedig, aki 1956-ban látott hozzá reménytelennek tűnő vállalkozásához, saját zsebéből fedezve a kutatás költségeit: Anders Franzen. Ötévi aprólékos, megszállottként végzett munka után talált rá a Wasára, s ezt végül 1961. április 24-én sikerült kiemelni a vízből. Ma minderről a svéd gyermekek aprólékos pontossággal beszélnek — mint említettem, szép képeskönyv taglalja az eseményeket, s a felnőttek büszkélkedve tájékoztatják az idegent. A Wasavervethez indulok csatahajómúzeum nézőbe, miután jó párszor átlapoztam a már emiitett könyvecskét és betanultam a legfontosabb tudnivalókat. A múzeum a Stockholmi-öböl Djurgarden nevü szigetén található, alig néhány száz méterre a Skansentől. Először is beülök a vetítőterembe, ahol reggeltől estig óránként vetítik a hajó felszínre hozását megörökítő filmet. Az ember ámul-bámul, micsoda óriási technikai bravúrok, erőfeszítések árán folytak a munkálatok, és együtt örül a képeken többször látható Franzén mérnökkel, akit kutatásai során többen őrültnek, megszállottnak tekintettek. Szűk baráti körén kívül senki sem hitte már, hogy a hajó aránylag épségben nyugodhat a tengerfenéken. Márcsak azért sem, hiszen a XVII. században óriási erőfeszítéseket tettek a hajó felkutatására, eredménytelenül. Hatvanegy áprilisáig még azt sem tudták pontosan, hogy hol, a kikötő körüli tenger melyik részén fekszik. És abban sem hitt már senki, hogy a hajó faváza ellen tudott állni az időnek, a sós víz romboló-maró erejének. Kinevették Franzent, az újságok is mindig csak gúnyosan emlegették. De ö kitartott. És Franzen ma Svédország egyik legnépszerűbb embere. A Wasa ma egy köréje emelt épületben várja a látogatókat. Ottjártamkor a hajó félig le volt fedve, mivel már odáig jutottak a munkálatokkal, hogy a belső tereket is visszaálltitják eredeti állapotukba, berendezik a kajütöket, újrateremtik belülről is szakasztott mását a Wasának. Hogy milyen volt a hajó belseje, mondjuk a parancsnok kajütje, azt jól szemlélteti ennek modellje. Egészen puritán volt a berendezés. A tisztek is kettesével, láb fej mellet aludtak. Milyen lehetett hát a legénység szállása?... A 113 matrózé és háromszáz katonáé, akik teljes létszámban sohasem foglalhatták el a helyüket. Hiszen a fennmaradt korabeli dokumentumok szerint az első és egyetlen úton bekövetkezett katasztrófa pillanatában harmincan voltak a hajón: tengerészek, nők és gyerekek. Valószínűleg mindannyian odavesztek. Nincs róla hír, hogy a holttesteket valaha is megtalálták volna. Ellenben a több mint háromszáz éve elsüllyedt Wasa szinte teljes épségben fennmaradt. Miután a rárakódott ezer köbméter iszaptól megtisztították, 24 ezer leletet hoztak felszínre a búvárok. Nemcsak a fa állt ellen az időnek, de rengeteg bőrből, textilből, vörös- és sárgarézből, öntöttvasból készült használati és felszerelési tárgy is. Ezekből a régészek hozzávetőleges pontossággal rekonstruálni tudták a tengerészek és a katonák ruházatát, a személyes holmijaikat, az akkori fegyvereket. Minderről áttekintő képet nyújt a múzeum. Egy maketten látni, hogy a legénység a fedélzeten aludt, nem volt külön szálláshelye; egy-egy 24 fontos ágyút hét, nyolc ember kezelt; a hajóürben ivóvizet, sózott halat, gabonát tároltak, amelynek egy része épségben megmaradt; biztos helyen tartották a puskaport, amelyből még hat hordóval használható állapotban került elő. Valószínűleg a vízben, iszappal körülvéve mindezeknek a tárgyaknak és magának a hajónak akár további évszázadokig sem változott volna az állapota. Minden igen jól konzerválódott. Ezért nem is maga a kiemelés okozta a legnagyobb problémát, hanem az, hogy a levegőn darabokra ne hulljanak a megtalált kincsek. Bonyolult eljárással ezt is sikerült megoldani. Viszont rengeteg használati tárgy, így több ágyú is még mindig vízzel teli vitrinben várja látogatóit. Magát a hajót is rendszeres időközönként vízzel és gőzzel, valamint különböző konzerváló anyagokkal kezelik. És végül a hajó legértékesebb, legszebb részéről, a tatfedélzetröl szeretnék szólni. Ha valami, hát ez aztán igazán remekbe szabott mestermunka volt. Az egész laposított tatfelület egy nagy szoborkiállításhoz hasonlítható. A szobrok legtöbbje ma még külön-külön tekinthető meg, de idővel szintén viszszakerülnek eredeti helyükre. Sok minden készteti itt csodálkozásra a nézelődöt, de engem mégis ezeknek a szobroknak a szépsége ragadott meg leginkább. Valahogy nem ment a fejembe, miért raktak tele egy csatahajót ennyi művészi alkotással. Hogy egyeztethető a kettő össze? Az akkori emberek számára is olyan értékesnek tűntek fel ezek az alkotások, mint nekünk, kései utódoknak? Vagy egyszerűen csak mindennapi díszek voltak? Valahogy nem értem az emberi elmét. Ha hitt a művészetben, miért ácsolt csatahajót, miért indult vele hadba? Miért épül még mindig annyi csatahajó, igaz — szobrok nélkül.. . ZOLCZER JÁNOS A szerző felvételei Emberi sorsok ELÁRVULT ÖREGEK ... Az idős asszony arca csupa ránc. Már nemigen mozdul egyedül, naphosszat a nyugdijasotthon folyosóján üldögél s tekintetével a kapun túli világot szemléli. Hosszú esztendők óta ül így egymagában. Ha olykor-olykor gyöngébbnek, fáradtabbnak érzi magát, akkor a szobába húzódik, de ott is az ablak mellé kuporodik — szinte időtlen idők óta vár. Élete s éltetője: egyszer talán látogatója érkezik neki is. — Öt tányérba mertem az ételt, amíg bírtam. Most senki sem képes, hogy eljöjjön és elbeszélgessen velem egy kicsit. Tanult szakmája van mindnek, családjuk meg házuk van de vénségemre nekem már nincs helyem közöttük. Hangja békés, nincs benne indulat. Nem panaszkodik, hanem tényeket közöl. Söt, annyira megbékélt sorsával, hogy azt mondja : ez az élet rendje ... Ez volna valóban? Szlovákiában ez idő szerint a szociális otthonok száma meghaladja a százat, az itt élö idős állampolgároké pedig a több ezret. Az intézményekről és a bennük nyugalmat találókról jobbára az állam gondoskodik. A hajlott korukban egyedül maradókról éppúgy, amint azokról, akiknek fia-lánya él ugyan, de nemtörödömségböl nem viszonozza a szülői szeretetet. A felnőttekké vált gyerekek feladatát s egyben legelemibb kötelességét — nem csekély anyagi áldozattal — a társadalom vállalja magára. Az utóbbi esztendőkben felfelé ívelő tendenciát sejtetnek a grafikonok: mind többen kérik fölvételüket a régebben csupán agghajlékoknak „becézett" korszerű szociális otthonokba. A jelentkezők zömét azonban nem a kenyér szüksége készteti erre az elhatározásra. Sokan vannak viszont az olyanok. akik idős korukra egyedül maradtak, s megromlott egészségi állapotuk lehetetlenné teszi, hogy gondoskodjanak önmagukról. A másik csoportba azok az idős szülők tartoznak, akiknek gondozását egyszerűen elhanyagolják a gyerekeik. Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy manapság — falun és városon egyaránt — a mind teljesebb foglalkoztatottság nyomán a családtagoknak sokkal kevesebb lehetőségük nyílik az idősek gondozására mint korábban; így indokolt esetben az értük való aggódás és felelősség is késztethet valakit a szülő nevére szóló felvételi kérelem megírására. A motiváció legyen bármennyire is különböző, egyvalami azonban az összes gondozott esetében közös: a gyerekeknek, esetleg az unokáknak azon szándéka, hogy megosszák az állammal és a társadalommal az időskorúak eltartásának felelősségteljes feladatát. A szociális otthonokban élő öregek életéről tulajdonképpen külön-külön történetet lehetne írni. A fővárosi nyugdíjasotthonok egyikének például hetven lakója van. Hetven különböző életút. M. néni még a múlt század utolsó éveiben született. Olyan egyedül van, mint pusztán a kút. Egyetlen lánya még a negyvenes évek derekán külföldre ment férjhez; barátai, rokonai pedig nincsenek. Erejét fogyni látva eladta lakását és szerény vagyonát, májd beköltözött az otthonba. Eleven, fürge aszszony most is, a havonta egyszer rendezett műsoros délutánok egyik fő szervezője. Joli néni sem fiatal már, hiszen nyolcvanhetedik életévét tapossa már. Rokonai nincsenek, barátai és ismerősei viszont annál inkább. — Egyik közeli községből jöttem ide. Saját elhatározásból, miután egyedül maradtam, hiszen mihez kezd egymagában egy ilyenfajta öregasszony? De a falumbeliek most is szívesen jönnek hozzám. Jönnek látogatóba, meg visznek is magukkal. Tavaly a szövetkezet elnöke személyesen küldött autót értem, s elkocsikáztatott a nyugdíjastalálkozóra. Söt az évzáróra is ott tartottak. — Valamikor régen árendás voltam, feles földeket műveltem. Amikor alakulóban voltak a szövetkezetek, az elsők között léptem be, csak hát kikoptam már a munkából — mutatja a tenyerét Józsi bácsi. — Hiába, elnyűvi az embert a föld ... De azért szeretni kell nagyon, mert akkor meghálálja a törődést. — És magával törödik-e valaki? — Van nekem fiam, jó állású, kitaníttattam becsülettel. Csakhogy ott a család, ugye, ök is dolgoznak, én meg naphosszat a négy fal között voltam, nem volt kivel két szót váltanom, no meg az egészségem is megkopott. Az orvos is mondta, hogy nem szabad magamban maradni. Hát mi legyen? Azt mégsem kívánhattam, hogy a menyem álljon ki a munkából . . . Ernő bácsinak viszont nagy családja van. Nemcsak hogy rá sem néznek, de még beszélő vagy levelező viszonyban sincsenek. Az öreggel legalábbis nem. De az otthon vezetőjét fölkeresték már: „... ha esetleg bekövetkezne ... akkor mi lesz az apjuk betétkönyvével?!" Erzsi néni élete figyelmeztető példa. Az ura valamikor a harmincas évek elején két apró gyerekkel hagyta otthon, és Amerikában kereste a megélhetést. Jó szakmája, ügyes keze volt, vitte is annyira, hogy hosszú évek után kihívta feleségét is, aki mindaddig egyedül viselte a gyereknevelés és a tanyasi életmód minden terhét. Az asszony azonban nem ment rögtön, hanem először szakmát adott a fiai kezébe, és csak aztán ült vonatra meg hajóra, hogy embere után menjen. A szülők másodszori egymásra találása azonban nem tartott sokáig: a férfi egy üzemi balesetnél az életét vesztette. Férjét elveszítve Erzsi néni sem maradt Amerikában, hanem újra hazatelepült. Lett volna módja, hogy házat vegyen s önálló életet folytasson. A már akkor sem fiatal asszony ellenben engedett gyermekei csábításának, s fiai egyikéhez költözött. — Kétszázhúszezer koronát osztottam el közöttük. Két ember egész életének minden morzsáját pénzzé téve, az utolsó fillért is leszámoltam nekik. Amikor már nem maradt semmim, kijelentették, hogy a terhükre vagyok. Addig bezzeg igy anyuka, úgy anyuka ... A fillér nélkül maradt idős asszonyt szinte elűzték a háztól; sürgősségi alapon kellett gondoskodni az elhelyezéséről. És csak hosszú-hosszú rábeszélés után, akkor is pirulva meg szégyenkezve inditott szülötartási pert a fiai ellen. Pedig — azoknak kellett volna szégyellniük magukat! (folytatjuk)