A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-02-07 / 6. szám

Éppen száz esztendeje halt meg (a Gergely naptár szerint 1881. február 9-én), de nep szerűsége, mágneses vonzása az eltelt id> alatt nemhogy csökkent volna, még jócskái meg is növekedett. Müveinek olvasása koz ben az az érzésünk támad, mintha egy kor társunk szólna hozzánk, olyan ember, nl; nemcsak a bennünket környező valóságn tud sokat, hanem énünk leginkább rejtegetni r titkairól is, s ezekről a dolgokról olyan koz vetlen egyszerűséggel és természetességül beszél, ahogyan csak igen kevesen képesek Nem egy huszadik századi író — olyan nagy ságok is, mint James Joyce. Franz Kafka Thomas Mann, Albert Camus, William Faulk ner — őszintén beismerte, milyen meghata rozó volt számára a Dosztojevszkij-élmény de ennek a „titokzatos orosznak" a hatása lépten-nyomon kimutatható azoknak az irók. nak a művészetében is, akik látszatra úgy tesznek, mintha sose hallottak volna róla Akadtak persze sokan, akik nem szerették meglehet, épp azok, akik egy-egy hősében nagyon is önmagukra ismertek s nem volt túlságosan kedvükre ez a rokonság. Mások nem vitatták ugyan írói nagyságát, de következetesen a beteg lelkületű, különc figurák ábrázolójaként emlegették, s ezzel egy eleve szűkre méretezett dobozba kívánták gyömöszölni őt — vitatható sikerrel. Igaz, az egyoldalú értelmezést maga az író is elősegítette, hiszen legjelentősebb alakjaiban szinte kivétel nélkül föllelhető valamiféle beteges vonás; van, akit az epilepszia gyötör, mások üldözési mániában szenvednek (kisebb-nagyobb mértékben), s még szerencsésnek mondhatja magát az, aki tüdővészes, ő legalább tudja, mi a baja, nem úgy, mint Ivan Karamazov, akit az ördög képében a szkizofrénia kerít hatalmába. Látnunk kell azonban, hogy Dosztojevszkijnél a betegség ábrázolása nem olcsó írói fogás, jóllehet ellenfelei a legszívesebben bulvár firkásznak kiáltották volna ki, s minden bizonyítékot felsorakoztattak, hogy kimutassák az összefüggéseket közte és Eugéne Sue, a Párizs rejtelmei című hátborzongató regény alkotója között. A betegségtől való rettegést Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij tulajdonképpen a génjeiben hordozta. Anyjától gyenge testalkatot örökölt, apjától — feltehetően — az epilepsziát. A Dosztojevszkij-família őseinek viselt dolgairól a családban vérfagyasztó történetek keringtek: gyilkosságok, látványos megőrülések — ilyen s ehhez hasonló dolgok szép számmal akadnak a krónikában. Dosztojevszkij apja tehetséges, de izgága ember volt; korlátlan úr és tekintély a családi házban. Fjodort katonatisztnek szánja, s hasztalan a tiltakozás, a lázadás — elhatározása végérvényes és megmásíthatatlan. Jobbágyaival szemben, ha lehet még kegyetlenebb, ők azonban sokkal önérzetesebbek, hogy ezt sokáig eltűrjék: egy napon fellázadnak és megölik a vérüket szívó földesurat. A fiatal Dosztojevszkij számára — akárhogy is nézzük — végeredményben felszabadító hatással volt apja halála; újdonsült gyámja kívánságára ugyan be kellett fejeznie a szentpétervári Hadmérnöki Intézetet, de saját lakást bérelhetett, a legújabb divat szerint öltözhetett, előkelő éttermekbe járhatott. Sikerült is viszonylag rövid idő alatt hatalmas összegeket elköltenie. Tanulmányai befejeztével katonai szolgálatba lép, de felettesei is látják, hogy nem erre a pályára termett, mert egy év múltán elbocsátják a szolgálatból. Dosztojevszkij ekkor már teljes mértékben az (1821—1881) irodalom buvkoreben el: szabad idejeben a kor jelentős íróinak — E. T. A. Hoffmannak, Gogolnak, Puskinnak. Victor Hugónak, Goethének, Balzacnak stb. — műveit olvassa, fordít, és olvasmányélményei hatására maga is írni kezd. Első regényével, a Szegény emberekkel egyszeriben nagy tetszést arat, különösen az irodalmárok körében. Belinszkij, a nagytekintélyű kritikus nem tud betelni a levélregény szépségeivel. Ma már nehezen érthető, mi késztette ilyen lelkesedésre öt, kivált ha a két főhőst: Makar Gyevuskint, a szánalomra méltó, nyomorult kishivatalnokot és Varvara Dobroszjolovát, a megélhetése érdekében utcalánnyá züllö árvát összehasonlítjuk a későbbi nagy Dosztojevszkij müvek fö alakjaival. A Szegény emberek váratlan sikerének talán az a legelfogadhatóbb magyarázata, hogy szerencsés időben született, már amennyire szerencsés lehet a cári önkény megszigorodásának időszaka egy irodalmi mű esetében. Oroszország-szerte ugyanis egyre nőtt a rendszerrel szembeni elégedetlenség, de sajátos módon a lázadás az irodalomban kaphatott leghamarabb teret, s Belinszkij joggal hihette a vitathatatlanul tehetségesnek ígérkező, jó lélekábrázoló Dosztojevszkijről, hogy nemcsak az orosz társadalmi regény megújitója lesz, hanem tántoríthatatlan forradalmár is. A következő Dosztojevszkij-mű, A hasonmás azonban csalódást okozott, feltehetően azért, mert nem a várt társadalmi regény, hanem egy mély lélektani elemzés lett belőle, ráadásul Gogol modorában. Goijadkin úr fokozatos megörülését követheti nyomon az olvasó ebben a kisregényben s ha ráadásul még orvos is, akkor elismeréssel adózhat a paranoia és tudathasadás mesteri megjelenítésének, de mélyreható társadalomrajzot ne keressen benne. Dosztojevszkijnek az ez idő tájt — a negyvenes évek második felében — keletkezett további munkáival sem volt sok szerencséje az irodalmároknál. Belinszkij végérvényesen kiábrándul belőle, el is hidegülnek egymástól, a fiatal pályatársak — főképp Turgenyev és Nyekraszov — pedig pamfletek és gúnyolódó rigmusok formájában törnek borsot az orra alá. (Turgenyev és Dosztojevszkij a későbbi években sem békélt meg egymással, jóllehet lelkük mélyén mindketten elismerték a másik zsenijét; ellenszenvük oka részben zemélyes jellegű volt, részben eszmei vélenenykülönbségekkel volt magyarázható.) Dosztojevszkijt az olvasók érdeklődésének a lanyhulása bosszantotta azonban a leginkább. A Fehér éjszakákat és a Nyetocska Nyezvanovát kissé érzelmes történeteknek szánta, ám rá kellett döbbennie arra, hogy az o lelki alkatához nem illik az ilyesmi, s az olvasókat csakis úgy hódíthatja meg, ha azok hódolnak be előtte. Ennek az írói válságnak iz idején kerül közelebbi kapcsolatba a pélervári forradalmi csoportok egyikével, a Petrasevszkij-körrel. Utópista szocialista eszmékkel ismerkedik, Fourier-ért rajong, röpi•.ltokat szerkeszt és nyomtat, az ember azt hinné: ízig-vérig forradalmár, aki képes volna ikár a barikádokon is harcolni a despotizinus ellen. Ez azonban csak a látszat; Dosztojevszkij ugyanis sokkal ellentmondásosabb személyiség annál, sem hogy ilyen egyértelműen cselekedjék. A Petrasevszkij-kör péntnki összejöveteleit már hosszabb ideje fi• jyelő titkosrendőrséget azonban ez a körülmeny vajmi keveset érdekli: 1849 áprilisában lecsap a társaságra és a többiekkel együtt Dosztojevszkij is a börtönbe kerül. A vizsgálat befejezése után halálra ítélik őket — ne feledjük: Európában az idö tájt csendesedett el, épp a cári Oroszország hathatós közreműködésének eredményeképpen is a forradalmi hullám, ezért kellett „ráijeszteni" a felelőtlenül hőzöngő és a közbiztonságot veszélyeztető értelmiségiekre —. aztán az utolsó pillanatban szibériai kényszermunkára változtatják a bírói döntést. A kivégzési komédia igen súlyosan megviselte az amúgy is gyenge lábakon álló Dosztojevszkij idegeit. 1849. december 24-én indul útra az elítéltek csoportja Szibériába, s tulajdonképpen Dosztojevszkijnek ettől fogva nem sok öröm adatik az életében. A kényszermunka és a szibériai száműzetés borzalmairól képet alkothatunk magunknak a Feljegyzések a holtak házából című remekmű alapján. Ez a könyv — melyet Lenin a leginkább kedvelt Dosztojevszkij művei közül — egyszeriben megint híressé teszi őt Pétervárt, ámbár meglehet, hogy az ováció nem is annyira a műnek és az írónak, hanem a szenvedésnek és a katorgát megjárt forradalmárnak szólt. Pedig a szibériai száműzetés — paradox módon — az írót formálta át, annak adott egy egész életre szóló élményanyagot, a forradalmárt, ha egyáltalán valaha is az volt — végérvényesen megölte benne. A „hazatérő" Dosztojevszkij már Krisztusért és a keresztény egyházért lelkesedik, Oroszország és a cár atyuska nagy küldetéséről értekezik, a Nyugat káros befolyásától akarja megóvni hazáját. Bátyjával lapot alapít, abban terjeszti messianisztikus elképzeléseit. Regényeit és elbeszéléseit is ezeknek az eszméknek a szellemében írná. csakhát ő sokkal nagyobb író annál, hogy ennyivel beérje. Kedvenc gondolatainak megfogalmazói rendszerint rákényszerülnek a párviadalra: hol egy másik regényhőssel, hol pedig önmagukkal kell megküzdeniök, s a harc kimenetele rendszerint bizonytalan. Ez csakis azért történhet így, mert valahány Dosztojevszkij-hős ízig-vérig, testestöl-lelkestöl emberi léptékű figura, legyen az a jóságos Zoszima atya vagy Aljosa Karamazov, avagy az ördögi Sztavrogin, Szvidrigaljov, Szmergyakov, az öreg Karamazov, vagy a jobb sorsra érdemes, de meghasonlott lelkű Ivan Karamazov, Raszkolnyikov. Mennyi eleven alak, pedig csak három regényből — a Bűn és bűnhődésből, az Ördögökből és a Kara mazov testvérekből — soroltam fel néhányat, találomra. E remekművek láttán joggal képzeli at ember azt, hogy az író és alkotásai külör életet élnek. Publicisztikai írásaiban a keresztény egyház elhivatottságát zengi, köz ben regényeiben az ateista lázítók még « legelszántabb hívőket is megkörnyékezil cáfolhatatlannak látszó érveikkel; az igazár tiszteletre méltó Zoszima sztarec tetem« időnap előtt bomlásnak indul a ravatalon ezzel is bizonyítva azt, hogy a természetnel egyre megy: szent volt-e valaki vagy serr életében. Oroszország nagyságáról és külde téséről cikkezik, a Nyugatot okolva minder rosszért, bajért, amely a cár atyuska alattvalóinak életét keseríti, de azonnal Nyugatra Svájcba, Franciaországba, Németországba menekül, ha hitelezői megszorongatják, s azok bizony gyakran kellemetlenkednek a háza táján. Ez az elszánt Nyugat-gyülölc életének utolsó két évtizedében jó ha összesen hat esztendőt töltött Oroszországban Közismerten szenvedélyes rulettjátékos volt. Ha pénze volt: az asztalhoz ült — és rendszerint mindenét elvesztette. Ilyenkoi pénzért könyörgött (még ellenségei előtt is megalázkodott); furcsa módon mindig akadl valaki, aki kisegítette, pedig mindenki tud hatta már, hogy újra csak a rulettaszta mellett fog az utolsó kopeknak is a nyakáré hágni. Állandó pénzzavarában arra kénysze rült, hogy a könyvkiadók legaljasabb feltételeit is elfogadja. Egy ilyen uzsora-szerzödés eredményeként irta meg alig egy hónap alatl A játékos című regényét, amely ha anyag helyzetén sokat nem is, magánéletén jócskán segített. E regény írása közben hozta öl ugyanis össze a szerencse Anna Sznyitkinával, aki az író második felesége, s ha szabac így fogalmaznom: egyben a védőangyalé lett. Mert Dosztojevszkijnek egyébként nerr sok szerencséje volt a nőkkel. Rendszerinl nem azokba szeretett bele, akik viszont öl szerették és fordítva. Egy ilyen szerencsétler és keserves szerelmi kapcsolatnak köszönhetjük a világirodalomban szinte egyedülálló nőalakoknak, a Félkegyelmű Nasztaszja Filippovnájának, a Karamazov testvérek Grusenykájának a megszületését. Dosztojevszki jóformán valamennyi hősét valóságos model alapján mintázta, s legtöbb regényénei alapmotívuma egy újsághírre, egy véletlenü hallott történetre épül. Az Ördögök megírására egy anarchista társaság nagy vihari kavaró pere, a Bűn és bűnhődés papírré vetésére egy valódi gyilkosság késztette. Talán Miskin herceg, a Félkegyelmű krisztus formátumú főhőse az egyetlen Dosztojevszkij-figura, akit nem élö ember, hanem Holbe in: Kiterített Krisztus című festménye ihie tett. Mindezt csak azért tartottam fontosnál elmondani, mert még századunkban is akad tak olyanok, akik Dosztojevszkij műveit egj beteg elme szüleményeinek, minder valóságalapot nélkülöző spekulációnak tar tották. Szerencsére az irók és az olvasói nagy része nem így vélekedik. A legjelentősebb egzisztencionalisták büszkén valljál szellemi elődjüknek a Feljegyzések az egér lyukból szerzőjét; a XX. századi regény elemzői akarva-akaratlanul kénytelenek elismerni Dosztojevszkij esztétikai-világnézet hatását és szerepét az új típusú regén) kialakulásában. A marxista irodalomtudomány is felismerte az ötvenes években, hogv nem lehet mechanikusan egyenlőségjele tenni a publicista Dosztojevszkij és a szépír« Dosztojevszkij közé. A legújabb marxist« szellemű értékelések elkerülik mind az egy szerűsités, mind pedig a belemagyarázás veszélyét, s ez így helyes, hiszen Doszto jevszkijt mindenekelőtt a müveiből kell meg ismerni. . . „„ , . - _ LACZA TIHAMÉR