A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-31 / 5. szám

"I Q Mialatt az esti szürkület lopakodott be a cellájába, a 7117 számú fogoly a falba karcolt szám előtt térdelt a priccsen. és mint kisgyermek az esti imát, úgy skan­dálta : Meghal a nap... fénye kihuny... rá komor éj... fátyla borul... Aztán sokáig nézte a számát, és megpróbálta összeadni. A végösszeg is hét volt. Hét, mondta magá­ban, a hazámban ezt szerencsés számnak tartják. Bizakodva térhetek nyugovóra. Mikor reggel kiugrott az ágyból, és mohón befalta a rossz reggelit, maga előtt látta az egész hosszú nap kétségbeejtő ürességét. — Vaskövetkezetesség — mondta ki han­gosan, majd néhányszor eltökélten megis­mételte: — Vaskövetkezetességgel végzett testgyakorlatok. És hozzálátott, hogy kitartó rendszeres­séggel megtornáztassa minden porcikáját. Nem gondolni, a jelenre, ez volt a másik jelszava, és tornázott SZÍVÓS igyekezettel, mintha csak otthon a fürdőszobájában volna, s mikor időnként kifulladt, leült a priccsre, és azon törte a fejét, milyen gyakorlatokat vé­gezhetne itt, ahol a priccsen és a puszta padlón kívül semmilyen más eszköz nem áll a rendelkezésére. Csakhogy nem lehet egész nap tornázni sem. Mikor még csak vizsgálati fogságban volt Sevillában, a szökés előkészítését tűzte ki maga elé feladatul. A cella padlója ott keskeny deszkákból állt, amelyeket hatvan­nyolc szöggel erősítettek a párnafához. Na­ponként átvizsgálta valamennyit, és észre­vette, hogy kilenc szög feje kiáll, kilazult a korhadó deszkában. Ha egymás után kihúzza ezt a kilenc szöget, tömérdek munkát elvé­gezhet velük. Az ablakrácsot bizonyára nem süllyesztették olyan mélyen a falba, hogy ne tudná egy szöggel apránként kikaparni körü­lötte a vakolatot. Egy napon aztán a vasrács annyira kilazul, hogy elég lesz megrázni, és a kezében marad. Addig legalább lesz ideje átgondolni és előkészíteni a további teendő­ket. Igen ám, csakhogy ez Sevillában volt... Itt a cellát téglapadló borította szögek nélkül, az ablak pedig rézsüs, és két harmadnyi magasságig befalazták. Ha odahúzza a priccset, talán eléri, de akkor csak éjjel dolgozhat. És a szögek? Hol vegyen szöge­ket? Tüzetesen szemügyre vette egyetlen bútordarabját, de be kellett látnia, hogy abból legföljebb két-három szöget húzhat ki. Különben az ágy összeroskad alatta. Ilyen körülmények között aligha készíthette elő a szökését, várnia kellett, amig jobban megis­meri az itteni szokásokat, és a véletlen meg­felelő alkalmat teremt. De mivel foglalja el magát egy helyiség­ben, ahol az égvilágon semmi sincs. Nézelő­dött, töprengett, vizsgálódott, mígnem ön­kéntelenül is megakadt a szeme a magas ablakon beszűrődő fénysugáron, amely a padlóra vetítette az ablak körvonalait. Óra. Napóra! Ötlött az eszébe, és ettől fogva szüntelenül foglalkoztatta a napóra gondola­ta. Kanalával kilazitott egy szöget a priccs favázából, és figyelemmel kisérte a fényábra útját a padló tégláin. A börtönben időnként harangoztak, csak meg kellett figyelnie, mely jelzések ismétlődnek meg ugyanabban az időpontban, és hány óra lehet olyankor. Kint­ről behallatszott a cellába a granadai haran­gok távoli hangja, a reggeli ájtatosságra, misére hívó és az úrangyalára szólító harang­szó. Az első napok feszült füleléssel és fontolgatással teltek el, vajon melyik harang mit jelez, és milyen időpontban kondul meg. Igyekezett felismerni a hangjukat, s hogy könnyebben megkülönböztesse őket, vala­mennyit egy-egy állatról nevezte el: az egyik kos volt, a másik kisbárány, a többi kiskutya, csikó, oroszlán, tigris. Mindegyik állatnak kitalált egy jelet, az állat leegyszerűsített rajzát, s mikor az állatról elnevezett harang megszólalt, berajzolta a jelét a padlóra kar­colt napóra megfelelő helyére. A vörös tégla­padló csakhamar megtelt különféle karcolt jelekkel. Némelyek szabálytalanul jelentek meg, mások viszont napról napra ugyanarra a helyre kerültek, csak egy kicsit lejjebb, aszerint, ahogy a nap emelkedett az égen. A szabályosan ismétlődő jelek mindegyike el­nyújtott láncot alkotott, úgyhogy már reggel a még érintetlen padlón előre berajzolhatta, mikor szólal meg a jelnek megfelelő harang, így a nap a kos órájára, az oroszlán órájára, a kiskutya és más állatok órájára tagolódott, s ezek az órák nem egyeztek a szabad emberek mindennapi életének óráival. Aztán ott volt még a reggeli órája, az ebédé meg a vacsoráé, továbbá a séta órája és az őrség­váltás órája. És voltak különleges órák, ame­lyeknek ünnepélyes hangja csak pénteken vagy csak vasárnap hallatszott a granadai templomtornyokból, ezek valóságos torony­órává változtatták a cella padlójába karcolt karikákat és vonalakat. A börtönörök figyelmét nem kerülte el a 7117 számú fogoly különös tevékenysége, de mivel babonásak voltak, hittek mindenfé­le varázslatban és büvölésben, nem mertek belelépni a téglapadlóba karcolt „boszor­kánykörbe". Kérdezgették, mi akar ez lenni, és rendkívül csodálkoztak azon, hogy valaki óra nélkül megállapíthatja, mikor melyik ha­rang kondul meg a városban. Mély vallásos­ságuk elnézővé tette őket a rab különös kedvtelésével szemben. Szerintük mégsem lehetett az ördög cimborája az, aki feszülten figyeli, mikor szólal meg a székesegyház nagy harangja, és hírül adja, mikor harangoz­nak misére Szent Anna templomában. Egy szót sem értettek mindabból, amit Delaunay a lóról, tigrisről, bivalyról és kisbárányról magyarázott nekik, de a harangok dolgában szívesen felvilágosították, most, úgymond, a Szent Péter-Pál harangjai zúgnak, most meg a Szent Terézéi szólaltak meg, ez a Szent Miklós, emez meg a Megváltó. Volt olyan harangszó, amelyet a rab kiskakasnak neve­zett, s amelyről örei nem tudták eldönteni. EDUARD BASS vajon az Istenes Szent János vagy a Szent lldefonso hangja-e; máskor meg heves vita tört ki köztük amiatt, hogy a Mária Magdol­nának vagy a Jeromosnak van-e erösebb hangja. A börtönőrök durva, faragatlan hegy­lakók voltak, kiszolgált katonák, megszokták, hogy a szentjeik nevében harcba szálljanak mások szentjeivel, és patrónusaik égi dicső­ségét nagyon is földi szemmel nézték; min­degyikük elsősorban azért hitt a maga szent­jében, hogy bűneiért bocsánatot nyerjen tőle, San Jósé és San Pedro az б szemükben olyan volt, mint a kapitány, akinek becsületé­ért ölre lehet menni. így éldegélt Delaunay különös állatköre fölött a szentjük különb hitványabb voltát bizonygató börtönőrök szüntelen civakodása közepette, és cseppet sem vágyott más elfoglaltság után, noha börtönőrei, mikor megbarátkoztak vele, néha felajánlottak neki olyan munkát, amellyel, úgymond, kereshet néhány nagykutyát, ahogy a tízpezetást ne­vezték. Csak akkor fogadta el örei ajánlatát, ha beborult, és a téglákra karcolt obszerva­tórium elvesztette idöérzékét. ilyenkor gyap­jút tisztított, vagy a börtönirodában borítékokat címzett a városi árvaház adománykérő leve­leihez. De amint kisütött a nap, sietett vissza a napfény működtette órához, mert általa érzékelte a napok és hónapok múlását, és az idő, börtönéletének legádázabb ellensége így kézzelfogható valamivé vált, amelyet úgy darabolt, osztott fel, és úgy számlált, mintha ezzel valamiféle felsőbbrendű hatalom bízta volna meg. A nyári napforduló után fényórá­jának számlapja a cella sötét hátterébe hú­zódott, tavasszal pedig megfordult, és a harangok szavától vezérelve ismét visszatért az ablak régi közelébe, pontról pontra felke­resve az elveszett, elhagyott régi jeleket. Egy apró harang csilingelő hangja azonban min­den este jeltelenül szólt be a rab cellájába, mert olyankor szólalt meg, amikor a holdfény is csak alig-alig lesett be hozzá az Alhambra mögül. Delaunay tyúkocskának nevezte, és amikor a tyúkocska megszólalt, elsuttogta: Meghal a nap — fénye kihuny, — rá komor éj — fátyla borul... olvasta a falról a mágikus hét, egy, egy, hét számot, és Clemencitára gondolva szunnyadt el. Mert napról napra forróbban szerette a lányt. Akkor, abban a dőre való világban csupán kedvelte szerencsés, mindig derűs természetéért, azért a ritka képességéért, hogy mindenben alkalmazkodni tudott hoz­zá, soha nem kívánt tőle többet, mint amennyit adni tudott, s örömmel adott neki, amiért sohasem volt szentimentális, s csak még szebbé tett minden szépet, amit együtt átéltek. De most, hogy Clemencita csak álmaiban jelent meg, egyre jobban csodálta: milyen bátor hidegvérrel viselte el a halál közelségét, milyen előrelátó volt, amikor minden előzetes megbeszélés nélkül ponto­san azt vallotta, ami az ö ügyére nézve legelőnyösebb volt; és milyen mély, megértő bölcsességgel ismerte fel szavak nélkül is azt, amit a férfiak végzetes játszmájának nevezett! Ő az a nő. akiért érdemes küzdeni, hogy az ember együtt élje le vele egész életét — igéző Éva, aki a sorsdöntő pillanat­ban Mária lett! Persze könnyű azt mondani: együtt élni vele egy életen át. Merre visz majd az 6, Delaunay útja? Nagyszerű lövés volt az akkor abban az átkozott lebujban, kiütötte ellensé­ge kezéből a fegyvert, de ugyanakkor romba döntötte saját jövőjét is. Kár áltatnia magát. összeomlott, romokban hever; nem revolver­lövés volt az, hanem földrengés. A 7117-ből soha többé nem lehet 55 E 12, ha egyszer semmibe vette felettese figyelmeztetését. És egykori társaságába sem térhet vissza, mert nem tagadhatja le életének azt a három esztendejét, az előítéletek úgy állják majd útját, mint egy sor spanyolbak. Minden, ami volt, elmúlt. Mit is válaszolt akkor ott a nagykövetségen az ezredesnek? Lőfegyve­rek, a fegyverek mechanikája, sport, pipák, dohány, bor, likőrök — milyen magabiztosan sorolta fel akkor mindezt, és milyen nevetsé­ges, ahogy most, hajótöröttként elmélkedik róla! Ekkor megkondult a tyúkocska .. . meg­hal a nap.. . fénye kihuny.. . hol van, vajon hol lehet most Clemencita? Minden reggel a kiskakas harangszavával kezdődik Delaunay játéka az örökkévalóság­gal, harangórájának ingája végtelen egység­be foglal életet és halált. Az állatábrák eltá­volodnak, majd ismét közelebb jönnek, mire egyszer helyet cserélnek, eltelik egy év, mire kétszer, eltelik kettő, és egyszer csak kulcs csörren, hangokat hall, és az a börtönőr, aki mindig Mária Magdolnát védte Szent Jero­mossal szemben, így szól: — Kegyelmes uram, méltóztassék belép­ni! Pap, orvos és írnok kíséretében belép a cellájába a börtönigazgató, megállnak a padlóba karcolt állatövön, az igazgató az oroszlán és a kisbárány között állapodik meg, széttereget egy iratot, és ünnepélyes szavakat olvas legkegyelmesebb uralkodó őfelségéről... aki a trónörökös születése alkalmából kegyeskedett... amnesztiát adni, vagyis megkegyelmezni és megbocsá­tani ... s ez az amnesztia, vagyis kegyelem és megbocsátás a 7117 számú fogolyra, név szerint Héctor Delaunay francia alattvalóra is vonatkozik, akit két évvel ezelőtt.. . miatt ítéltek el. Végtelen lassúsággal követik egymást az ügyvédi alapossággal fogalmazott és ősrégi fordulatokkal teli bonyolult hivatalos formu­lák szavai. Héctor Delaunay a priccs lábánál áll, és érzi, hogy ez a fordulat teljesen váratlanul érte. Három nap múlva szabad lesz! Mi vár rá, ha elhagyja ezt a biztonságot adó cellát, ahol a napsugárral játszadozott, és a templomtornyok harangszava szerint mérte az időt? Az igazgató befejezte, most a pap beszél, egyik lábával a kakas jelén áll, a másikkal a kos jegyében. — Fiam, a kifürkészhetetlen isteni gondvi­selés jóvoltából... Szép, szép, de mihez kezdjen odakint. Legelőször is el kellene mennie a calle May­or 14-be, és jelentést tennie az ügy befeje­zéséről, elsőrendű kötelessége, hogy befe­jezze küldetését. Ezzel véget ér életének egy fejezete. Csak ezután kezdődhet az új, amelynek a címe Clemencita. Henri Berton úr bizonyára útba igazítja, lehetetlen, hogy ne tudjon a lány hollétéről, hiszen Clemenci­ta túl sokat tudott... Megtalálja, felkeresi, akárhol legyen is, aztán ... aztán ... — ... a legkönyörületesebb Szűz Mária szerető oltalma alá fogad, fiam! — fejezi be a pap, Delaunay lehajtja fejét, és a többiek­kel együtt suttogja: — Ámen! — közben Clemencita Ximenez у Garciára gondol. Az utolsó három nap olyan, mintha halálos álomból ébredne. Az állatöv jegyei eltűnnek a léptei alatt, a tigris hangja és a tyúkocska csilingelése mintha búcsúzna, bár Delaunay tudja, hogy élete végéig hallani fogja hangju­kat. Ismét előtte áll az élet — hála istennek, teste, minden izma edzett, kezdődhet a harc. A harmadik napon leveti a 7117-es számú rabruhát, és lassan, élvezettel felveszi gyű­rött fehérneműjét és öltönyét. A börtöniro­dában visszakapja a gyűrűit, az óráját, a « r\

Next

/
Oldalképek
Tartalom