A Hét 1981/1 (26. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-31 / 5. szám
"I Q Mialatt az esti szürkület lopakodott be a cellájába, a 7117 számú fogoly a falba karcolt szám előtt térdelt a priccsen. és mint kisgyermek az esti imát, úgy skandálta : Meghal a nap... fénye kihuny... rá komor éj... fátyla borul... Aztán sokáig nézte a számát, és megpróbálta összeadni. A végösszeg is hét volt. Hét, mondta magában, a hazámban ezt szerencsés számnak tartják. Bizakodva térhetek nyugovóra. Mikor reggel kiugrott az ágyból, és mohón befalta a rossz reggelit, maga előtt látta az egész hosszú nap kétségbeejtő ürességét. — Vaskövetkezetesség — mondta ki hangosan, majd néhányszor eltökélten megismételte: — Vaskövetkezetességgel végzett testgyakorlatok. És hozzálátott, hogy kitartó rendszerességgel megtornáztassa minden porcikáját. Nem gondolni, a jelenre, ez volt a másik jelszava, és tornázott SZÍVÓS igyekezettel, mintha csak otthon a fürdőszobájában volna, s mikor időnként kifulladt, leült a priccsre, és azon törte a fejét, milyen gyakorlatokat végezhetne itt, ahol a priccsen és a puszta padlón kívül semmilyen más eszköz nem áll a rendelkezésére. Csakhogy nem lehet egész nap tornázni sem. Mikor még csak vizsgálati fogságban volt Sevillában, a szökés előkészítését tűzte ki maga elé feladatul. A cella padlója ott keskeny deszkákból állt, amelyeket hatvannyolc szöggel erősítettek a párnafához. Naponként átvizsgálta valamennyit, és észrevette, hogy kilenc szög feje kiáll, kilazult a korhadó deszkában. Ha egymás után kihúzza ezt a kilenc szöget, tömérdek munkát elvégezhet velük. Az ablakrácsot bizonyára nem süllyesztették olyan mélyen a falba, hogy ne tudná egy szöggel apránként kikaparni körülötte a vakolatot. Egy napon aztán a vasrács annyira kilazul, hogy elég lesz megrázni, és a kezében marad. Addig legalább lesz ideje átgondolni és előkészíteni a további teendőket. Igen ám, csakhogy ez Sevillában volt... Itt a cellát téglapadló borította szögek nélkül, az ablak pedig rézsüs, és két harmadnyi magasságig befalazták. Ha odahúzza a priccset, talán eléri, de akkor csak éjjel dolgozhat. És a szögek? Hol vegyen szögeket? Tüzetesen szemügyre vette egyetlen bútordarabját, de be kellett látnia, hogy abból legföljebb két-három szöget húzhat ki. Különben az ágy összeroskad alatta. Ilyen körülmények között aligha készíthette elő a szökését, várnia kellett, amig jobban megismeri az itteni szokásokat, és a véletlen megfelelő alkalmat teremt. De mivel foglalja el magát egy helyiségben, ahol az égvilágon semmi sincs. Nézelődött, töprengett, vizsgálódott, mígnem önkéntelenül is megakadt a szeme a magas ablakon beszűrődő fénysugáron, amely a padlóra vetítette az ablak körvonalait. Óra. Napóra! Ötlött az eszébe, és ettől fogva szüntelenül foglalkoztatta a napóra gondolata. Kanalával kilazitott egy szöget a priccs favázából, és figyelemmel kisérte a fényábra útját a padló tégláin. A börtönben időnként harangoztak, csak meg kellett figyelnie, mely jelzések ismétlődnek meg ugyanabban az időpontban, és hány óra lehet olyankor. Kintről behallatszott a cellába a granadai harangok távoli hangja, a reggeli ájtatosságra, misére hívó és az úrangyalára szólító harangszó. Az első napok feszült füleléssel és fontolgatással teltek el, vajon melyik harang mit jelez, és milyen időpontban kondul meg. Igyekezett felismerni a hangjukat, s hogy könnyebben megkülönböztesse őket, valamennyit egy-egy állatról nevezte el: az egyik kos volt, a másik kisbárány, a többi kiskutya, csikó, oroszlán, tigris. Mindegyik állatnak kitalált egy jelet, az állat leegyszerűsített rajzát, s mikor az állatról elnevezett harang megszólalt, berajzolta a jelét a padlóra karcolt napóra megfelelő helyére. A vörös téglapadló csakhamar megtelt különféle karcolt jelekkel. Némelyek szabálytalanul jelentek meg, mások viszont napról napra ugyanarra a helyre kerültek, csak egy kicsit lejjebb, aszerint, ahogy a nap emelkedett az égen. A szabályosan ismétlődő jelek mindegyike elnyújtott láncot alkotott, úgyhogy már reggel a még érintetlen padlón előre berajzolhatta, mikor szólal meg a jelnek megfelelő harang, így a nap a kos órájára, az oroszlán órájára, a kiskutya és más állatok órájára tagolódott, s ezek az órák nem egyeztek a szabad emberek mindennapi életének óráival. Aztán ott volt még a reggeli órája, az ebédé meg a vacsoráé, továbbá a séta órája és az őrségváltás órája. És voltak különleges órák, amelyeknek ünnepélyes hangja csak pénteken vagy csak vasárnap hallatszott a granadai templomtornyokból, ezek valóságos toronyórává változtatták a cella padlójába karcolt karikákat és vonalakat. A börtönörök figyelmét nem kerülte el a 7117 számú fogoly különös tevékenysége, de mivel babonásak voltak, hittek mindenféle varázslatban és büvölésben, nem mertek belelépni a téglapadlóba karcolt „boszorkánykörbe". Kérdezgették, mi akar ez lenni, és rendkívül csodálkoztak azon, hogy valaki óra nélkül megállapíthatja, mikor melyik harang kondul meg a városban. Mély vallásosságuk elnézővé tette őket a rab különös kedvtelésével szemben. Szerintük mégsem lehetett az ördög cimborája az, aki feszülten figyeli, mikor szólal meg a székesegyház nagy harangja, és hírül adja, mikor harangoznak misére Szent Anna templomában. Egy szót sem értettek mindabból, amit Delaunay a lóról, tigrisről, bivalyról és kisbárányról magyarázott nekik, de a harangok dolgában szívesen felvilágosították, most, úgymond, a Szent Péter-Pál harangjai zúgnak, most meg a Szent Terézéi szólaltak meg, ez a Szent Miklós, emez meg a Megváltó. Volt olyan harangszó, amelyet a rab kiskakasnak nevezett, s amelyről örei nem tudták eldönteni. EDUARD BASS vajon az Istenes Szent János vagy a Szent lldefonso hangja-e; máskor meg heves vita tört ki köztük amiatt, hogy a Mária Magdolnának vagy a Jeromosnak van-e erösebb hangja. A börtönőrök durva, faragatlan hegylakók voltak, kiszolgált katonák, megszokták, hogy a szentjeik nevében harcba szálljanak mások szentjeivel, és patrónusaik égi dicsőségét nagyon is földi szemmel nézték; mindegyikük elsősorban azért hitt a maga szentjében, hogy bűneiért bocsánatot nyerjen tőle, San Jósé és San Pedro az б szemükben olyan volt, mint a kapitány, akinek becsületéért ölre lehet menni. így éldegélt Delaunay különös állatköre fölött a szentjük különb hitványabb voltát bizonygató börtönőrök szüntelen civakodása közepette, és cseppet sem vágyott más elfoglaltság után, noha börtönőrei, mikor megbarátkoztak vele, néha felajánlottak neki olyan munkát, amellyel, úgymond, kereshet néhány nagykutyát, ahogy a tízpezetást nevezték. Csak akkor fogadta el örei ajánlatát, ha beborult, és a téglákra karcolt obszervatórium elvesztette idöérzékét. ilyenkor gyapjút tisztított, vagy a börtönirodában borítékokat címzett a városi árvaház adománykérő leveleihez. De amint kisütött a nap, sietett vissza a napfény működtette órához, mert általa érzékelte a napok és hónapok múlását, és az idő, börtönéletének legádázabb ellensége így kézzelfogható valamivé vált, amelyet úgy darabolt, osztott fel, és úgy számlált, mintha ezzel valamiféle felsőbbrendű hatalom bízta volna meg. A nyári napforduló után fényórájának számlapja a cella sötét hátterébe húzódott, tavasszal pedig megfordult, és a harangok szavától vezérelve ismét visszatért az ablak régi közelébe, pontról pontra felkeresve az elveszett, elhagyott régi jeleket. Egy apró harang csilingelő hangja azonban minden este jeltelenül szólt be a rab cellájába, mert olyankor szólalt meg, amikor a holdfény is csak alig-alig lesett be hozzá az Alhambra mögül. Delaunay tyúkocskának nevezte, és amikor a tyúkocska megszólalt, elsuttogta: Meghal a nap — fénye kihuny, — rá komor éj — fátyla borul... olvasta a falról a mágikus hét, egy, egy, hét számot, és Clemencitára gondolva szunnyadt el. Mert napról napra forróbban szerette a lányt. Akkor, abban a dőre való világban csupán kedvelte szerencsés, mindig derűs természetéért, azért a ritka képességéért, hogy mindenben alkalmazkodni tudott hozzá, soha nem kívánt tőle többet, mint amennyit adni tudott, s örömmel adott neki, amiért sohasem volt szentimentális, s csak még szebbé tett minden szépet, amit együtt átéltek. De most, hogy Clemencita csak álmaiban jelent meg, egyre jobban csodálta: milyen bátor hidegvérrel viselte el a halál közelségét, milyen előrelátó volt, amikor minden előzetes megbeszélés nélkül pontosan azt vallotta, ami az ö ügyére nézve legelőnyösebb volt; és milyen mély, megértő bölcsességgel ismerte fel szavak nélkül is azt, amit a férfiak végzetes játszmájának nevezett! Ő az a nő. akiért érdemes küzdeni, hogy az ember együtt élje le vele egész életét — igéző Éva, aki a sorsdöntő pillanatban Mária lett! Persze könnyű azt mondani: együtt élni vele egy életen át. Merre visz majd az 6, Delaunay útja? Nagyszerű lövés volt az akkor abban az átkozott lebujban, kiütötte ellensége kezéből a fegyvert, de ugyanakkor romba döntötte saját jövőjét is. Kár áltatnia magát. összeomlott, romokban hever; nem revolverlövés volt az, hanem földrengés. A 7117-ből soha többé nem lehet 55 E 12, ha egyszer semmibe vette felettese figyelmeztetését. És egykori társaságába sem térhet vissza, mert nem tagadhatja le életének azt a három esztendejét, az előítéletek úgy állják majd útját, mint egy sor spanyolbak. Minden, ami volt, elmúlt. Mit is válaszolt akkor ott a nagykövetségen az ezredesnek? Lőfegyverek, a fegyverek mechanikája, sport, pipák, dohány, bor, likőrök — milyen magabiztosan sorolta fel akkor mindezt, és milyen nevetséges, ahogy most, hajótöröttként elmélkedik róla! Ekkor megkondult a tyúkocska .. . meghal a nap.. . fénye kihuny.. . hol van, vajon hol lehet most Clemencita? Minden reggel a kiskakas harangszavával kezdődik Delaunay játéka az örökkévalósággal, harangórájának ingája végtelen egységbe foglal életet és halált. Az állatábrák eltávolodnak, majd ismét közelebb jönnek, mire egyszer helyet cserélnek, eltelik egy év, mire kétszer, eltelik kettő, és egyszer csak kulcs csörren, hangokat hall, és az a börtönőr, aki mindig Mária Magdolnát védte Szent Jeromossal szemben, így szól: — Kegyelmes uram, méltóztassék belépni! Pap, orvos és írnok kíséretében belép a cellájába a börtönigazgató, megállnak a padlóba karcolt állatövön, az igazgató az oroszlán és a kisbárány között állapodik meg, széttereget egy iratot, és ünnepélyes szavakat olvas legkegyelmesebb uralkodó őfelségéről... aki a trónörökös születése alkalmából kegyeskedett... amnesztiát adni, vagyis megkegyelmezni és megbocsátani ... s ez az amnesztia, vagyis kegyelem és megbocsátás a 7117 számú fogolyra, név szerint Héctor Delaunay francia alattvalóra is vonatkozik, akit két évvel ezelőtt.. . miatt ítéltek el. Végtelen lassúsággal követik egymást az ügyvédi alapossággal fogalmazott és ősrégi fordulatokkal teli bonyolult hivatalos formulák szavai. Héctor Delaunay a priccs lábánál áll, és érzi, hogy ez a fordulat teljesen váratlanul érte. Három nap múlva szabad lesz! Mi vár rá, ha elhagyja ezt a biztonságot adó cellát, ahol a napsugárral játszadozott, és a templomtornyok harangszava szerint mérte az időt? Az igazgató befejezte, most a pap beszél, egyik lábával a kakas jelén áll, a másikkal a kos jegyében. — Fiam, a kifürkészhetetlen isteni gondviselés jóvoltából... Szép, szép, de mihez kezdjen odakint. Legelőször is el kellene mennie a calle Mayor 14-be, és jelentést tennie az ügy befejezéséről, elsőrendű kötelessége, hogy befejezze küldetését. Ezzel véget ér életének egy fejezete. Csak ezután kezdődhet az új, amelynek a címe Clemencita. Henri Berton úr bizonyára útba igazítja, lehetetlen, hogy ne tudjon a lány hollétéről, hiszen Clemencita túl sokat tudott... Megtalálja, felkeresi, akárhol legyen is, aztán ... aztán ... — ... a legkönyörületesebb Szűz Mária szerető oltalma alá fogad, fiam! — fejezi be a pap, Delaunay lehajtja fejét, és a többiekkel együtt suttogja: — Ámen! — közben Clemencita Ximenez у Garciára gondol. Az utolsó három nap olyan, mintha halálos álomból ébredne. Az állatöv jegyei eltűnnek a léptei alatt, a tigris hangja és a tyúkocska csilingelése mintha búcsúzna, bár Delaunay tudja, hogy élete végéig hallani fogja hangjukat. Ismét előtte áll az élet — hála istennek, teste, minden izma edzett, kezdődhet a harc. A harmadik napon leveti a 7117-es számú rabruhát, és lassan, élvezettel felveszi gyűrött fehérneműjét és öltönyét. A börtönirodában visszakapja a gyűrűit, az óráját, a « r\