A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-10-11 / 41. szám

Fiókáit etető kékvércse

Az elmúlt napok kiadós esőzései után nem lehet behajtani a Kereszturra. Megállók a vizenyős rét szélén, és mintegy ötven méterről magas, egyenes tartásé nagy madár bámul rám: nagygoda. Egyenes csőre nagyon hosszú, általában is majdnem a földet veri vele. Feléje fordítom a távcsövemet, de az sok neki. Elrúgja magát a földtől és panaszos „tyü-i-tyő" hangját hallatva tovaszáll.

Az útbaeső akácosban nagy a lárma. Több száz varjú károg rekedt hangon. A fiókák már felcseperedtek és most hangoskodva próbálgatják szárnyaikat. A varjútelepek mindig különös figyelmet érdemelnek. Legalábbis a mi vidékünkön. Mert nincs olyan varjútelep, ahol ne fészkelnének sokkal „előkelőbb"

dozó madár a nádas felett alacsonyan imbolyogva vadászik és főleg gyengébb madarakat, madárfiókákat fog, de nem veti meg a más madarak fészkéből kiszedett tojásokat sem. Most is valahonnan zsákmányszerző útjáról tért meg. Karmában — nem tudom távcsővel sem kivenni — valami prédaállatot tart. Nagyivü kört ír le a mocsár fölött, mire vízzel körülvett terjedelmes fészkéből felröppen hozzá a tojó. A zsákmányt hozó hím a hátára fordul, s úgy nyújtja a tojó felé a karmaiban tartott eleséget. A tojó átveszi a zsákmányt, elégedetten hallatja „kli-kli” hangját és visszatér a fészkére. Én pedig a gyönyörű látvánnyal gazdagodva bandukolok tovább az egymást sűrűn kővető mocsarak között.

Egész utamon a nádas mocsarak nagy termetű, barna színű, rejtett életet élő madarának, a bölömbikának messze hangzó.

Bíbic

tenyésztik itt, azóta kevesebb az erdőben a tölgy, mert a fácán nem a szálerdőt, hanem a bokrosokat kedveli, de kevesebb a madárdal is, mert az énekesmadarak a bokroknál az öreg tölgyeket kedvelik jobban. Amióta kiirtották az öreg, odvas tölgyeket, csaknem eltűntek az odúlakó szalakóták, ezek az égszínkék, élő ékszerek, amelyek annyira kényesek lakhelyükre, hogy még az eredetit hűen utánzó mesterséges odvakban sem hajlandók megtelepedni.

Az erdőt elhagyva kisimul a táj, csak lapos homokbuckák tarkítják egyhangúságát. A homok a két helyen fejtett kö mellett a Bodrogköz egyetlen ásványi kincse. Kiváló minősége miatt nagyon keresett építőanyag, s mivel nagyon jól jövedelmez és könnyen kitermelhető, szinte minden falu határában bányásszák. Legalább valami, amiből a madarak is hasznot húznak. Ha nem is sok fajta, a parti fecske okvetlenül jól jár, mert az elhordott dombokból visszamaradt partokban eszményi fészkelőhelyre talált. Olyanok ezek a függőleges homokpartok, mint az ementáli sajt: lyuk hátán lyuk. Előttük pedig szakadatlanul nyüzsög a kopott barna, alig villás farkú parti fecskék hada. Sajnos, a másik „partlakóból", Európa legtarkább madarából, a gyurgyalagból a megszaporodott fészkelési lehetőség ellenére is csak néhány mutatkozik. Ez a piros szemű, hosszú fekete csőrü, barna, sárga, fehér, zöld és kékes tollazatú színpompás tarka madár csak hártyás szárnyú rovarokkal táplálkozik. Kedvenc csemegéje a méh, amiből nyilvánvaló, hogy a gyurgyalag egyáltalán nem kedvence a méhészeknek. Noha jelentős károkat tehetne a méhesekben, ilyesmi ritkán fordul elő, hiszen keyé§ már a gyurgyalag, ráadásul Kártételét a

sok dongó, darázs, bögöly pusztításával bőven jóváteszi ez a ritka madár. Egyébként érdekes szokása a gyurgyalagnak, hogy a rovarok emészthetetlen vázával mesterien „kivakolja" fészekgödrét és a hozzá vezető folyosót.

Az útmenti oszlopokon ragadozók gubbasztanak. Vércsék, ölyvek, s egészen váratlanul egy villás farkú vörös kánya, amelyet inkább látni a levegőben, mint az út mentén ácsorogni.

madarak is. Az erdei fülesbagoly fészke szintén minden varjútelepen megtalálható, de van itt szép számmal fészke a vörös vércsének is. Jóval ritkább, ám még szép számmal található a kis termetű, a repülő rovarokra vadászó, s telepesen fészkelő kék vércse. Ez a madár talán a legjellegzetesebb ragadozója a Bodrogköznek. Vagy ha nem, úgy egyike. Mert e kitüntető címre joggal pályázhat a minden nagyobb mocsárban fészkelő barna rétihéja. Ez a másutt már nagyon ritka ragaDankasirály ' ■ ■

mély, búgó, kéttagú bömbölése kísér. Nem tudom, mi lelheti a bölömbikákat, mert ma különösen hangoskodnak. És ami még különösebb, kettő mutatja is magát; az egyikük egészen magasra felcsavarodott. Elhaladok a vörös gémek kedvenc tanyája mellett, és már messziről azt a lapos tavat távcsövezem, amelynek partján a minap selyemgémet fedeztem fel. Most is ott van, szárcsák, rucák és bíbicek társaságában. Odébb dankasirályok lubickolnak, a parton pedig piroslábú cankók sétálgatnak le-lehajolva valami ízletes falatért. Sokáig figyelem ezt a mocsarat. Galagonyabokor mögött hasalok, apró mozgással sem árulom el magam. S lám, kifizetődik a türelmes mozdulatlanság: a Bodrogköz egyik legritkább madara, a csak kevesek által látott vörösnyakú vöcsök úszik ki a nyílt vízre. Méltóságteljesen úszik fajtestvérei, a tömzsi, rövid nyakú, sötétbarna hátú kisvöcsök felé, majd hirtelen a víz alá bukik, és nem látom többé. Nyilván a nád közt bukkant újra a felszínre.

Magasan jár már a nap az égen, amikor felcihelödöm a bokor alól. Még szívesen maradnék, még volna mit ellesnem a természet titkaiból. Csak engedné az időm, csak ne szólítana a százféle kötelesség ugyananynyi felé. Utamon a vadgerle és az örvös galambok búgó turbékolása kísér. De tudom, hamarosan visszajövök. És ha valaki netán kedvet kapna és látni szeretné ezeket a gyönyörű madarakat, jöjjön el szintén. Találja meg, fedezze fel saját magának a Bodrogköz páratlan természeti kincseit. Jöjjön el bátran, szívesen várjuk. Van még itt bőven szívet-lqlket gyönyörködtető látnivaló.

____________ŠTEFAN DANKO felvételei