A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-07-26 / 30. szám

Az NDK-ban laoszi nyelvű könyveket is nyomnak. Képeinken: a laoszi másodikosok olvasókönyve, illetve az NDK-ban készült tankönyvek első szállít­mányának átadása. 4A japán Hajadzsima városban élő Ka­­cutosi Moribenek nincs szüksége rek­lámra ahhoz, hogy kávéházába csalo­gassa a vendégeket. A „feje" tetejére állított kávéház önmagának reklámja. „A határ 80 mg. Mennyi az öné?" Ezzel a felirattal in­vitálta egy kis próbára a fenti tábla annak a kiállí­tásnak a látogatóit, amely az ittas járművezetés elle­ni küzdelem jegyében nyílt meg Londonban. A számje­gyes kijelzésű Alcolmeter egyetlen lélegzetnyi leve­gőből állapítja meg, meny­nyi alkohol van a vizsgált személy vérében. WHAT'S ÉQURS Rendkívül egyszerű eszközökkel — négy párna, két rétegelt lemezes tartólap és egy merevítő huzal segítségével — valósították meg egy kényelmes pihenőbútor tervét a jugoszláviai Javor gyár tervezői. A Vikinek keresztelt ülőbútor támlája két fokozatban, a lábtámasz pedig tetszés szerint állítható, a vízszintestől a merőlegesig. A háttámlát leeresztve a Viki fekvőhelyként is használható. B. Dezső utazása Hosszú ideje támasztotta B. Dezső a villamosmegálló hideg pléhfalát. Fur­csállta, hogy egyedül van. Egyedül a megállóban, egyedül az egész utcán, amelynek jellegtelen szürkeségében csupán a sárga színű villamosmegálló jelentett némi változást. A sűrűsödő éjszakában bizonytalanul meresztgette szemét. Mély odúkat, tátongó üregeket látott maga körül a sötétben, amelyek hol közeledtek, hol pedig messze távo­lodtak tőle, attól függően, merre fordí­totta tekintetét. Úgy érezte, a város minden zaja ide, ebbe az utcába jár meghalni. Visszahúzódott a lassú járás­sal indult szél is. Az égről a Hold megüvegesedett tekintete függött. — Akár egy akasztott ember — gon­dolta B. Dezső, valahányszor fölfelé emelte tekintetét, s egyúttal azt is lát­hatta ilyenkor, hogy a szemben levő testes háztömb emeleti ablakai egymás után vakulnak meg. — Hát itt kihalt az egész város? Hisz még éjfél sincs... — gondolta magá­ban, s újra, ki tudja már hányadszor a sarki nagyórára pillantott. A mutatók a tizenegy- és tizenkettes szám közt gub­basztottak. — Öt perc múlva éjfél. Az utolsó villamosok fél egykor indulnak. Egy vagy kettő még biztos jönni fog, ha nem állt meg ez az óra is, mint itt az élet — gondolta B. Dezső, s közben érezte, egyre hidegebb lesz. A közelben álló utcalámpa fázósan burkolódzott saját fényébe. B. Dezső végig begombolta ingét, amennyire tudta gallérját is ösz­­szehúzta, és letűrte az inge ujját is. Mindez azonban nem sok védelmet nyújtott az egyre élesedő hideg ellen. — Sehol egy teremtett lélek. Úgy látszik már mindenki hazaért — mor­fondírozott B. Dezső, és érezte, hogy lassan belül is fázni kezd. A hideg kúszva terjedt mellkasa mögött, kopo­nyája alatt, összekoccintva fogait, meg­remegtetve izmait. — Biztos, hogy itt megállt az óra is, s legalább kettő, három felé jár az idő. Ha ez így megy, akkor várhatok itt az első villamosra hajnalig — nézett újra a nagyórára, s rögtön be kellett látnia, ezúttal tévedett, mert a nagymutató éppen most döccent a tizenkettesre. Szinte moccanásnyira egyidőben vele a csöndet apró darabokra törte a megál­lóhoz kanyarodó csikorgó villamos ro­baja. A villamos hosszan, nehezen féke­zett, és B. Dezsőnek egy darabon futnia kellett a kocsi mellett. így is csak az utolsó ajtót érte el. Megkönnyebbülten, egyszerre két lépcsőfokot is ugrott fel­felé, és belezuttyant az első ülésbe. Alig rontotta örömét, hogy a pléhülés akár­csak a megálló fala, jéghideg volt. — Majd összehúzom magam legfel­jebb, csak hazaérjek már végre, — gon­dolta. Miközben zsebében kotorászva jegyet keresett, észrevette, hogy a két kocsiból álló villamos kong az üresség­től. A kocsi nagyot zökkenve, csikorog­va indult, s B. Dezsőnek újra eszébe jutott, hogy ma éjszaka mégiscsak egyedül utazik hazafelé. De most a gondolat nem nagyon aggasztotta, mert vele párhuzamosan egyúttal vala­mi jóleső érzés is átjárta B. Dezső testét: — Hisz akkor jegyet sem kell lyu­kasztanom, legfeljebb akkor, ha valaki a következő megállónál felszáll — s a gondolatra egy széleset vigyorgott ma­gában. A villamos már veszetten szá­guldott az éjszakában. Vezetőjét a sötét fülke miatt nem lehetett látni, B. De­zsőn átvillant egy pillanatra a gondolat, vajon van-e egyáltalán vezetője a villa­mosnak, de badarságnak érezte ezt az egészet, és a két kocsit összekötő har­monikában, a nagy kör közepén levő vasrudat kezdte el nézni egészen vélet­lenül. Csúcsforgalom idején szeretett belékapaszkodni. Szilárdsága támasz volt az ide-oda lóduló emberek között. Egy-egy kanyarban vagy sínváltónál a hátsó kocsi mindig nagyokat lódult hol jobbra, hol balra, csak az oszlop állt feszes, egyenes tartásban. B. Dezső jól ismerte már minden villamos útját. Tudta, ez a leghosszabb szakasz. Az ellenőr itt szállt fel leggyakrabban, mert itt minden utas jegyét tüzetesen meg tudta vizsgálni. — A jelen esetben persze a téma tárgytalan, hisz rajtam kívül nincs itt egyetlen utas sem, nincs tehát ellenőr sem, aki tulajdonképpen ugyanolyan utas mint a többi — mondogatta magá­ban B. Dezső, de nyugtalanságát, a gyomrától torka felé húzódó nyugtalan­ságát már nem tudta legyőzni. Merően nézte az ide-oda lengő villamosban a rendíthetetlen, feszes egyenességgel álló vasrudat, hogy az már szinte izzott a nézésétől. S ekkor azt látta, hogy a rúd megmozdul. Egész hosszában megmozdul, és duzzadni kezd, egyre nagyobbra, egyre hatalmasabbra. Megdöbbenve látta, hogy a dudorodás egyre inkább ember­formát ölt, és végül egy alak válik ki a vasból. Az alak ugyanolyan szilárdan és biztosan, ahogy előbb a rúd állt, most megindult B. Dezső felé. Az első, amit B. Dezső észrevett, az a kabát hajtókáján levő jelvény volt, az ellenőrnek megfelelő jelekkel telirajzol­va. Úgy érezte, iszonyú gyöngeség sza­kad rá. Testét a dermesztő hideg elle­nére egy pillanat alatt ellepte a verejték. Szemét nem tudta levenni az egyre közeledő ellenőr arcáról, akinek tekin­tete üveges volt, akár az égről függő Holdé... Az ellenőr közeledő alakja egyre ma­gasabb lett, egyre hatalmasabb mére­teket öltött, s jó két lépésre lehetett B. Dezsőtől, amikor jellegzetes orrhangján megszólalt: „A MENETJEGYÉT KÉREM!" MOLNÁR IMRE 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom