A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-19 / 29. szám
i vner Jakovlevics Zisz Művészet és esz) tétika című könyvének szlovák nyelvű kiadása a közelmúltban meg a bratíslavaí Pravda Könyvkiadó gondozásában ( Umenie a estetika, Pravda 1979). Könyvében — amelyet nem csupán az irodalmároknak és a különböző művészeti iskolák hallgatóinak ajánl, hanem a legszélesebb olvasóközönségnek is — a szerző a legfontosabb és a legtöbbet vitatott esztétikai kérdésekkel foglalkozik. A Művészet és esztétika polemikus jellegű mű: Zisz nem csupán hangoztatja a I marxista—leninista esztétika alapvető igazságait, hanem meg is indokolja, hatásos érvekkel támasztja alá azokat, s ezzel párhuzamosan bizonyítja a burzsoá esztétikai nézetek ember- és müvészetellenességét. Napjainkban mindenekelőtt ezért érdemel különösen nagy figyelmet: érvekkel lát el, felvértez bennünket a burzsoá esztétikai nézetek ellen vívott harcra,.amely mostanában rendkívül időszerű feladat. Mint Ľudovít Pez/ár elvtárs az SZLKP KB márciusi ülésén hangsúlyozta : „ ... határozottan szembe kell szánnunk mindenféle kísérlettel, amely kultúránk és művészetünk szocialista jellegének gyöngítésére irányul és következetesen le kell lepleznünk a legújabb burzsoá és revizionista elméletek osztálytartalmát’' Ebben a munkában, ebben a harcban segít mindannyiunknak — jezéseként értelmezik a művészetet. Például A. C. Bradley angol esztéta szerint a művészet semmiféle kapcsolatban sincs a valósággal; a költészet világa nem a valóságos világ képe, hanem külön, független, autonóm világ, amely a reális világ törvényeitől teljesen eltérő törvényeknek engedelmeskedik. A marxista müvészettudomány egyáltalán nem tagadja a művész önkifejezésének jelentőségét, de elutasítja azt a véleményt, miszerint a művészet alapvető tartalma a művész önkifejezése — éppen ez a nézet tárja szélesre az ajtót a szubjektivista önkény előtt. A művészet és az ideológia viszonyáról szólva Zisz mindenekelőtt a társadalom szellemi élete — s főként a művészet — dezideologizálását szorgalmazó E. Fischerrel vitázik. Fischer szerint az ideológia mindig hamis, misztifikált tudat, míg a marxizmus tudomány, amely az igazság megismerésére törekszik; összekötni a marxizmust és az ideológiát annyit jelent, mint egybekapcsolni a tudományt az utópiával. Fischer tehát szükségesnek tartotta „megszabadítani" a marxizmust az utópiától, vagyis az ideológiától. Szerinte a művészetben az ideológia szinte mindig káros, mert bomlasztó hatással van a művészi értékekre; míg az ideológia elválasztja egymástól a népeket és a nemzeteket, a művészet és a tudomány közelebb másik a művészeté. A materialista esztétika elutasítja ezt a véleményt; csak egyetlen igazság létezik, mert a művészi igazság nem más, mint a művészet eszközeivel kifejezett életigazság. Könyvének harmadik fejezetében Zisz a tartalom és a forma viszonyát vizsgálja. Megállapítja, hogy a tartalom és a forma szerves egységet alkot, egyik a másik nélkül elképzelhetetlen; ebben az egységben azonban a tartalom a domináns, mert ez a jelenség lényege. A forma viszont a tartalom belső struktúrájának a kifejezése. Fia előfordul, hogy a műalkotás tartalmát el lehet választani a formájától, ez csak arról tanúskodik, hogy az illető műalkotásnak nincsen se művészi tartalma, se művészi formája. Az esztétikai kategóriák és a világ művészi elsajátítása című fejezetben Zisz mindenekelőtt az esztétikai kategóriák létjogosultságát bizonyítja, hiszen a jelenlegi idealista esztétikában elterjedt koncepciók szerint az esztétikai kategóriáknak sincs létjogosultságuk. Ezeket a kategóriákat már Croce álfogalmaknak minősítette, amelyeknek semmiféle tartalmuk sincs. Napjainkban számos burzsoá esztéta vall ilyen és hasonló nézeteket. Zisz bebizonyítja, hogy az olyan kategóriák, mint amilyen a szép, a fennkölt, a tragikus és a komikus, továbbra is alapvető és szükséges művészet pártossága és népisége — a legalaposabban a marxizmus klasszikusainak müveiben voltak megindokolva. Más revizionisták indokolatlannak tartják a „szocialista realizmus" kifejezését és a „szocialista társadalom művészete" kifejezést ajánlják helyette. Szándékuk világos: ez az utóbbi fogalom magába foglalhatna mindent, mind a realista, mind az antirealista műalkotásokat. Ennek a nézetnek a képviselői éppen azért utasítják el a szocialista realizmus módszerét, mert az világos ideológiai állásfoglalást követel. A művészet pártosságáról és népiségéröl szólva Zisz megállapítja, hogy a művészet mindig osztályjellegű, de ez az osztályjelleg a társadalmi ellentétek kiéleződésének a korában nyilvánul meg a legteljesebben. Tehát abban a korban, amelynek fő tartalma a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet, a művészet osztályjellege különösen nyilvánvaló és leplezetlen, az ideológiai harc a művészet területén rendkívül kiélezett. Még a formalista hókusz-pókuszok mögött is az ellenséges osztályok ideológiája rejtőzik. Lenin úgy értelmezte a pártosság fogalmát, mint a fejlett osztályharc legteljesebb kifejezését a művészetben. A pártosság a szocialista realista művészet alapelve. Feltételezi a művész elkötelezettségét, aktív és öntudatoknak és olvasóknak — Avner Jakovlevics Zisz, aki mindjárt könyvének bevezetőjében rámutat, hogy a marxizmus—leninizmus esztétikai tanítása a burzsoá irodalomban ugyanolyan sorsra jutott, mint az egész marxizmus: manapság mára marxizmus ellenségeinek táborában is nehezen találunk olyan esztétát vagy művészettudóst, aki ilyen vagy amolyan formában ne hivatkoznék Marxra, Engelsre és Leninre; ebből persze egyáltalán nem következik az, hogy ellenfeleink elismerik a marxizmus—leninizmus esztétikai tanítását. Ellenkezőleg, még az sem ritkaság, hogy tagadják a marxista—leninista esztétika létezését. Zisz Henri Lefebvre nézeteit hozza fel példaként, amelyek szerint a marxizmus—leninizmusban nincs semmiféle esztétikai és etikai tartalom. A szóban forgó nézetek hangoztatóit — akik a nagy kezdőbetűs Esztétikát keresik a marxizmus—leninizmus klasszikusainak műveiben — Zisz Mihajlovszkijhoz hasonlítja, aki — Lenin ironikus megjegyzése szerint — a nagy kezdőbetűs „Logikát" kereste Marx műveiben, de nem vette észre A tőke logikáját. Hiszen Marx, Engels és Lenin nemcsak a tükrözés elméletét és a történelem materialista értelmezését alapozták meg müveikben, hanem az alapvető esztétikai problémákkal is foglalkoztak. A könyv első — A művészet szociális lényege című — fejezetében Zisz a művészet jellegéről, a művészet és a valóság, a művészet és a megismerés, a művészet és az ideológia kapcsolatáról beszél. Megállapítja, hogy a marxista-leninista esztétika a tükrözési elméletre és a történelem materialista értelmezésére támaszkodik, s társadalmi tudatformának tartja a művészetet. A társadalmi tudatformák pedig aktívak, visszahatnak a társadalmi létre: nemcsak tükrözik, hanem alakítják is az életet. Az idealisták nem az élet tükrözéseként, hanem a művész önkifehozza őket egymáshoz; a művészet célja nem egymás ellen fordítani, hanem integrálni a különféle társadalmi erőket. A „marxista" Fischer álláspontja tehát nemigen különböztethető meg az antimarxista művészettudomány képviselőinek koncepcióitól. A marxista—leninista koncepció alapja éppen az a tézis, hogy az osztálytársadalmakban a művészet az ideológia hordozója: olyan szellemi és esztétikai értékek kifejezője, amelyek megszilárdítják az egyes osztályok egységét és segítenek az ideológiai harcban. A művészet az osztályérdekek prizmáján keresztül tükrözi a valóságot, osztályérdekeket fejez ki — ebben rejlik ideológiai funkciója. A „művészet a művészetért" koncepciókat Zisz L. Mitelbaires francia képzőművész lényegre tapintó rajzával jellemzi: egy fán akasztott ember teteme lóg, előtte ott áll a festő, nézi a holttestet, ám közben csendéletet — bögrét, virágokat, almákat — „lát" és fest. A művészi kép cimű fejezetben Zisz a képet mint az esztétika alapvető kategóriáját tárgyalja. A különféle formalista irányzatoknak persze erről is sajátos véleményük van: Hunter Mead amerikai szerző Bevezetés az esztétikába című müvében például megpróbálja bebizonyítani, hogy a képiség nem lényeges tulajdonsága a művészetnek. A marxista—leninista esztétikában a művészi kép elméletének alapja a megismerés elmélete, ám a művészi kép nem közvetlenül ismeretelméleti, hanem esztétikai kategória. A művészet mindig képekben, és csakis képekben reprodukálja a valóságot. Ez kivétel nélkül érvényes a művészet minden válfajára. A művészi kép az individuális és a tipikus, az objektiv és a szubjektív, az emocionális és a racionális (az érzés és a gondolat) dialektikus egysége. Kétféle igazság létezik — mondják az idealisták —, az egyik az élet igazsága, a esztétikai alapfogalmak maradnak. A szép az esztétika alapvető kategóriája, amelytől elszakítva egyetlen esztétikai jelenséget sem lehet vizsgálni. Ugyanakkor arra is rámutat, hogy az esztétikus és az etikus egységet alkot. Tehát nincs igazuk azoknak a burzsoá esztétáknak, akik az esztétikust szembeállítják az etikussal, majd kijelentik, hogy a művészetnek a szépet, nem pedig a jót kell megsokszoroznia. Könyvének utolsó — A szocialista realizmus cimű — fejezetében a szerző a szocialista realizmus fogalmát tisztázza. Megállapítja, hogy a szocialista realizmus a marxista-leninista világnézethez kötődik; ez a világnézet teszi lehetővé a művész számára, hogy megértse a történelmi események rejtett értelmét és megismerje a társadalmi fejlődés távlatait. Mert a művész nem elégedhetik meg az élet puszta tükrözésével: be kell hatolnia az életbe és a művészet eszközeivel segítenie kell népét az új, a kommunista társadalom építésében. A szocialista realizmus módszere megköveteli a művésztől, hogy bírálja a hiányosságokat, leleplezze az élet negatív jelenségeit és harcoljon ellenük. Persze, a szocialista realista művészetnek nincsenek receptjei. A szocialista realizmus mindenekelőtt gazdag, alkotó gyakorlat. Nem élettelen dogma, hanem élő, szüntelenül fejlődő módszer. Revizionista ellenfeleink felvetik a kérdést, hol, mikor írta Marx, Engels vagy Lenin, hogy művészetünk alkotó módszerének a szocialista realizmusnak kell lennie. A klasszikusok műveiben a „szocialista realizmus” kifejezést keresik, de nem akarják (vagy nem tudják) megérteni, hogy a szocialista realizmus módszerét a marxizmus—leninizmus egész eszmerendszere támasztja alá. Figyelmen kívül hagyják a közismert tényt, hogy a szocialista realizmus legfontosabb elvei — a történetiség, a szocialista humanizmus, a tos népszolgálatát. Persze, nem jelenti azt, hogy a művésznek okvetlenül párttagnak kell lennie (köztudott például, hogy sem Gorkij, sem Majakovszkij nem volt párttag). A művész pártossága abban nyilvánul meg, hogy tehetségét, művészetét a kommunizmusért vívott harc szolgálatába állítja. A pártosság elve nem csupán politikai terminus — amellyel a művészet eszmeiségét jelöljük —, hanem esztétikai elv is. Az a művészet, amely csupán hangoztatja az általános igazságokat, nem meggyőző, ezért nem teljesítheti funkcióját a társadalmi életben. A pártosság lenini értelmezése természetesen a művészi szabadságot is magába foglalja. Ellenfeleink mindmáig azt állítják, hogy a pártosság összeegyeztethetetlen a szabadsággal, mert a művészet pártirányítása gúzsba köti a művészt. Zisz ezzel szemben Lenin gondolatmenetét idézi: A sajtószabadság pártján állunk; nemcsak a rendőri önkénytől kell megszabadítanunk az irodalmat, hanem a tőke hatalmától, a karrierizmustól, a burzsoá-anarchista individualizmustól is. Abszolút sajtó- és művészi szabadság nem létezik. Nem lehet társadalomban élni, de függetlennek lenni a társadalmi viszonyoktól. A művész abszolút függetlenségével kapcsolatos burzsoá-anarchista elképzelés badarság. Ilyen szabadság a kapitalizmusban sem létezik. Éppen ellenkezőleg: a pénz hatalmára épített társadalom rabszolgává teszi a művészt. Zisz ezt meggyőző példákkal is bizonyítja. Könyvének egyik legnagyobb pozitívuma egyébként éppen a szemléltető példák hatásos felsorakoztatása, a logikus okfejtés, a meggyőző érvelés, az állítások, tételek szüntelen bizonyítása. S ez nem csupán szenvedélyes vitairattá, hanem lenyűgöző olvasmánnyá is teszi a könyvet. VARGA ERZSÉBET 14
