A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-20 / 51. szám
Itt vagyon az ő emléke megörökítve' * • V Jellegzetesen református magyar kép• zödmény, s főleg a nyelvterület keleti, s talán az északi részére jellemző egy sajátos sírjeltipus, a lábfa. Nálunk Magyarbődön, illetve Gömör néhány falujában (Nagybalog, Perjése, Lökösháza, Rás és nyomaiban a Vály-völgyben) fordul elő. Mi is a lábfaállitás szokásának az eredete? Eredetileg a kopjafás temetkezéssel függhet össze, de ez a kapcsolat később elhomályosult. A temetés alkalmával a koporsót két rúdra fektetve vitték ki a temetőbe, s ezeket a rudakat („kivivöfa", „lábfa") a halott lábához állították a földbe. így a fejnél egy fejfa, míg a lábnál két, gyakran gombos végűre kiképezett lábfa állott. Perjésen ugyan külsőleg még megragadható ez a temetkezési forma, régi funkcióját azonban teljesen elvesztette. A koporsót itt négy karón hozzák ki a sírhoz, amelyeket a sírba fektetve elföldelnek. Ezután a fejhez leszúrnak egy kb. l/2m hosszú rudat, s kettő ugyanilyet a lábhoz. Ezek azonban csak a kő-síremlék elkészültéig maradnak a síron. A Vály völgyében (Felsö-Vályban és Mihályfalván) nagyjából századunk első feléig volt szokásban a lábfaállitás. Később ezeket a kivivőrudakat („lábfákat”) már a koporsóval együtt a sírba fektetve elföldelték („mert semmit nem jó a temetőből hazavinni"). Csak a legutóbbi években készült itt is olyan szállítóalkalmatosság, amit a temetés végeztével visszavisznek a faluba. Amint láthattuk ez esetben még az idős emberek emlékezete alapján nagyszerűen rekonstruálható egy régies jelenség fokozatos elmosódása. Vajon mi a helyzet a nyelvterület nyugatabbra eső részein? Soha nem ismerték volna ezt a szokást, vagy csak régebben — mielőtt bárki is fölfigyelt volna rá — kiveszett az emlékezetből? Az alapos kutatások talán választ adnak majd erre a kérdésre is. A képzeletbeli utazásunk során eddig elmondottakból már valószínűleg kiderült, hogy a sirjelek (elsősorban a fejfák) kérdésében több az, amit nem tudunk (vagy csak sejtünk), mint amit biztosan állíthatunk. Befejezésképpen tehát nem a leírtak rövid öszszefoglalását tartanám helyénvalónak, hanem inkább a megoldás elé tornyosuló akadályok, nehézségek ismeretét. A magyar református temetők fejfái igen régóta foglalkoztatják a kutatókat, de az állandó, újra meg újra fölbukkanó talányban — fejfáink eredetkérdésében — máig nem sikerült megnyugtató válaszra lelni. Ennek több oka is lehet — részletes taglalásukra azonban most nem vállalkozhatom, csupán néhány nehezítő körülményre utalnék. A téma jellegéből adódó nehézségek (a fa gyorsan pusztuló volta, ami a történeti kutatásokat nehezíti meg) mellett a meglevő temetők fejfaanyaga is megdöbbentően szegényesen van fölgyüjtve, illetve publikálva; de utalhatok még az „ahány kutató, annyi szemponť'-állapotának visszahúzó hatására, a komplex (tehát a fejfákon kívüli sírjeleket és jelenségeket is figyelembe vevő) kutatások ritkaságára ... Egy olyan jelenség gyökereit, amely az egész Kárpát-medencében megtalálható, egy kisebb, lokális csoportokon keresztül nemigen lehet feltárni, bár ezek a helyi adatok nagyon fontosak lehetnek az összképbe illesztve. Hogy eredményeket érhessünk el, rendkívül fontos lenne tehát a gyűjtési módszerek és szempontok egységesítése, s ennek alapján — a kisebb tájegységekből kiindulva — az egész magyar sírjelanyag (nemcsak a fejfák!) összegyűjtése. Az eképp fölhalmozott adatok birtokában, a szomszéd népek anyagának legalább nagyvonalú ismeretében aztán esetleg bátrabban kacérkodhatnának az eredetkutatás gondolatával is. Lábfa — Nagybalog (Veľký Blh) Itt tartom helyénvalónak megjegyezni, hogy a temető-néprajz komplex kutatásának az igénye nem szabad, hogy kizárólag a fejfa-kérdés érdekeinek legyen alávetve. Tehát : lehetőség szerint minden adat, jelenség fölgyüjtendő; függetlenül attól, hogy kapcsolatba hozható-e a fejfák problémájával vagy sem! Egy ilyen képzeletbeli utazásnak megvan az az előnye, hogy nincs a vonat és autóbusz-menetrendekhez kötve, s így a gondolat szabadon cikázhat térben és időben. Merjem-e most javasolni, hogy országjárásaink során térjünk be alkalomadtán a kis falusi temetőkbe, hiszen az itt fönnmaradt emlékek is a mi önismeretünk szerves részét kell hogy képezzék. Anatole France szavaival: „az ősök sírjai avatják az országot hazává". Persze ne azért látogassuk meg ezeket a hangulatos kis temetőket, hogy onnan emlékbe egy-egy szépen faragott fejfát elvigyünk — mondván, hogy ott már úgysem érdekel senkit; a szoba sarkában meg jól Lőj a bűvészre! Két nagy kaliberű forgópisztoly céloz a homloka közepére. Vajon mit rejtenek a tárak? Éles vagy vaktöltények következnek? A harcsabajuszú, kopasz férfi homlokán, a két szemöldöke között verítékcsöppek gyöngyöznek. Behunyja a szemét. — Lejjebb a pisztollyal — csattan a hangja, majd felkiált; — Tűz! — A lövész tétovázik, láthatólag nincs ínyére, hogy esetleg agyonlőjön egy embert, de végül meghúzza a ravaszt. Gyors egymásutánban két fülsiketítő dörrenés rázza meg a szobát. A kopasz ellép a pisztolyok elől, és meghajol: láthatóan élvezi a Hobby szerkesztőségének lelkes ünneplését. Az elmúlt öt perc már-már elviselhetetlen feszültsége feloldódott; megkönnyebbülten tapsolunk. Most már mindegy, hogyan is csinálta ez az ördögi ember! Az „Orosz dupla rulett" — szuperprodukció. Hans Moretti, a többszörös illuzionista világbajnok mutatta be. Minden magától értetődően egyszerű volt. Két fegyver csöve meredt Morettire, egy 38-as kaliberű, hatlövetű Smith Wesson és egy 22-es kaliberű, nyolclövetü régi katonai revolver. Moretti 52 töltényt kevertetett öszsze: fele-fele arányban éles- és vaktöltényt. Huszonhat töltény 38-as, a másik huszonhat pedig 22-es kaliberű volt. Azt, hogy a tárak melyik rekeszébe került éles, melyikbe vaktöltény, sem Moretti, sem más nem tudhatta. Ezután következett a próba. Öt porcelán lányért függesztettünk egymás mellé, és mindegyik mögé egy-egy körülbelül 2 milliméter vastag fémlemez került. A szerkesztőség egyik munkatársa kézbe vette a két fegyvert, és célzott. — Az első töltény éles — mondta Moretti rövid koncentrálás után. Kollégánk meghúzta a ravaszt: az egyik tányér ezer darabra tört, a fémlemezen pedig ujjnyi lyuk tátongott. A mágus többi jóslata is ugyanígy bevált. Ezután fordult komolyra a dolog. Moretti filctollal fekete pontot festett a homlokára, és a kővetkezőkben erre kellett célozni. Mivel önként jelentkezni senkinek sem akaródzott, a mutatvány itt majdnem zátonyra futott. Végül Moretti mutatott rá valakire — Maga lő! A vaktöltények csattanása után, amikor a lelkesedésünk kissé alábbhagyott, üresre lőttük a fegyvereket. Az volt a gyanúnk, hogy a bűvész valahogyan kicserélte az éles töltényeket vaktöltényre. Nagy meglepetésünkre azt kellett tapasztalnunk, hogy mindkét fegyverben voltak éles töltények is. A játék a veszéllyel hozzátartozik Moretti életének mindennapjaihoz. Az erőtől duzzadó „öreg harcos" kötésoldóként, mesterlövészként és gondolatolvasóként lép porondra. Egyik mutatványában 12 méter hosszú lánccal megkötözve, 100 méter magasban. mutat (van ilyenre példám!) — hanem inkább a helybeli gyönyörködés érdekében! (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a műemlékvédelem szakembereinek a figyelme ezekre az emlékekre is kiterjedhetne). Már-már közhely a fejfák anyagszerü formakincséről beszélni, de azért így van, s az is igaz, hogy a környezettel általában nagyszerű összhangban vannak ezek az emberi kéz által készített oszlopok. Többek között ilyeneket felelhetnék a „miért szép?" — kérdésre, de engedtessék meg, hogy ez esetben ne magam „okoskodjak", hanem inkább Tichy Kálmánnak adjam át a szót. A népművészet iránt rajongó képzőművész a szilicei fejfákkal kapcsolatban a következőket írja: „Az anyagszerűség és ötletgazdagság értékes példáit nyújtják a faragott fejfák. (...) Oly anyagszerűek, annyira a szerszámok hegyén, élén születő gondolatok, hogy ha az ember rájuk néz, szinte látja, hogyan szaladt a fűrész a fába, hol villant a véső, hol avatkozott közbe a faragó kés, míg az egész elkészült. Semmi sincs rajtuk, ami a fa természetével ellenkeznék és semmi, amit az adott szerszámokkal könnyedén, egyszerűen megoldani ne lehetne ..." Mindez persze nem mondható már el az utóbbi időben a városok felől lassan-lassan a legeldugottabb falvakig is elkígyózó műkősíremlékek és kripták kapcsán. A presztízskérdéssé váló, vagyonokat fölemésztő hatalmas családi sírboltok látványa minden jóízlésű embert elborzaszt. (Gyakori például az az eset, amikor a kész kripta üresen áll, természetesen a temető valamelyik „fő helyén", s „leendő lakói" virágokat hordanak rá, sőt halottak napján még gyertyát is gyújtanak rajta ...) Erről nagyon sokat lehetne (és kellene!) beszélni, írni; s most nem az volt a célom, hogy bemutassam: miért csúnyák ezek a síremlékek, hanem inkább a néphagyományban gyökerező sírjelekről akartam egyet s mást elmondani. Hogy ez mennyire sikerült, azt a „Kegyes Olvasó" azóta minden bizonnyal eldöntötte. LISZKA JÓZSEF fejjel lefelé lóg egy helikopterre erősített, égő kenderkötélen. Mindössze 120 másodperce van arra. hogy valami módon kiszabadítsa magát, azután a 35 milliméter vastag kötél elszakad. És Moretti ezt a feladatot is megoldja. A láncot ledobja, azután egy pótkötélbe kapaszkodva lebeg ég és föld között, amíg a helikopter földet ér. Az sem kevésbé fantasztikus mutatvány, amelynek során belebújik egy kartondobozba, s ezt 16 karddal átszúrják. Ő pedig, nemhogy elvérezne a dobozban, közben valahogyan átöltözik odabent, és bohócruhában, kimaszkírozva, két kezében egy-egy felfújt léggömbbel kecmereg elő a szűk ládikóból. Moretti fiai születésük óta az artistaélet bűvkörében élnek. Világhírű apjuk korán edzésre fogta őket; már önálló produkciókkal lépnek föl. A 24 éves Hans számszeríjjal lö, öccse, a 22 éves Peter pedig a szájával kapja el a nyílvesszőt. Moretti felesége, Helga unszolásunkra végre elárulja az 50 éves Moretti titkát. — A férjemnek meghatározhatatlan mágikus ereje van, amellyel kitalálja a másik gondolatát, előre tudja, mi fog történni... Ehhez természetesen az artistaszakmában eltöltött három évtized tapasztalata és naponta 3—4 órás kemény gyakorlás párosul. 22