A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-20 / 51. szám
Lehet-e vajon egy cimbalom árából gyógyszertárat nyitni? — kivált akkor, ha az a bizonyos hangszer még csak nem is holmi jeles, kegyeleti csudapéldány, hanem ellenkezőleg: csupán egy közönséges, hétköznapi cimbalom. Az ilyen tranzakció manapság igencsak őrült vállalkozásnak tetszene, ámde hajdan, egy kurta évszázaddal ezelőtt, bizonyos Tivadar nevezetű, kopottas külsejű úrnak sikerült az ügylet. Igen, Csontváryról van szó, aki 1884-ben, a Losonchoz közeli Gácson, egy cimbalom értékesítéséből állította fel patikáját. „Neki könnyű volt, tehette, hiszen örült volt" — mondja erre valaki, az olyanok közül való, akik ugyanezzel a szakavatottan sanda okfejtéssel mondanak kötelezően ostoba véleményt Csontváry művészetéről is. Szegény Csontváry! ködött. Ott áll a faluszéli domboldalon, a Losonc felőli út hurkos kanyarulatában, csak éppen jeltelen. Igaz, öreg lakói őrzik még a „potekár” emlékezetét, de gyanúm szerint lehetséges, hogy nem is Csontváryra, hanem az utána következő valamelyik gyógyszerészre emlékezhetnek, bár ők esküsznek rá, miszerint igenis Kosztkával kötöttek adásvételt, aki ugyan különös, de igen jámbor, jóságos ember volt. Kosztka nevét kimondva — mert csak így emlegetik — az öreg Ružinskýéknak mégis megkeseredik a szájíze, mert hogy őket a festővel kapcsolatosan érte életük legnagyobb bosszúsága. Az úgy történt, hogy a harmincas évek dereka táján egyszercsak látogatni kezdte őket egy kedveskedő szavú, a közeli városból való úriember, aki végül a padlásra is felkérezkedett... Tucatnyi Csontváry-vászon cserélt ládjából valaki mégis elhozott két vásznat. Ezeket mutatták olyan jószívvel a kedves örökösök, de hangsúlyoznom kell: ez a két vászon nem a szentképekre cserélt kollekcióból való. Gácsot mindig szívesen ejtem útba, mert megszerettem. Ennek a vonzalomnak valójában Tivadar úr a kiváltója. Az ő emléke hozott vissza másodszor is, meg sokadszor is a faluba. Neki köszönhetem tehát minden ottani fölfedezésemet, tekintet nélkül azok szerény vagy becses voltára. Azért esik oly jól Gácson csatangolnom, mert varázslatokat idéz bennem a hely szelleme. A hajdanvolt gyógyszertár kertjének almafái alól némi szorongással lesem a ház ablakát és az üveg mögött, a szoba hűvös félhomályában felvillanni látom Csontváry szemét. Látom őt az utcán végigmenni, —■ talán a postára tart. Az egyik kapuból öreg gerencsér köszön rá Kevésbé ismert Csontváry kép — egy eredetileg nagyobb, megcsonkított vászon „maradéka " ňem siratni akarom őt, még csak nem is ünnepelni, hiszen mindkettő haszontalanság lenne. Szólni is csak azért akarok róla, mert tizenegynéhány évvel ezelőtt, amikor a haliéi főutcán először mentem végig, bizony jómagam sem tudtam, hogy valójában Gácson vagyok, ugyanott, ahol hajdan Rákóczi ostromolta a várat, ahol Petőfi megnézte a híres posztógyárat, ahol Csontváry Kosztka Tivadar kereken tíz esztendeig volt gyógyszerész. Hát akkor honnét tudná a télen-nyáron jövő-menő turista, aki az utóbbi adattal kapcsolatosan a ma használatos legjobb útikönyvvel a kezében sem derítheti ki egykönnyen, hogy ez a falu bizony az a falu. És megvan még a ház is, melynek falai között hajdan a gyógyszertár műakkor gazdát. A csereérték darabszámra ugyanannyi ócska, vásári szentkép volt, meg némi aprópénz, amit egyetlen nap alatt játszva ott lehetett hagyni a helybéli szatócsriál. Ezek közül a vásznak közül néhányat a közönség is ismer, de kevésbé ismert, sőt teljesen ismeretlen képek is vannak köztük. Állításommal nem szeretnék sem tulajdonjogi, sem művészettörténeti felhajtást előidézni, — már csak azért sem, mert mint kiderült, a vásznak iránti, kizárólag műélvezöi kíváncsiságom otromba birtokháborításnak is minősíthető. Ezért jobbnak látom előző mondatomat emígy pontosítani: feltehetően ismeretlen képek is akadnak még köztük. Szívesen emlékezem viszont egy másik képtulajdonosra, annak a gyógyszerésznek a leszármazottjára, aki később Csontvárytól a gácsi patikát bérbe vette, de a vásznakat érintetlenül hagyta, mert úgy gondolta, hogy ö csupán a patikát bérli és nem a padláson levő képeket. Csatisztelettel, szlovákul. A szembejövő takácslegény magyar szóval süvegeli meg Tivadar urat. A hitelszövetkezet elnökének és a járási szolgabírónak viszont ő köszön előre. A postáskisasszonynak is, aki sajnálkozó, beteges hangon csicsergi, hogy a távírókészülék billentyűje eltörött, így hát... Fiolával a kezében végigmegy a füves udvaron a patikus: a kútnál megáll, valamin töpreng. Aztán a várhegy alatti csalitból csörtet elő. Nem, nem, nincs nála festőállvány — épp ezért igyekszem mögéje kerülni, abban reménykedve, hogy egy másik irányba igyekvő asszonyt pillanthatok meg, aki talán a kontyát vagy a szoknyáját igazgatva éppen futó ájtatoskodásba kezd, mert az Úristen biztosan látta, hogy bűnbe esett a patikussal. Talán egyenesen a templomba fut. Átsiet a gyorsvizű, füzesek alatt bujkáló patak hídján, a templomkert. kapuját őrző hársfapár sötét árnyéka alól még visszapillant, és már ott áll az oltár előtt. Az írásaiban gyakran emlegetett gácsi kert Tudom, a képzelet intimpistáskodó játékát nem mindenki találja ildomosnak, sőt Csontváry személyétől ily tettnek még a gyanúját is tudományosan tudná elhessegetni — persze korántsem Siegmund Freud tekintélyének adózva. De hát a képzelet már csak ilyen. Tivadar úr tíz esztendeig élt a faluban, s miután a gyógyszertárat bérbe adta s távozott, rendszertelenül ugyan, de hosszabb-rövidebb időre még csaknem két évtizeden át visszavisszatért. Bevallom, volt némi céltudatosság abban, ahogy a gácsi aggastyánokkal, matrónákkal próbáltam beszélgetni. Akadt valaki, aki az „Almát hámozó öregasszony" személyére, sőt arra is emlékezni vélt, hogy a néni a patikus úr szakácsnéja, korábban pedig apáca volt. De arról, hogy ez a gácsi
