A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-12-13 / 50. szám

POMICHAL RICHÁRD:

Reggel dideregve ébredtem átázott sátramban. Fogvacogva átkozódtam, miért nem voltam előrelátóbb? Miért nem hoztam magammal még egy üveg cseresznyepálinkát, melegebb hálózsákot, több dohányt és kávét? Szidtam a Golf-áramlatot, amely télen ugyan jégmentesen tartja Norvégia kikötőit, de itt Finnország északi csücskében, Utsjokinál, a 70. északi szélességi kör tájékán nem tudja megakadályozni, hogy június végén havaseső essék. Bosszúságomra a közeli turistaházban megerősítést nyert az a megfigyelésem, hogy mennél északabbra megyünk Európában, annál drágább és rosszabb a kávé.

Alapjában véve azonban elégedett voltam a sorsommal. Végül is tíz nap alatt kisebb-nagyobb kerülőkkel, vonattal és autóstoppal sikerült leküzdenem a természettudományi tanszék íróasztala és a Lappföld közötti távolságot. Itt vagyok az erdős-tundra határán. Kedvemre biologizálhatok, gyüjthetem a zuzmót és elmélkedhetek a negyedkori eljegesedésről.

Ha egy közép-európai botanikus vagy zoológus elvergődik Finnországba a Sarkkörig és Rovaniemiben marad még pénze, akkor 90 finn márkáért autóbusszal kényelmesen és biztonságosan eljuthat az Inari-tóig. Ha autóstoppal megy és az országút mellett lázasan bökdösi hüvelykujjával a levegőt észak felé, akkor az arra autózó svéd huligánoktól kaphat egy félreérthetetlen ajánlatot. Az ember ilyen esetben hajlamos arra, hogy minden nemzet fia számára közérthetően hasonló stílusban nyilatkozzon. Az ilyen dialógus azzal a veszéllyel jár, hogy könnyen kölcsönös testi sértésekké fajulhat. Szerencsésebb esetben szenzációra éhes turistákkal utazik. Így alkalma lehet 230 km-re Rovaniemitől, Tanakavaaranál 8 finn márka ellenében egy óráig aranyat mosni a mocsárból. Ha ezt az összeget a fölöslegesen átmosott sárért sokallja és lemond élete talán utolsó meggazdagodási lehetőségéről, érdekes növényeket fotózhat vagy megtekintheti a „lappföldi aranyláz" múzeumának tárgyi emlékeit. Minden kilométerrel azonban közelebb kerül a tundra áhított világához. A tajga fákban egyre szegényebbé válik. A korcsosuló erdeifenyök közé mind több és több nyír vegyül. A többi fa között szép és festői, de a tiszta nyírfából álló szélcsapzotta arktikus erdő nagyon silány. A Jeges-tenger szomszédságában, ahol az európai kontinens a pólus felé hajlik, a fahatárt a 10 °C-os júliusi izoterma szabja meg. Ez így nagyon elvontan hangzik, ha azonban tudjuk, hogy a 10°C-os júliusi átlaghőmérsékletnél a talajnak csak a felső, néhány deciméteres rétege olvad föl, akkor rögtön rájövünk, miért nem hatolhatnak északabbra a mélyen gyökerező fák, annak ellenére, hogy fagytűrésük magas. A fagyott arktikus talaj a növényzet számára száraz is, és így az év 9 hónapjában nem tartalmaz a növény részére fiziológiailag hasznosítható vizet. A tajga elterjedését nagyon befolyásolja. hogy nyáron milyen mélyre és milyen hosszú időre enged fel a talaj. Az Inari-tótól északabbra a sekélyen gyökerező fenyők is elmaradnak. Legtávolabbra a kontinens északi részén a molyhos nyír és az európai luc hatol. Később helyt adnak a cserjetermetű fűz- és nyírfajoknak.

A fahatár és a jég hófehér, erőszakos xilága között övként körbefogva az egész északi földtekén húzódik a tundra. A

csend, a vizenyős mohapárnák és a fagymállasztotta sziklás horizontok hazája. A közép-európai ember keveset tud róla, de ma mikor a környezetszennyeződésről már szinte divat beszélni, a tundrák is szomorúan hírhedtté váltak. A radioaktív szennyeződéssel levegőbe kerülő stroncium 90 a hideg, csapadékos klfmájú tundravidék savanyú talajaiban erősen felgyülemlik. Az ilyen talaj mészben szegény. A növényeknek viszont kalciumra van szükségük és mivel a stroncium 90 kémiai tulajdonságaiban hasonló a kalciumhoz, beépül a mohák, zuzmók, cserjék anyagcsereforgalmába. Rajtuk keresztül pedig a rénszarvasok, rágcsálók, ragadozók csontszöveteibe, és természetesen eljut a táplálékpiramis csúcsán álló emberig.

A rövid lappföldi nyár alatt rengeteg turista keresi fel Suomi északi részét. Többségükben németek. Az országút kátyúi között gyakran tűnnek fel Volkswagen-mikrobuszaik, megrakva rénszarvasbőrrel, aganccsal. Utasaik magabiztosak, elvárják a márkának kijáró tiszteletet. Vállukon Rolleiflex, Asahi vagy színesfilmmel töltött Nikon. Oldalukon az elmaradhatatlan lappföldi szuvenír: a jellegzetes finn kés, a puukko. Segítőkészségük és szolidaritásuk az út mellett ácsorgó potyautasok iránt szinte megdöbbentett. Az volt az érzésem, hogy minden cselekedetükkel, megnyilatkozásukkal feledtetni szeretnék Oietl tábornok alpesi vadászait, akik a háború alatt fölperzselték Lappland és Finnmark apró településeit és kézigránáttal fogták a lazacot Kemijoki vizében.

Jack Londonnál rengeteget olvashatunk az észak embert, jellemet formáló erejéről. Van azonban a magas szélességi körök távlatainak más hatása is, mely a pszichológusok és az orvosok számára nem kis problémát okoz. A hosszú, többhónapos téli sötétség bénítólag hat az ember életkedvére. A mindig tevékeny, energikus közép-európai temperamentum fáradttá, búskomorrá válik. Elveszíti pezsgő energiáját, életkedve letargikus közönnyé fajul. Curzio Malaparte erről a tragikus lelkiállapotról KAPUTT című könyvében Így ír:

..... látni lehetett annak a leprához hasonló felbomlásnak a jeleit, amelynek végzetszerűen áldozatul esik mindenki fent a magas északon, rajta is érződött az az aggastyáni oszlás, amelytől kihull a haj, elrothad a fog, mély ráncok vésődnek az arcra, és ameiy a még élő emberi testet bevonja a rothadó testeket elborító sárgálló, zöldes fátyollal."

Lappföld őslakói közül is sokakat megvisel a hosszú kegyetlen, fehérségében is sötét félhomály. Ilyen lelkiállapotokból fakadhatnak a nomád sámánok látomásai, a lappok gazdag hiedelemvilága, amely szerint a kutya minden percben emberré válhat. A novembertől januárig tartó időszak a legkritikusabb. Az álmatlanságban, „üldözési mániában" szenvedő betegek közül sokan önként orvoshoz fordulnak és valamelyik dél-finnországi szanatóriumban néhány hónap alatt felgyógyulnak. Vannak azonban, akik nem hajlandók elhagyni szülőföldjüket. Lassan felőrlődnek és halálos végű szellemi bénultságba esnek.

Nyáron Suomi déli részének tavai, erdői és az ég megdöbbentően áttetsző mély távlata, a Szent-lván éji tüzek parazsa természetesen egész más hangulattal fogadja az utazót; Helsinki parkjaival, szobraival és a finn építészet már-már legendás müveivel az átlagturista számára sokkal tarkább, vonzóbb világ.

(A szerző felvételei)

GYEREKEK ÉS FELNŐTTEK

Napfényes öszeleji délelőtt.

A kis játszótérre egy csoportnyi óvodás érkezik. Illedelmesen, fegyelmezetten, ahogy megszokták. Az óvónő megállítja őket, a gyerekek tudják: most még néhány utolsó figyelmeztetés következik, aztán lehet rohanni, hintázni, labdázni, fogócskázni, bármit szabadon tenni... Pattanásig feszülnek hát az izmok, hogy amint a „lehet játszani" elhangzik, rögtön indulhassanak, egyetlen percet sem veszítve a várva várt hancúrozásból.

Csupán Évike nem moccan.

— Menj te is játszani! — biztatja az óvónő.

— De nincsen labdám ... — ellenkezik bátortalanul.

— Ejnye, hát három labdát is hoztunk magunkkal. Szaladj, kérd el Laciéktól, játsszatok együtt.

Évike elszalad.

Pillanatok sem telnek bele, újra viszszajön.

— Nem adják oda ... Pedig kértem ... és azt is mondtam, hogy a tanító néni üzeni!

— Menj csak, és játsszatok közösen!

A kislány megint elszalad. Rövid szóváltás, aztán Laciék odahajítják neki a labdát és elszaladnak a „búvóhelyre". Évike egyedül pattintgatja, s közben büszkén körülnéz; íme, megszereztem. Néhány pillanat múlva azonban ő is eldobja magától a labdát, aztán nekitámaszkodik egy fának, nézelődik —■ és már megy is vissza az óvónőhöz, hogy elpanaszolja;

— Velem nem akarnak játszani!...

■ Magányos öregekről, felnőttekről, sőt, társtalan fiatalokról is sokat hallani mostanában. A rádióban, a tévében, de pszichológiai tanulmányokban is gyakran olvashatunk ezekről a problémákról.

A magányos gyerekekről viszont nemigen szokás beszélni. Talán mert ők nincsenek annyira egyedül, mint a társtalan felnőttek; de ha nem akarnak velük játszani, barátkozni, ha szabad idejükben nem tudnak mihez kezdeni, akkor mégis „egyedül" vannak, hiába veszi őket körül húszegynéhány másik gyerek.

Ezek a kisfiúk és kislányok „nem tudnak beilleszkedni" — ahogyan ezt a jelenséget divatossá vált kifejezéssel emlegetik a szakemberek, vagyis képtelenek alkalmazkodni a körülöttük hancúrozó gyerekek kialakult szokásaihoz. Más szóval: nem tudnak játszani. Általában azért, mert jellemvonásaikat vizsgálva többnyire kiderül, hogy önzők.

■ Ez idén korán esett le az első hó. Friss, puha, vakítóan fehér. Repültek a hógolyók, átnedvesedtek a kesztyűk, de ki törődik ilyenkor ezzel. Sőt, nemcsak havazott, hanem fagyott is már november elején, úgyhogy az út szélén, a kis lejtőn jeges lett a hó és ezzel kész a csúszka. Egyszerre hét-nyolc gyerek is toporog körülötte. Kiabálnak, vitatkoznak, hogy ki csússzon le először? Végül

megállapodnak; aki lecsúszott, a sor végére áll és vár, amíg újra sor kerül rá. Egy ideig megy is a dolog. Még buzdítják is egymást, hogy mindenkire minél gyakrabban kerüljön sor... Egy szőke, szeplős kisfiú hirtelen megáll a csúszka alsó végén, szembefordul a többiekkel és szemmel láthatóan megbontja a megszokott csúszási „menetrendet". A többiek felháborodva figyelmeztetik, de a kisfiú nem moccan. Aztán mégis megindul, de nem a megszokott módon, hanem a csúszkán kapaszkodik fölfelé, s amint fölér a tetejére, rögtön újra a sor elejére áll. Felháborodott moraj a válasz és a srácok közül ellöki öt valaki.

■ Vajon miért ilyenek ezek a gyerekek?

Könnyű lenne rámondani; mert rendezetlen viszonyok között élő, esetleg csonka családban nőttek föl. A gyermekpszichológus véleménye azonban eltér ettől az általános fölfogástól;

— Zaklatott környezetben élő, esetleg elvált szülők gyereke is lehet könynyen barátkozó, s teljesen kiegyensúlyozott; vagy fordítva: látszólag békés családi körben nevelkedő gyerek is lehet magányos. Azok a gyerekek, akik az iskolában, az osztályban nem találnak pajtást, rendszerint otthon, rokoni körben is zárkózottak. Általános észrevétel, hogy az ilyen „kirekesztett" gyerekek szülei is — családon belül, vagy baráti körben — többnyire hadilábon állnak a jó emberi kapcsolatokkal. Nincsenek ismerőseik, kevés ember fordul meg náluk. Általában maguknak élők, bezárkóznak, nem „nyílnak meg" emberek és emberi problémák előtt. A gyerekeikbe pedig belénevelik a „nem hiányzik ide senki", a „nem hozzánk való, ne barátkozz vele" szemléletet. És a gyerekek akarva-akaratlanul engednek a figyelmeztetésnek. A magányosságra vágyó felnőttek körében így válnak társtalanokká a gyerekek is. És néhány év múlva felnőttekként is ugyanilyenek lesznek.

■ Joggal merül föl a kérdés: vajon kinevelhető-e a gyerekekből a magányosságnak ez a sokszor egészen önzéssé fajuló érzete?

A gyermekpszichológus tanácsa szerint: — Visszaút mindig van, csak nem mindig egyformán könnyű. Például a serdülő- és ifjúkoron túljutva már nehezebb, tudatos önnevelés kell hozzá. A magányosság érzetének eloszlatása kisgyerekkorban sokkal könnyebb, hiszen ekkor még a barátságok, kapcsolatok, egymásról alkotott ítéletek távolról sem véglegesek. Persze, egy-egy pedagógus vagy a gyermekét féltő szülő finom irányítására ekkor is szükség van, hiszen nagyon fontos, hogy a gyerek kiérezze: az életben nincs és nem is lehet egyedül.

17