A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-13 / 50. szám
Bocsa BAGSKAI BELATOL A nyár végén találkoztunk utoljára. Csöngettél, én ajtót nyitottam. Te pedig ugyanúgy álltái ott, mint mindig, ha a városba hozott az utad: mint, aki tegnap ment el. Esztendők során át igen természetessé lett, hogy időnként, évi három-négy alkalommal megjelentél. Ilyenkor mindig hajnalig beszélgettünk. Te meséltél: lassan, komótosan, ízesen és színesen, mint egy mesebeli öregapó. Hogy miről? Nem ez a fontos, hanem az, hogy soha senkit sem szidtál, soha nem panaszkodtál, nem nyafogtál, ahogyan ez errefelé, itt a városban szokás. Talán ezért is volt mindig olyan üdítő minden találkozásunk. És egyáltalán: ezért és minden tulajdonságodért jó a barátodnak lennem. Egyszer hírét vettem, hogy valahol, valaki, népes közönség előtt, akaratlanul is zavarba hozott, amikor nyakasán arról faggatott: miért festesz? Én ugyan nem voltam ott, de az eset hallatán indulatosan szitkozódtam az ostoba és tapintatlan kérdés miatt. Mert úgy véltem, hogy a kérdezőnek tudnia kellett volna: azért festesz, mert amit festesz, azt sem elhegedülni, sem szavakban leírni nem tudod. Mi több, nem is lehet. Amiről a Te művészeted beszél, azt sem leírni, sem elmuzsikálni nem lehet igazán — azt csak festeni lehet. A „téma" pedig naponta, folyamatosan, szakadatlanul megteszi a maga kihívásait, szakadatlanul megmutatja a maga drámáját és szépségeit. Te pedig látod, érzed, menekülni sem tudsz a kihívás elől, és nem is akarsz. Életed egyetlen igazi öröme ez a mindennapi, szépséges küzdelem. Csodálom és irigyelem ezt a gyönyört, mert érzem, tudom, milyen mértékben tette teljessé a külsőségeiben oly puritán életedet. Mert halálod valószínűtlen, ezért fogalmazásomban állandóan itt kísért a jelen idő, de soronként belémvág a figyelmeztető taglócsapás: Bácskái már meghalt. Nem él! Érted?! Beszélj hát róla múlt időben! De hogyan is tehetném. Itt lóg előttem egy vásznad a falon. Természetesen gömöri táj. Élő, eleven. Alkotójával együtt az. A szememet sem kell behunynom és látom magam előtt a többi képedet. Tudom, nem a saját vizuális érzékenységem érdeme ez a megidézhetőség, hanem a Te érdemed Béla. Igen, a tiéd, a művedé. De te magad is jelen vagy, halálhíred óta itt mozogsz a lakásunkban : felállsz, járkálsz, lassú mozdulatokkal magyarázol, és vannak percek, amikor gyászolni sem tudlak, mert hiszen eszembe sem jut a halálod: olyan elevenen vagy jelen. Talán fel sem fogtam igazán. Talán azért nem, mert nem láttalak holtan, mert nem álltam ott a nyitott sírnál, hiszen igen megkésve jött a hír, abban az órában, amikor már a hantok zörögtek a koporsódon. Átvirrasztottam azt az éjszakát és nem tudtam másra gondolni, mint első éjszakádra a földben ... A nyár végén találkoztunk utoljára. Koránkelő, vérbeli falusi ember lévén a városban is pirkadatkor ébredtél. Sokszor megfigyeltem. Még aludtam, amikor elmentél, amikor csendesen betetted magad mögött az ajtót. Néhány héttel később Losoncra mentem, de sem Persére, sem Guszonára nem jutottam el. Pedig készültem, hiszen rég jártam nálad, rég láttam az újabb vásznaidat, és még az új kutyádat sem ismertem, akit — mint mesélted — ugyanúgy megtanítottál futballozni, mint ahogy Macó, a régi, elpusztult kutyád tudott. Ez is felejthetetlen képsor: Macóval labdázol a lejtős udvaron, kora reggel, ébredés után. Fényképeim is vannak erről a jelenetről, meg sok minden másról. Bevallom, nincs merszem előszedni ezeket a képeket. Hét éjszakát töltöttél azóta a hideg, novemberi földben. Negyvenöt év — igencsak rövid élet. De megbocsáss, kezdek vigasztalódni. Igen, a műved vigasztal, amit magad után hagytál. Kevesek után marad ilyen nagyszerű jel a földön. KESZELI FERENC Prandi Sándor (1) és a szerző felvételei 4
