A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-12-06 / 49. szám
2. Nem tudom, képes leszek-e ezt önöknek megmagyarázni. Tudják... a különféle színészi képességek minden színészben máshol rejtőznek. Vannak színészek, akiknek a bőrük alatt van a tehetségük. Ők valójában nem is játszanak, ugyanúgy mozognak a színpadon, mint az utcán vagy a társaságban. Először meglepik az embert kedves és fesztelen természetességükkel, egy idő múlva azonban unalmassá válik örökös egyformaságuk, az, hogy mindig ugyanazt a szürke polgárt alakítják, csak épp a színház igényeinek megfelelően kissé túlhangsúlyozva és felnagyítva. Mások ésszel játszanak, és általában zseniális szerepfelfogásukkal keltenek csodálatot, de csalódást okoznak azokban az esetekben, amikor „megáll az ész", vagyis másképp, ösztönösen kell a szerep lényegét megközelíteni. Vannak, akiknek az idegeikben, a vérükben van a mesterségük, de olyanok is akadnak, akiknek a szivükben lakozik. Liana színészi tehetsége a leikéből fakadt. Olyan tökéletesen és teljesen betöltötte a lelkét, hogy semmi más számára nem maradt benne hely. Liana lelke maga volt a színlelés. A színpadon egy sugárzó arcot láttál, amelyből valami felemelő éteri gyengédség áradt. Az ember csodálattól lenyűgözve, alázatosan hajtott fejet: íme, a lélek a maga teljes érzelmi gazdagságában. Csakhogy az, amit suttogva léleknek nevezett, ebben az esetben csupán a színész egy különleges szerve volt. A színház légkörének hatására ezen a szerven valamiféle ingerület futott végig, s csak ezután indult meg benne az a kisugárzás, amelyről a néző azt hitte, hogy mély érzelmek megnyilvánulása. A kívülálló szemének és fülének a látszólagos érzelmek sokkal látványosabbak és kifejezőbbek voltak a természeteseknél. Elképesztő tisztaságuk és erejük magával ragadta, s nem tudott szabadulni szuggesztív hatásuk alól. Hálatelten mondogatta magában: „íme, az őszinte, hamisítatlan érzés, nem mesterségesen kimódolt agyszülemény, nem felborzolt idegek játéka, hanem a lélek legmélyéről tör fel!" Csakhogy ez a lélek maga volt a csalás és ámítás, s az ember leleplezvén a titkot, megrökönyödve állt az újabb rejtély előtt: létezik még ezen kívül valahol Liana, az ember? Van ennek a tobzódva kitárulkozó szívnek még egy parányi zuga, ahol a maga életét éli? Képes bármin is őszintén megrendülni, mikor minden érzése mesterkélt és hamis? Ha mindezt egy olyan férfi ismeri fel, aki nem szereti őt, alighanem megkettőzött érdeklődéssel tanulmányozza e lélektani különlegességet. Ha olyan férfi szereti, aki nem képes felfedezni művészetének titkát, bizonyára boldog tudatlanságban vágyainak ösztönzése szerint törekszik a végső cél felé. De mitévő legyen az, aki szeretett és az igazság sem maradt rejtve előtte? Hányszor kellett eltöprengenie a felismerésen, hogy a szerelemnek gyötrelem a tudás, és a megismerés-, nek útját állják az érzelmek! És hányszor tapasztalta meglepődve, milyen önző is a szerelem, mikor biztos akar lenni a zsákmányában, akárcsak a saját tulajdonában, és mily balga, mikor botorul azt hiszi, hogy hatása és befolyása minden más erőt lebír! Mert ez az igéző teremtés a színpadon puszta utasításra a lehető legtökéletesebben eljátszott minden szerelmi ámítást, és a szerelmes szív hiába leste, van-e még valahol számára egy szemernyi többlet, amelyről egy mámoros pillanatban elhihetné, hogy csakis egyedül neki tartogatták. Minden színésznőbe szerelmes elvakult, balga férfi azt hiszi, hogy amit szíve választottja játszik, azt ő váltotta ki, és az csak neki szól. A gondolkodó ember azonban kétségek közt vergődik, mert tudja, hogy ebben a csodálatos tökéletességben semmi sincs, amit csakis a magáénak mondhatna, nincs az a tekintet, az a suttogás, az a zokogás, amelyet Liana a legnagyobb készséggel be ne mutatna és ki ne szolgáltatna az összecsődült utcának; s ő maga nem képes fölszitani olyan érzést, amelyet ez az ördögi asszony nélküle ne tudna megjátszani. Beszélnem kellett önöknek akkori gyötrő szorongásaimról, hogy megértsék, miért ültem estéről estére a színházban, ahol Liana játszott, és miért hagytam el szülővárosomat, Brüsszelt, mikor a hatalmas cirkuszsátor magával vitte Párizsba a művészetét. Fiatal voltam, szabad és független, semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy vándorúján is mindenütt a nyomában legyek. És bármennyire is elkeserített, hogy egy ilyen képességű színésznő kiszakította magát az egyetlen neki teremtett és hozzá méltó környezetből, ugyanakkor bizonyos elégtételt és vigaszt találtam abban, hogy nagyvárosról nagyvárosra vándorolva felfedeztem a cirkusz lelkét. Ekkor szerettem meg, uraim, az önök művészetét, és ez a szerelem azóta sem múlt el. A jellegzetes szagot árasztó sötét istállókban, a különös kellékekkel zsúfolt folyosók félhomályában, a padlótlan öltözőkben, ahol a púder átható illatába a föld nyirkos lehelete vegyült, a karzatok alatt, amelyeken áthatolt a tömeg tapsa és dobogása s a harsogó zene, fantasztikus öltözetű alakokat láttam, akik mindannyian valami nagyszerű játékra készültek. Még nem ragadta el őket e játék feszültsége, ernyedt izmokkal könnyedén mozogtak, mellkasuk nyugodtan hullámzott, s homlokukról még nem tűntek el a másnapi kenyérgondok felhői. Groteszk árnyképei voltak csupán ama büszke diadalnak, amelynek reményében nyomban felpattantak, mihelyt felhangzott EDUARD BASS: VILÁGA jól ismert szignáljuk. Szétnyílt a függöny és ök kifutottak a porondra, azzal az ősi mozdulattal üdvözölve a közönséget, amelynek szertartásos szépségét évszázadok csiszolták tökéletessé. Láttam, hogy a tömeg kedvét keresve mint lebegnek élet és halál határán, s mint írnak le kecses piruettet a sír tátongó szakadéka fölött — a világ egyetlen élettel telített ornamentumát. A diadalért mindent kockára tevő bátorság mindennapos látványa rádöbbentett, hogy örökös habozásommal, én is úgy járok majd, mint az egy helyben topogó ember, kimaradok a játékból, és nem jutok semmire. Megértettem, hogy jobban teszem, ha megkockáztatom a csalódást, és kikényszeritem a döntést, mintha tétován várok, míg sikerül magyarázatot találnom a szerelmi rejtélyre. Baráti hangnem alakult ki közöttünk, s ez sokféle bizalmasságra is lehetőséget adott. Liana rpégis azonnal észrevette magatartásom megváltozásának apró jeleit, s úgy látszott, némiképp meglepi ez a felismerés. Nem mondhatnám, hogy kellemetlenül; mégis valamiféle zavar árnyát éreztem megrezzenni a viselkedésében. Felötlött bennem, hogy Liana már talán másképp határozott, vagy inkább más döntés felé hajlik — annyira bizonytalan, kimondatlan, leplezett volt mindez, lehet, hogy nem több az én nyugtalanul kalapáló, féltékeny szívem remegő sejtésénél. Ismertem mindazokat a férfiakat, akiknek akkor Párizsban megadatott a kiváltság, hogy Liana bizalmas társaságához tartozzanak; ha gyanúm jogos volt, vetélytársam csak közöttük lehetett. Néhány napig lesben álltam, de nem vettem észre Liana viselkedésében mást egy csipetnyivel több kedvességnél, gyengédségnél, egy kicsivel több biztató melegségnél — s ez mind nekem szólt. Egészen jelentéktelen megnyilvánulások voltak ezek, csak patikamérleg serpenyőjében billent volna le az a többlet, amelyben a többiekkel szemben részesített. A szép nők persze mindig tudják, miként adagolják kegyeik balzsamát, s tökéletes biztonsággal eltalálják azt a mennyiséget, amelyet a szerető szív megérez anélkül, hogy az avatatlan szem bármit is észrevenné. A szerelem a leheletnyi finomságok mestere, a titkos szeretők gyanakvó őröktől és besúgóktól körülvéve is képesek szót váltani egymással. Én azonban nyíltan próbára akartam tenni Lianát, ezért a hotelban, ahol megszálltam, vacsorát adtam Liana és leghűségesebb hódolói tiszteletére. Hat férfi ülte körül az asztalt, hat mindenre elszánt vetélytárs. Mindannyian éreztük a Liana tekintetéből áradó feszültséget, minden szavunknak metsző éle volt. Most mi adtuk elő a magunk rögtönzött commedia dell'artéját annak jelenlétében, aki oly sokszor kápráztatott el bennünket a játékával, ezen az estén ő volt a néző, aki mosollyal jutalmazta teljesítményünket. S ez az asztaltársaság aztán mestere volt a csevegés művészetének! Liana jobbján a robusztus termetű portugál követ, Eugenio Amaldo de Vieia ült; egyik őse Brazíliában sok vérontás árán gyémántmezök birtokába jutott, száz évvel később egy másik a szerencsétlen sorsú VI. János királlyal visszatért az anyaországba, és a brazil forradalom révén nemesi elönévre tett szert. Eugenio Arnaldo is odaát a tengeren túl élte le férfikorának felét az Amazonas és a Sao Fransisco vidékén, és gyapotot, rizst, dohányt meg maniókát szállított Európába. Élete másik felét Európa fővárosaiban töltötte, valamennyiben üzleti irodát nyitott a portugál szardínia értékesítésére. Olajbama arcán szüntelenül széles mosoly ült, és pajzán történetei hallatán úgy tetszett, hogy nincs az a fehér, rézbőrű vagy fekete szépség, akivel ne lett volna intim kapcsolatban. Liana közelében azonban a faragatlan ültetvényes féktelen bujasága egy szentimentális kiskereskedő félszegségévé szelídült; a régi francia vígjátékok róla mintázhatták volna meg a Pantalonévá változó Bramarbast. Mellette Jean Alphonse de la Roche, egy csupa tűz fickó, a szpáhik díszszázadának kapitánya foglalt helyet. Mintha minden porcikája izzó parázsból lett volna: ö volt az úri lóversenyek legvakmerőbb lovasa, a montmartre-i örömtanyák és az algíri kasbát körülvevő bünbarlangok legavatottabb ismerője, mindennemű párbaj mestere a tücsök- és kakasviadaltól az ökölvívásig és cselgáncsig. Nem volt már fiatal, de napcserzette, ráncoktól barázdált arca ellenére is dionüszoszi szépségé ifjúként festett remekül szabott testhez simuló frakkjában a zöldesszürkévé fakult avítt maskarát viselő Lucien Forgeret akadémikus, a Figaro színikritikusa mellett, akinek koponyáját gyér pihe borította, s fejét a válla közé húzva, riadtan pislogott, akár egy tűzijátékot bámuló marabu. Izgatottan hadonászott, hol a félrecsúszott cvikkerét igazította meg, hol a lepottyanó villája után kapott. Egyik cigarettáról a másikra gyújtott, lehamuzta a nadrágját, a mellére tűzött rendjeleket, felhúzott szemöldöke alól értetlenül pillogott egyik beszélőről a másikra; mégis e látszólagos zavara ellenére M. Forgeret tisztában volt vele, hogy a legjobb társaságban van, kitűnő bort iszik, és a leggyönyörűbb asszony ül vele szemben. E gyönyörök egyike sem kerülte el a figyelmét, és minél sűrűbben emelgette a poharát, annál meghökkentőbb ötletek pattantak ki kopasz fejéből, s annál játékosabban ontotta magasröptű visszaemlékezéseit rég volt lakomákra és újabb keletű vacsorákra, amelyeken színésznők és kurtizánok színe-java volt jelen. Ha valaki megpendített valamit, emlékezetének kimeríthetetlen tárházából összecsengő akkordként nyomban felmerült a francia színházi élet egy-egy anekdotákkal és adomákkal fűszerezett eleven emléke. Kár, hogy a jobbján ülő Hendrich Dyckmansban nem akadt az élcelődésben olyan szekundánsra, amilyen a szpáhik tüzes kapitánya volt. Hendrich Dyckmans, a szobrász, szűkszavú ember hírében állt. Fekete fürtös fejét kissé mindig lehajtotta, s így hatalmas boltozatos homloka támadó bikára emlékeztetett. Zömök termetében, széles vállában, izmos karjában is volt valami bikaszerű. A keze szilaj eltökéltségről árulkodott, azt beszélték róla, hogy ha munkához lát, megszállottságában nem tűr meg maga mellett segítőtársat, s két hatalmas lapátkezével egymaga hordja fel az állványra mázsaszám az agyagot. Ám hatalmas testi ereje ellenére Dyckmans magába feledkező álmodozó volt, minden pillanatban azon kapta az ember, hogy gondolatban egy más világban jár, elmerülve valamiféle csodálatosan tökéletes testek látomásába. 10
