A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-29 / 48. szám
VÖRÖS Kflnyflffl (Vaszilij Suksin válogatott elbeszélései és kisregényei) Az alkotóereje teljében, negyvenöt éves korában, filmforgatás közben tragikus hirtelenséggel elhunyt Vaszilij Suksin sokoldalú művész volt: író, filmrendező és színész. Az Európa kiadó eddig három kötetben adta ki elbeszéléseit: 1972-ben jelent meg a Kígyóméreg, 1977-ben A harmadik kakasszóra, az idén pedig Katona Erzsébet kitűnő válogatásában Vörös kányafa címmel írásainak legjava kerül az olvasó elé. Ez a kötet az előző kettőnek legszebb írásait tartalmazza, köztük a címadó százoldalas kisregény vitathatatlanul a mai szovjet széppróza egyik remeke, és íróját méltán soroljuk a hatvanas esztendők legjobb szovjet elbeszélői közé. Az atmoszférateremtés a Vörös kányafa legnagyobb Furcsa értékrend (Czeslaw Mítosz kapta az 1980. évi irodalmi Nobel-díjat) Amikor a rádió világgá kiáltotta, ki kapta az idei irodalmi Nobel-díjat, azt hiszem, nem én voltam az egyedüli ember, aki enyhén szólva megrökönyödött, a kővetkező pillanatokban pedig már azon gondolkodott, vajon milyen kritériumok alapján ítélhet újabban az a bizonyos Nobel-dij Bizottság. Mert bárhogy is próbáljuk magunkat meggyőzni, bárhogy is próbáljuk magunknak bemagyarázni, hogy azok az urak ott Stockholmban bizony hozzáértőbbek nálunknál; hiába akarjuk elhitetni magunkkal, hogy a világ — gondoljunk csak bele; az egész világ! — írói közül az idén éppen Czestaw Milosz a legérdemesebb az irodalmi Nobel-díjra. De hát ki ismeri öt? Ki ismeri Czestaw Miioszt? S hogy imigyen gondolkodám, támadt nekem egy sanda gyanúm, amely azóta már meggyőződéssé érlelődött bennem. Bár a nyugati félteke esztétái lépten-nyomon azt hangoztatják, hogy a művészet valamiféle „autonóm" jelenség, nem kötődik semmiféle ideológiához és politikához, nagyon is tisztában vannak az ellenkezőjével, elvégre ők sem lehetnek annyira korlátoltak, hogy a világirodalom eddigi történetéből ne tudnák leszűrni a megfelelő tapasztalatokat. Véleményem szerint Czestaw Milosz idei Nobel-díja is erről tanúskodik: mert ha jól meggondoljuk, Milosz nem kaphatta a kitüntetést — ha lehet a Nobel-díjat még kitüntetésnek nevezni — azért, mert ő a legkiválóbb költő, író, kritikus, irodalomtörténész kerek e világon. Vannak nála tehetségesebbek, eredményesebbek, jobbak is, ez vitathatatlan. De nézzük csak meg közelebbről: tulajdonképpen ki ez a Czesfaw Milosz? A Világirodalmi Kisenciklopédiában azt olvassuk róla, hogy lengyel költő (méghozzá elég jelentős: a katasztrofizmusnak nevezett költői irányzat egyik legjelentősebb képviselője), regényíró, műfordító és jó kritikus. 1911. június 30-án született Szetejnieben. Jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban, a kaliforniai Berkeley egyetemén tanít, a lengyel irodalom professzora. Hogy mi módon került Berkeleybe? Kezdjük azzal, hogy Milosz az 1945—49-es években lengyel diplomáciai poszton dolgozott Washingtonban; 1950-ben Párizsba irányították, ahol a párizsi lengyel követség kulturális attaséjaként működött. Életének következő állomásairól a Zycie Warszawy című lap a következőket írja: „1951-ben Nyugaton maradt. Az ezt követő tíz évben a párizsi Irodalmi Intézet munkatársa volt. 1960-ban Czeslaw Miioszt a kaliforniai Berkeley egyetem hívta meg a lengyel irodalom előadójának. Azóta is ott dolgozik. Egyéb kitüntetések és díjak mellett 1974-ben műfordítói munkásságáért elnyerte a lengyel Pen Club díját. A michigani Ann Arbor egyetem díszdoktora." Ebben az ismertetésben tehát egyetlen szó sem esik arról, hogy Milosz — miután „Nyugaton maradt" — publicisztikájában támadta a népi Lengyelországot. Vagyis, hogy valószínűleg azért emigrált, mert a szocializmus szolgálata nem volt éppen ínyére: új szolgálatokat akart tenni, új „érdemeket" akart szerezni. Erről talán már meg is feledkeztek Lengyelországban? Úgy látszik, igen, mert Jerzy Putrament, Milosz költőtársa az egykori „Zagary" nevű költői csoportosulásból, az idei irodalmi Nobel-dij odaítélése után a következőképpen nyilatkozott: „Ezt a díjat meglehetősen gyakran adják kissé politikai okokból. Ez alkalommal azonban valóban a nagyszerű költőnek jutott." Nos, anélkül, hogy Milosz költői nagyszerűségében kételkednék, a nyilatkozat igazát szükségesnek tartom legalábbis megkérdőjelezni: „politikai okok" valóban nem játszottak szerepet az idei irodalmi Nobel-dij odaítélésekor? A Magyarország című lap — a Zycie Warszawy nyomán — közli a Czeslaw Milosz munkásságáról a Nobel-dij odaítélése alkalmából (ezúttal lengyelül is) közzétett tájékoztató lényeges részét, amelyben egyebek között ez olvasható: „A lelki nyugtalanság, a szüntelen kényszer, hogy válaszszón, a kényszer, hogy elszakadjon a kultúra és a társadalom pusztuló termékeitől — elkísérték Miioszt alkotói munkásságának kezdeteitől." (Ezek szerint tehát a választás kényszere a fő, hogy mit választ az író-költő, az teljesen elhanyagolható? És vajon mit neveznek a tájékoztató megfogalmazói „a kultúra és a társadalom pusztuló termékeinek"? Talán csak nem azokat az értékeket, amelyektől Milosz 1951-ben szakadt el ?) „A világ, amelyet költeményeiben, prózájában és tanulmányaiban Milosz bemutat, az a világ, amelyben az ember azóta él, amióta a paradicsomból kiüzetett." (Ez csakugyan érdekes és egyedi vonása lehet Milosz eddigi életművének; a világ többi írójának bizonyára eszébe sem jut, hogy ezt a világot mutassa be.) „Milosz alkotói munkássága és világképe tipikusan feszültségekkel és kontrasztokkal terhes ... Az, hogy a valóságot olyannak láttatja, amilyen az valójában, nem jelenti egyúttal, hogy mindent fekete színben ábrázol..(Ez minden bizonnyal figyelemre méltó művészi eredmény. De gondolom, hogy ha mindent fekete színben ábrázolna, akkor már nem is a valóságot „festené". Egyébként több ezer írót sorolhatnánk fel, aki szintén a valóságot „láttatja", s szintén nem egészen feketében.) „A szó nagyszerű művésze. Ezt erősíti meg, hogy költeményeinek tartalmát is csak az képes igazán felfogni, aki azt lengyelül olvassa." (A bizottság, amely a Nobel-díjat Milosznak ítélte oda, tehát vagy lengyelül olvasta a verseket, vagy olyan műveket díjazott, amelyeket nem volt képes „igazán felfogni".) „Nehéz felfogni egy ilyen nyelv" (milyen nyelv?) „értékeit, talán ha sikerülne harmóniáját, ütemét, érzékenységét a fordításokba is átmenteni. Ám még az átültetések részleteiben is érezhető a költő gondolati kifejezésgazdagsága. Egyaránt jellemzi a készség, hogy befogadja, amit lát, és a szüntelen munkakészség." (Még munkakészsége is van? De hát kinek nincs? Ehhez talán még költőnek sem kell lenni.) „Ez" (a munkakészség?) „jellemzi kapcsolatát új hazájával is, amelyben 20 évi ottlét után is idegen maradt. Idegen nyelvével és idegen gyökereivel, és mégis elfogadottá vált közösségében." (Ezek, úgy tűnik, szintén nagyon fontos kritériumok, csak éppen nem esztétikaiak, nem irodalmiak.) „Költő, akit le kell fordítani, hogy megértsék, és akit mégis meg lehet érteni, és értékelni lehet..(Ezt elmondhatjuk akár Beniczkyné Bajza Lenkéről is; de nemcsak róla.) „És véleménye szerint hasonló helyzetben vagyunk mi mindanynyian, költők és nem költők egyaránt..(Csakugyan! Bennünket is le kell fordítani, hogy megértsen a világ, sőt értékelni is lehet bennünket. Bámulatos felfedezés!) „Czeslaw Milosz a szó legjobb értelmében író — bonyolult és intellektuális. Gondolkodásra késztet, figyelmet követel, változó a líraiasságtól az elkötelezett munkáig, az absztrakttól a konkrétig." (Ezzel a megállapítással nem vitatkozom, csupán az érdekelne, mit értenek a tájékoztató szerzői Milosz „elkötelezett" munkáján. Mi mellett kötelezte el magát Czesfav Milosz? És mi ellen? Erről már nem tájékoztat bennünket a tájékoztató, ám sejthetjük, hogy az újdonsült Nobel-díjas nem áll egyértelműen a haladás oldalán.) Szóval, mindezt átgondolva, nem tudok — nem tudhatok — egyetérteni Jerzy Putramenttel, s szinte bizonyosnak tartom, hogy az irodalmi Nobel-díjat ez alkalommal is „kissé politikai okokból" adták. VARGA ERZSÉBET 14
