A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-22 / 47. szám
Itt vagyon aző emléke megörökítve’ I Képzeletbeli utazásra invitálom a „Kegyes .Olvasót!" Öt héten keresztül néprajzi-népmüvészeti érdeklődéssel a szlovákiai magyar tájak temetőit kalandozzuk be közös erővel — térben és időben. Utunk rövidségéből adódóan természetesen nem járhatjuk végig módszeresen falvaink és kisvárosaink összes temetkezési helyét (igen gyakran egy településnek több temetője is van), így tehát néhány jellegzetes típus, minta kiemelésére kényszerülünk. Az eképp „megszűrt" anyag viszszatükrözi azonban — legalábbis remélem — a kérdéskör legfontosabb általános problémáit is. Mielőtt azonban útnak indulnánk, a hamuban sült pogácsa mellé csomagoljunk be néhány elméleti kérdést is, amelyekre majd útközben keresnénk (ám nem biztos, hogy megtaláljuk!) a feleletet. Az elsőként adódó nagy talány minden bizonnyal református fejfáink eredete, esetleges őstörténeti vonatkozása lesz. Ezen elgondolkodva nemigen kerülhetjük meg, hogy legalább bele ne kóstolgassunk a népi szokás- és hitvilág szövevényeinek ismereteibe is. Mindezek kapcsán természetesen szót kell majd ejteni néhány előttünk járt kutató elméről, akik valamilyen módon szintén elkalandoztak (sőt, néha bizony el is tévedtek) e kérdések útvesztőiben. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy — az olvashatóságot megőrzendő — nem hivatkozom majd lépten-nyomon a kapcsolatos szakirodalomra. Akit mégis érdekelne mélyebben a téma, azt a Magyar Néprajzi Lexikon második kötetének „fejfa" címszavához utasíthatom. Annak irodalomjegyzéke alapján már tovább lehet lépni... Bizonnyal meg-megállít és elmélkedésre késztet majd bennünket a sírjelek sokfélesége, bámulatos gazdagsága, változatossága. A régi. szolid, faragott fejfás temetői hangulatok fölé emelkedő otromba, „modem" síremlékek műkörengetegének látványa is fejcsóválásra ingerel tán néhányunkat... Ennél több útravaló — azt hiszem — nem is fér e rövid kiránduláshoz méretezett tarisznyába. Indulás előtt azonban mindenképpen meg kell tárgyalni egy terminológiai kérdést: témánk területi körülhatárolásának a problémáját. Népi kultúránk felületes ismerői előtt is világos, hogy a Szlovákia területén élő magyarság sohasem képezett néprajzi egységet. Az egyes szlovákiai magyar tájegységek, „népcsoportok" etnográfiailag általában sokkal közelibb rokonságban vannak a szomszédos magyarországi területekkel mint egymással. Ebből következik, hogy temetőink néprajzi anyagában sem fedezhető fel olyan egység, amiből messzebbmenő következtetéseket vonhatnánk le. Nem vizsgálhatjuk hát temetőink néprajzát önmagában. A néphit szerint a temetőből hazavitt tárgyak szerencsétlenséget okoznak. A szellemi termékek kisajátításáról azonban nem szól a fáma — ezért is merészeltem a szimöi temető egyik századeleji sírkövéről „útikalauzom" címéül kölcsönvenni egy mondattöredéket. Az etnográfia nem a furcsaságokat, kuriózumokat fölhajtók tudománya, hanem egy adott időszak, adott társadalmi osztályának (rétegének) egész életét (kultúráját) hivatott föltárni. Mivel azonban a néprajz elég régóta közérdeklődésnek örvendő (?) szakma, (aminek következtében szinte mindenki „ért hozzá"), történnek bizony merényletek a fenti elv szigorú betartása ellen. így lett a fejfa-kopjafa kérdés is az egyik legközismertebb — eredeti kontextusából kiragadott, elferdített — néprajzi probléma. A temető néprajznak a kutatása azonban nemcsak a református fejfák (ezen belül a kopjafák) vizsgálatából áll. Ez csak egy részprobléma. A népi teme-Olvassuk csak el az Árpád-korból I. László (1077—1095) erre vonatkozó törvényét: ......aki nem a templom mellé temeti az ő halottéit: tizenkét napig vezekeljen kenyéren és vízen kalodába zárva. Ugyanígy vezekel az az úr vagy falubiró, aki a helybeli szegény vagy jövevény halottat nem a templom mellé temeti." Arra nem tudok adatokat, hogy vajon a mindennapi életben milyen gyorsan vált teljes egészében valóra a rendelkezés; de bizonnyal nem máról holnapra. Mindenképpen utal azonban arra, hogy korábban a temetők helye másutt lehetett — hogy hol, most ne firtassuk: jelen pillanatban mellékes. temető. Láthatjuk, hogy a 18. századi törvény ebben az esetben „hatályba lépett" valóban, ami főleg annak köszönhető, hogy a régi templomkörüli temetők túltelítődtek, a településen belül pedig nem lehetett határaikat tovább tágítani. Ritkább — de sokkal régiesebb — forma a templomkörüli temető. Ilyennel találkozunk pl. Dunamocson, Virten, Deákin, Sárkányon, Libádon, Vágvecsén, Hanván, Jénén stb. Fennebb említettem volt, hogy a .-.kalapos király" törvénye szabályozta a temetkezés rendjét is, ami abból állt hogy szigorúan megszabta az elhalálozás sorrendjében történő temetést. Azt megelőzően ugyanis az Nagyolved (Veiké Ludince) tőkultúrát mint komplex egészet kell vizsgálni, ami által aztán az egyes részletkérdések is világosabbá válhatnak. Az első jelenség, ami megfigyelendő: a temető és a település egymáshoz való viszonya. Régóta törvények szabályozzák a temetkezési hely kiválasztását, így aránylag jól nyomon követhetjük a változásokat. Megjegyzendő, hogy a valóságban sokkal lassúbbak a változások, mint azt az egyes rendelkezések megjelenéséből gondolnék, ami aztán a kettő között sokszor évszázados „csúszásokat" is eredményezhet. Jéne (Jena) A középkor végére aztán nyilván általánossá vált ez a fonna, sa 18: században — az egészségügy fejlődése eredményeként — II. József (1780—1790) már úgy rendelkezik, hogy temetőket csak lakott területen kívül szabad nyitni. A temetkezés rendjét is szabályozza, de — bár azóta többször is „fölfrissítették" a törvényt — szinte a mai napig nem vált valóra teljes egészében. Nézzünk hát szét, mi a helyzet ebből a szempontból a ma meglevő temetőkben! A legáltalánosabb, amikor a település szélén (illetve attól kissé messzebb) található a Serke (Sirkovce) egyes családok kisebb csoportokban elkülönülve temetkeztek, aminek következtében a temető egyes részei „értékesebbé" váltak: a központba temették a legmódosabbakat, míg a szélekre a szegények, a temetőárokba pedig a bűnözők, öngyilkosok kerültek. II. József rendeletének ezt a régi szokást meg kellett volna szüntetnie, de — ha jól megfigyeljük — a mai napig él (jó példa erre Mihályfala református temetője). Foglalkozzunk most röviden az egyes sírok tájolásával. A kutatók a legrégiesebb formának a kelet-nyugati tájolást tartják, ugyanis az elődök hite szerint a halottnak a felkelő nap irányába kellett néznie. Gyakori ez (persze minden tudatosság nélkül!) még napjainkban is, de előfordul az észak-déli tájolás is. Több temetőben megfigyelhető (pl. Tardoskedden, Nagyölveden, Izsán stb.), hogy századunkban a huszas évek táján derékszögű változás történt a tájolásban. Itt elégedjünk meg e tény rögzítésével, mivel magam e változás okát nem látván, helytálló magyarázat hiányában mást minek mondjak ...? Nagy vonalakban megismerkedvén a temetők-, a temetkezések rendjével, szenteljünk nagyobb figyelmet most már a sírjelek kérdésének. Éppen csak utalni szeretnék rá, hogy nem kell mindenképpen a mai fogalmaink szerint kő-, fa- vagy fém sírjelre gondolni, hiszen valamikor minden bizonnyal az élöfa is betölthette e funkciót, de a különféle halmok (ide sorolhatóak tán a piramisok is) szintén ezt a célt szolgálták. A régészeti kutatások sajnos nagyon kevés sírjelet tudnak kimutatni a Kárpát-medencében maradva, a római időket leszámítva), így rendkívül nehéz ezen emlékek alakulását nyomon követni. LISZKA JÓZSEF 22
