A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-07-19 / 29. szám

kezdhettük meg az utcák, a kutak, a lakóhá­zak fertőtlenítését, a hazaköltözést. A kriti­kus napokban a csehországi járások siettek a segítségünkre. Újjá kellett építeni a falut. 170—180 ház maradt épen, most 550-et számlálunk. Az első család egy év múlva költözhetett be az új otthonba. Akkoriban kelt szárnyra a vicc: Cseng a telefon az előszobában. Felveszik a kagylót, mire a postáskisasszony megkérdezi: — „Földes lakás?" — „Dehogy földes, par­kettás .. — Egy év után már viccelődni is tudtunk. Az újjáépítés 1970-ig tartott. Azután a köz­érdekű létesítmények kerültek sorra: műve­lődési otthon, óvoda, vendéglő, vegyesbolt. Most iskolát építünk, jövőre bölcsődét, mert az is kell. Az asszonyok is dolgoznak. Ki a szövetkezetben, ki a dróthálót készítő ipari szövetkezetben, ki a közeli lengyárban Ta­­nyon (Tôň) vagy távolabb Nemesócsán (Ze­mianska Olča), Komáromban a cipőgyár ot­tani kihelyezett üzemegységeiben. Amit épí­tettünk és amit csak ezután tervezünk megé­píteni az iskolán kívül — minden a lakosság társadalmi összefogásával jött létre. Sok segítséget kapunk a helyi Wilhelm Pieck szövetkezettől, így aztán jól halad a fejlődés. A fennmaradt okiratok szerint már 1426- ban elrendelték a Csallóköz vízrendezését, de tenni keveset tettek. A múlt században, nagy erőfeszítések után ármentesítő társula­tok alakultak, megépítették az első dunai védőgátakat. Az árvizek meg tovább pusztí­tottak. 1929, 1947, 1956, 1963, 1965 — a fekete krónika dátumai. Legutóbb hetvenkét­­ezer hektár területet öntött el az árvíz. 46 községből 4300 családot, több mint ötvene­zer embert kellett átmenetileg elköltöztetni. 3910 lakóház pusztult el, 6180 súlyosan megrongálódott. A kár meghaladta a három­­milliárd koronát. Ezután a hatalmas, szeszé­lyes folyó vizét erős védőgátak közé terelték. Medrében másodpercenként 2000 köbmé­ter víz hömpölyög. Energia termelésére al­kalmas ez az erő. A gabčíkovo (bős) — nagymarosi vízlépcsőrendszer elkészültével végleg megszűnik a pusztító áradás ve­szélye. De addig még — sok víz folyik le a Dunán. FISTER MAGDA irányult. Így került sor egy kirándulásra, ame­lyen a Jókai-napok résztvevői a búcsi teme­tőben felkeresték Katona Mihály síremlékét, akit a „Közönséges természeti földleírás" című munkája alapján a magyar természeti földrajz első önálló rendszerezöjeként tart számon a szaktudomány. Ezt követően a „klubosok" Virten tisztelegtek Baróti Szabó Dávid sírjánál, majd egy előadást hallgattak meg a zsitvatoroki békéről a békekötés felté­telezett helyszínén. A Fesztiválklub kereté­ben találkoztak a Jókai-napok résztvevői lapunk munkatársaival is a Hét-ankét kereté­ben, ahol irodalomról, kulturális életünk kér­déseiről, s nem utolsósorban a Jókai-napok népszerűsítéséről esett szó. Ugyancsak a Fesztiválklub látta vendégül a MATESZ mű­vészeit is az egyik esti műsorban, amikor is a színészek munkájukról, művészi pályájukról, terveikről gondjaikról beszéltek. De itt került sor Boráros Imre előadói estjére is. így hát. amikor a Fesztiválklub működésének értéke­lésére került a sor — ez is „klubműsorként" szerepelt — a jelenlevők tetszésüket nem kézfelnyújtással bizonygatták, hanem egé­szen spontán módon népdalokat kezdtek énekelni, s így a XVII. Jókai-napok Feszti­válklubja szerintem a lehető legszebb „zár­szóval" fejezte be munkáját. A másik új és fontos fóruma a XVII. Jókai­­napoknak a „Visszhang" címen kiadott fesz­tiválújság volt, amely négy alkalommal jelent meg ötszáz példányban. A szerkesztők nagy érdeme, hogy a lap mindarra, ami az idei Jókai-napokon történt, gyorsan és színvona­lasan reagált, friss híreket közölt, s termé­szetesen vitára is buzdította a szakembere­ket. A Hagyomány című rovata a Komárom és a szűkebb pátria jeleseire hívta fel az érdeklődök figyelmét; a „Klubhiradó" az imént dicsért Fesztiválklub eseményeiről, műsorairól tájékoztatott. A „Vita" rovat jól követte a Jókaf-napok rendezvénysorozatán elhangzott észrevételeket, véleményeket. A Visszhang a Jókai-napok hű krónikása tudott lenni az idén, s úgy, hogy amit benne talá­lunk, évek múltával fontos dokumentumává válhat a rendezvénysorozatnak. A Fesztiválkub és a Visszhang népszerűsé­ge és hasznossága bizonyíték arra, hogy a Jókai-napokat egy-egy jó ötlet, jó kezdemé­nyezés valóban országos kisugárzású ese­ménnyé teheti. A Fesztiválklubot a magam részéről a már elmondottakon túl azért di­csérem a legmesszebbmenően, mert igazi otthont, otthon-hangulatot, otthon-érzést tu­dott adni a távoli tájakról összesereglett műkedvelőknek, szavalóknak, szakemberek­nek egyaránt. Kár, hogy nem tizenöt évvel korábban kezdtük! GÁL SÁNDOR A gabonatermesztés nem aratáskor kezdő­dik. Mégis ennek a munkának szenteljük a legnagyobb figyelmet. Talán az ősi ösztön éled fel ilyenkor mindannyiunkban. A valami­kor hosszú hetekig, hónapokig eltartó munka pár napba sűrűsödik. Sokan, nagyon sokan vesznek részt az aratásban. Olyanok, akik már nem úgy kötődnek a földhöz, mint ősapáink. Anyagbeszerzők, gépjavítók, laka­tosok, ácsok, szakácsnők, a magtárak és a szárítóberendezések dolgozói, de még a bol­tok vezetői, sőt — bátran állítom — az óvónők is. Mert vidéken minden a betakarí­tás üteméhez igazodik ilyenkor. Nappalok és éjszakák egybefolynak, vál­tott műszakban dolgozik ember és gép. Körös-körül zúg a határ. Ontja a magot a száritó. Előkerülnek a katlanok, a nagyfaze­kak, a nagylábosok. Ilyenkor több az éhes száj a mezőgazdasági termelő szövetkezetek üzemi étkezőjében, illetve kinn a földeken, s több ital fogy. Persze üdítő ital. Bódult fejjel senki sem bírná a megfeszített tempót. A munka hevében nem szabad megfeledkezni a takarékosság, az ésszerűség, a gazdasá­gosság szempontjairól. A bőség napjaiban is oda kell figyelni a gépek beállítására, a vontatón támadó rafinált résekre, nyílásokra. Ha nagyon-nagyon figyelünk is, lesz mag, amely inkább visszahull a földre, nem akar pótkocsin rázódni, hát még ha nem figye­lünk! A gondatlanság, a figyelmetlenség, a sietség több kárt okozhat, mint egy jégverés. Sok múlik a gépeken, de még több az embereken. Ma már a legtöbb helyen az ül a kombájn nyergébe, aki javította, aki ismeri, érti minden kattanását. Most a kék, piros masinák „lovasaira" figyel mindenki. Mert érezzük, a miénk is az a kalász. Emlékszem egy esetre, nem is oly régen történt: az aratás megkezdése előtt pár nappal, amikor már „bevetésre" készen állt minden gép, valaki éjszaka elvágta a kom­bájnok ékszíját. Kegyetlen ember tette. A legfájóbb pontra tapintott. De olyan sokan voltak, akik egész éven át bábáskodtak a pici mag körül, ápolták, gondozták, míg szárba szökkent; rendbe tették, megjavították, le­­mösták, kifényesítették a gépet s most aratni akartak, hogy a nagy munka a meghatározott időben mégis elkezdődött. Milyen is az idei aratás? Könnyebb-e, nehezebb-e, mint tavaly, tavalyelőtt volt? Amíg benne vagyunk, úgy érezzük százszor­ta, ezerszerte nehezebb. Hogy gyakrabban hibásodik meg a gép, jobban törnek az alkatrészek, nedvesebb, szemetesebb a szem, még a nap is jobban perzsel, gyako­ribb a zápor, csípősebb az árpa-por, elhűlt az ebéd, mire kihozták, meleg lötty lett az üdítő ital. S amikor túl vagyunk rajta, az aratási mulatságon már minden olyan meg­szokottnak tűnik. Még megvitatják a jutalom elosztását, s ezzel részükről befejezték. „Nem volt benne semmi rendkívüli" — summázta egy ötven körüli kombájnos tavaly ilyenkor. Reméljük, hogy az idén sem lesz ... 3

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom