A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-05 / 27. szám
(Jegyzetek a színjátszó csoportok Tavaly s tavalyelőtt örvendetes tényként állapíthattuk meg, hogy a korábbi években megrekedt amatőr színjátszó mozgalmunk a rendező szervek körültekintőbb munkája, az idősebbek erőfeszítése és a fiatalok friss lendületének jóvoltából előre vezető, új útra tért. Az idei Jókai-napok első öt napjának mérlege — szögezzük le mindjárt elöljáróban — már nem ilyen kedvező. Ha egészében nem is jelent komolyabb visszaesést (hála a két dunaszerdahelyi csoport nagyszerű teljesítményének!); de arra int, hogy színpadi szemlélet és darabválasztás tekintetében nem szabad csökkentenünk az utóbbi két-három esztendő igényességét. Sőt, fokoznunk kell, ha el akarjuk kerülni, hogy öntevékeny színjátszó mozgalmunk újra letérjen a hullámvölgyből kifelé vezető útról; ha nem akarjuk, hogy amatőr színjátszásunkat ismét válság fenyegesse. Vegyük azonban sorjába az idei fesztivál első felében látottakat és az abból eredő tapasztalatokat is. Önmagában könnyűnek ígérkező feladat ez, hiszen — legalábbis látszólag — csupán az észrevételek és az eredmények összegezése a krónikás kötelessége. A valóságban azonban sokkal bonyolultabb a helyzet, hiszen — lévén a Jókai-napok országos fórum — amatőr színjátszó mozgalmunk jelenét és jövőjét érintő alapvető fontosságú kérdésekről van szó! Közismert és gyakorta joggal hangsúlyozott megállapítás, hogy a műkedvelő színjátszás az általános népművelés s az öntevékeny művészeti munka fontos ágazata. Ezért versenyéről) hát helyénvalóak ezzel a gazdag hagyománnyal bíró tömegmozgalommal szemben támasztott elvárásaink és az a szándék, hogy a színjátszó mozgalom falun és városon továbbra is az öntevékeny munka egyik meghatározó jellegű eleme legyen. E követelmények tükrében őszintén meg kell állapítani, hogy a fesztiválon látott csoportok összességét tekintve sajnos nem beszélhetünk előrehaladásról. A komáromi (Komárno) Szakszervezetek Házának színpadára lépett öt együttes közül háromnál komoly problémaként merült föl a darabválasztás kérdése, valamint különböző szcenográfiai és színésztechnikai fogyatékosságok. Mindezek pedig nemcsak alapvető, de egyben meghatározó jellegű hiányosságok is, megoldásuk nélkül legföljebb részleteiben lehet sikeres egy-egy produkció, teljes egészében viszont semmi esetre sem. Profi vagy öntevékeny társulatokra egyaránt vonatkozó igazság ez. Lehetséges, hogy már a bevezetőből is kitűnik, de a fent elmondottak alapján most már hangsúlyozottan is ide kívánkozik az a megállapítás, miszerint műkedvelő színjátszóink idei országos fesztiváljának színvonalára egyfajta egyhelyben topogás jellemző. Ez pedig mindenképpen figyelmeztető jelen-Jelenet a királyhelmeciek előadásából (Prandl Sándor felvétele) ség, mert amíg a múltban: a kezdeti lelkesedés és az amatőr mozgalom hőskorában a műkedvelő színjátszásnak nemzetiségi kulturális életünkben szinte nem volt konkurenciája, addig az utóbbi tíz-tizenkét esztendőben egyre erősödő vetélytársa lett az évről évre eredményesebbé váló kisszinpadi mozgalom. Jó lenne ezért, ha még körültekintőbb központi irányítással, a csoportvezetők és a rendezők merészebb kísérletező kedvének „provokálásával", illetve a seregszemle műsorának rugalmasabb alakításával (például a rövid bohózatokat vagy egyfelvonásosokat játszó kisszínpadok bátran a színjátszó csoportok seregszemléjének keretében mutathatnák be produkcióikat) a hagyományos értelemben vett színjátszók és a kisszínpadok között az elmélyültebb művészi munkát szolgáló versengés kezdődne, hiszen alapvető célkitűzéseiben és eszközeiben Thália művészetének e két műfajilag különvált formája nagyon közel áll egymáshoz. Elég csupán arra gondolni, hogy a kisszínpadok sok tekintetben merítenek ihletet és ötletet a „nagy" színházak formanyelvéből, színpadi eszköztárából. A természetes kölcsönösség elve alapján azért szükség lenne arra, hogy színjátszó csoportjaink is jó értelemben véve hagynák, magukat befolyásolni a kisszínpadok útkereső szándékaitól. A színjátszók májusi komáromi fesztiváljának egyik fontos tapasztalata, hogy a rendezöképzés, az amatőrök számára megjelentetett darabok, az anyagi és metodikai segítségnyújtás vagy a dramaturgiai tanácsok összetételének dolgában a mozgalom egészére vonatkozó mély és átfogó felmérésre lesz szükség ahhoz, hogy az öntevékeny művészeti munkának ez a szakasza újra a gyorsabb ütemű fejlődés és a látványosabb eredmények útján haladjon. Valamennyiünknek, akiknek szívügyünk a színjátszás, egyesült erővel arra kell törekednünk, hogy rendezőink és együtteseink munkájában a rendszertelenség mellett a maira, a korszerűre terelődjék a hangsúly. Elsősorban tehát azokra a színmüvekre, amelyek hatásosan, nemcsak a felületet érintve, hanem igazi művészi igénnyel tükrözik mai életünket, a ma égető kérdéseit érintik, a ma problémáit taglalják. Félreértés ne essék: mindenképpen szükségünk van arra, hogy nézőink megismerjék klasszikus örökségünket, mert ez is gazdagítja a színházteremben ülő közönség gondolatvilágát és hatással van a publikum érzésvilágára is; ám a színházat mindig a jelen művészileg értékes szinműirodalma teszi a szocialista kultúra leghatékonyabb tényezőjévé. Ebből a szempontból maradéktalanul csupán a Dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) Városi Művelődési Ház és a CSEMADOK helyi szervezete színjátszó csoportjának előadása tett eleget küldetésének. Az együttes Örkény István: Kulcskeresők című darabjával jól választott és igényessége lépést tudott tartani — néhány kisebb szerepformálási megingástól eltekintve — tagjainak képességével is. Szigeti László rendezésének és a szerdahelyiek előadásának nagy sikere, kedvező szakmai visszhangja is azt igazolja, hogy ez a helyes út. Tehát nem a könnyebb ellenállás oldalán kell a sikert keresni, de épp ellenkezőleg: magasabbra emelni az igény mércéjét, merni Kísérletezni, többet adni a szokottnál és „könnyű kosztnál”. A többrétegű színmű mondanivalójának lényegét (azt, hogy Örkény darabja a kudarcról szól, azokról, akik öncsalással, hamis szerepjátszással megpróbálják sikerré hazudni a balsikereiket) céltudatosan kibontó rendezés mellett Potásch Mária, Hadar Zsuzsanna, Csóka Klára, Pósa Móric és Dallos József felfigyeltető színészi teljesítményei is az előadás külön erényei közé tartoznak. Színpadi mozgás, szituációteremtés és rutin dolgában a Dunaszerdahelyi Járási Népművelési Központ színjátszó csoportja tűnt érettebbnek. És bármennyire is furcsának tűnik, épp ebben rejlett előadásuk (Frederico Garda Lorca: A csodálatos vargáné) egyetlen, de az első és második hely dolgát eldöntő hibája. Komáromban látott produkciójukban mind a rendezői megoldások, mind a színészi játék dolgában több helyütt is bizonyos fokú stíluskeveredés volt tapasztalható. Véleményem szerint az egyébként találó rendezői áttételeken alapuló szimbolikából is több volt a szükségesnél, ami kissé akadémikussá, elvonttá tette az előadást és teljes díszében csak helyenként szikrázott föl a spanyol vásári komédiák igazi hangulata. Persze, az említett kifogások ellenére is nagyon jó, nem félek leírni, hogy már-már a hivatásos színjátszás határát súroló előadás volt Lorca nyelvi sziporkákkal s vígjátéki ötletekkel teli darabja. Sikeréhez a legjobb férfi-alakításért járó fesztiváldíjat kapott Varga Tibor játéka. Szabó Jolán átélt alakítása a címszerepben, illetve Kiss Ági, Török Marika és Varga Béla igyekezete is hozzájárult. Az idei országos szemlén szereplő további három együttestől — sajnos — sokkal kevésbé sikerült előadásokat látnunk. Rögtön itt kell azonban megjegyeznem, hogy gyöngébb szereplésük valódi okát nemcsak a szűkösebb lehetőségek vagy a szerényebb anyagi támogatás lehetőségeiben kell látni, hanem SEREGSZEMLE - TANULSÁGOKKAL 6
