A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-22 / 47. szám
MOZGÓ ALKATRÉSZ NÉLKÜLI GÉPKOCSIMÜSZER Mozgó alkatrész nélküli szilárdtest-kijelzős autóműszerekkel kísérleteznek angol autógyárak. Itt éppen az üvegalapon maratással kialakított áramvezetö-bevonatot vizsgálják. A rétegüvegszerkezetben fényporalakzatokat, betűket, számokat, szimbólumokat alakítanak ki. Az áram áthalad az üveg áramvezető pályáján és fénylésre gerjeszti a vele érintkező fényport. Optikai szűrőket alkalmazva, különböző színű kijelzőket lehet létrehozni. A mozgó alkatrész nélküli kijelzők jóval kevesebb alkatrészt tartalmaznak, ezért sokkal célszerűbbek. Mindössze 10—12 milliméter a vastagságuk, és az információt megjeleníthetik analóg vagy digitális formában, vízszintesen, függőlegesen, körkörösen, táguló vagy összehúzódó alakban. BEÉPÍTETT VILLANÓFÉNY Ausztrália az utóbbi néhány évben tört be a fényképezőgépeket gyártó országok sorába. Újabban — akárcsak a japánok — már olyan egyszerű kamerákat is gyártanak, amelyekbe a villanófényt is beépítik. A mindössze 180 gramm súlyú Hanimex géppel egy teleptöltéssel 150 villanófényes felvételt lehet készíteni. Emellett az ausztráliai újdonság lényegesen olcsóbb, mint a hasonló japán készülékek. A középkori Európa történelmét komor — sőt mondhatni: tragikus — jelzőkkel szokták illetni a történelem-órákon, s a legtöbb ember tudatában ma is úgy él ez a korszak, mint a nyers erőszak, a tudatlanság és a szellemi sötétség, a keresztesháborúk és az eretneküldözések, valamint az egyház megerősödésének a kora. Ha csak a legfontosabb eseményeket vesszük szemügyre, nem is láthatjuk másképp, elvégre ezek mozgatója szinte minden esetben a hatalom birtoklásáért folytatott harc. A résztvevők — legyenek akár egyházi, akár világi hatalmasságok — nemigen válogatnak az eszközökben: a cselszövés, méreg keverés, politikai gyilkosság, rágalmazás épp oly mindennapos dolog, mint a fegyveres támadás, az egyházi átokkal való fenyegető zés, a száműzetés, a gályarabság vagy a kerékbetörés. Ha mindehhez még a hatalmas, a lakosságot állandóan tizedelő járványokat is hozzászámítjuk, valóban nincs okunk rá, hogy kedvezőbb képet fessünk a XII. és XIII. századi Európáról. A mélyebb elemzés nyomán azonban elénk tárulnak olyan összefüggések is, amelyek bonyolultabbá és ellentmondásosabbá teszik a képet, s arra késztetnek bennünket hogy feladjuk egyoldalú és elítélő álláspontunkat. Szó sincs természetesen semmiféle revízióról, csak azt szerettem volna kihangsúlyozni, hogy a legújabb gazdaságtörténeti, művelődéstörténeti és tudománytörténeti kutatások tükrében sokkal árnyaltabban mutatkozik előttünk e kor, mindenekelőtt pedig szellemi élete és műszaki fejlettsége. Az persze továbbra is vitán felül áll, hogy a középkori Európában eszmei, bölcseleti és tudományos kérdésekben a keresztény egyház mondta ki a döntő szót. Igaz, ez az egyház már korántsem olyan egységes, mint volt még a IX. és a X század idején: eretnekek háborítják a hívők békéjét és tudatát, s természetesen a papok nyugalmát is; az Ibériai-félszigetről mindinkább kiszorítják ugyan a pogány szaracénokat, de cserébe a keresztény ideológia átitatódik — az arabok és részben a zsidók jóvoltából — az antik hagyományokkal, s ez nemcsak a skolasztikus dogmák megingását eredményezi, hanem komoly belvillongásokhoz vezet az egyházon belül is. Az egyház szerepének eltérő értelmezése már ezt megelőzően is megosztotta a hívőket. Sokan — és nem alaptalanul — attól féltették az egyházat, hogy a hatalom birtokában elhanyagolja a tudat- és az erkölcsformálás feladatát, harácsolóvá és gátlástalanná válik, felrúgja a krisztusi tanítás legalapvetőbb normáit is. Tulajdonképpen az egyház tisztaságának megőrzése érdekében vált fontossá a különböző szerzetesrendek, mindenekelőtt az úgynevezett koldulórendek: a dominikánusok és a ferencesek (hogy csak a legjelentősebbeket említsem) létrehozása. A koldulórendek szerzetesei önként vállalták a szegénységet, hogy ezzel is kifogják a szelet az eretnekek vitorláiból, de ennél is hatékonyabb fegyverük volt az eretnekek elleni küzdelemben a tudomány, amelyet meglepően magas szinten müveitek. A kódexíró és -másoló szerzetes alakját elég kézzelfoghatóan mutatták be a történelemórákon, de tanáraink vajmi keveset szóltak arról a másfajta értelmiségiről, aki ez idő tájt jelent meg a színen. Ő is az isten alázatos szolgája, de már nem elégszik meg a másod-, harmadmeg ki tudja hanyadkézből vett ismeretekkel, hanem az antik görög és latin szerzőket bújja (néha a pápai tilalom ellenére is). Szent Ágostonnal vitatkozik — pedig ő évszázadokon át kikezdhetetlen tekintélynek számított —, sőt azt is megkockáztatja, hogy önállóan gondolkodjék hitbeli kérdésekről, de nemcsak azokról. Ő az, aki az egyre markánsabb jelleget öltő egyetemek legnépszerűbb tanára lesz: ha kötelessége más helyre szólítja, gyakorta megesik, hogy diákok serege követi. Ő az. aki a ALBERTUS MAGNUS helyi egyházi és világi hatalmasságokkal szemben az egyetem jogait védelmezi, legtöbbször sikerrel. így lesz a korabeli egyetem — a sok ballaszt ellenére is — a szellemi fejlődés letéteményese és a társadalmi változások eszmei előkészítője. Ennek az értelmiségi típusnak egyik jellegzetes képviselője volt Albert Bollstadt — közismertebb nevén Albertus Magnus —, akit kortársai nemcsak a „Nagy" jelzővel tiszteltek meg, hanem a „Doctor Universalis" címmel is. Grófi családban született (valamikor 1193 és 1206 között), s előbb atyja launingeni várában, majd pedig a párizsi, padovai és a bolognai egyetemen készült a teológusi pályára, végül is tanulmányait Kölnben fejezte be. már a dominikánus rend szerzeteseként. Abban az időben nem számított ritkaságnak, hogy gazdag főnemesi családok sarjai beálltak szerzeteseknek; Albertus Magnus legkiválóbb tanítványa, Aquinói Tamás (1225—1274) — a „Doctor Angelicus" — például szintén grófi családból származott. Albert mester sikeres pályafutását nem is annyira előkelő származásával mint inkább rendkívüli tehetségével magyarázhatjuk. A dominikánus rend — amely tagjai számára nagy mozgásszabadságot biztosított, s rendházait a jelentősebb egyetemi központokban épí-LACZA TIHAMÉR tette fel — Albertus Magnust a párizsi egyetemre küldi tanárnak, ahol is óriás: népszerűségre tesz szert; hallgatói annyian vannak, hogy nem férnek el a teremben, így az egész társaság a professzorral egyetemben kénytelen a szabad ég alá vonulni. Albertus Magnus kiváló szónok is volt, nemcsak nagytudású tanár — ennek ellenére irtózott a szerepléstől, legalábbis nem szívesen vállalt feladatokat az egyetem falain kívül, de tekintélye időközben annyira megnőtt, hogy szinte elképzelhetetlen volt, hogy a pápa ne bízza meg valamilyen fontos tisztséggel. Három évig regensburgi püspök volt, majd pedig csehországi legátus, közben különböző egyetemek tanáraként bezárta fél Európát. Élete jelentős részét Kölnben töltötte, ott is halt meg 700 évvel ezelőtt, 1280. november 15-én. Albertus Magnus a polihisztorok fajtájából való volt, akárcsak nevezetes kortársa, a ferencesrendi Roger Bacon (1210—1294). (Az 1951 óta Kölnben folyamatosan megjelenő életműve a tervek szerint mintegy 40 kötetet fog megtölteni.) Legnagyobb érdeme kétségtelenül, hogy az európai filozófia számára újból fölfedezte Arisztotelészt, mégpedig az eredeti Arisztotelészt, a Fizika, a Metafizika, a Nikomakhoszi etika szerzőjét. Az volt a célja, hogy a keresztény gondolkodás számára egy minden részében összefüggő filozófiai rendszert teremtsen, amelyből természetesen (?) nem hiányozhattak a természetre vonatkozó megállapítások sem. Tanítványával, Aquinói Tamással együtt kidolgozták a „kettős igazság" — duplex veritas — doktrínáját amely szerint kétféle igazság van: az egyik a hit, a kinyilatkoztatás igazsága. a másik az „egyszerű filozófiáé, a természeti értelemé". Ez, ha jól meggondoljuk, ugyancsak merész elrugaszkodás volt a megmerevedett skolasztikus dogmák talajáról, s jó kis oldalvágás a korlátolt teológusok felé, akik, járatlanok lévén a tudományban, megugatják azt mint az oktalan kutyák az idegent. Albertus Magnus írja: „A természettudományokban nem azt kell vizsgálnunk, hogy a Teremtő Isten szabad akarata szerint a világot csodaként használja, hogy nekünk hatalmát megmutassa, hanem inkább azt, hogy mi történik a természetben a benne rejlő okoknál fogva." „Egy olyan következtetés, amely az érzékek tanulságának ellentmond — nem hihető. Egy elv, amely érzéki tapasztalattal nem egyezik, nem ehv." Tehát meg kell figyelni a dolgokat a természetben s a bennünket környező világban, nem elégedhetünk meg a szentírás által tolmácsolt isteni kinyilatkoztatásokkal. Albertus Magnusnak önként adódott a lehetőség, hogy a természettel közvetlenül ismerkedjék: mint dominikánus — rendjének előírásaihoz híven — gyalog közlekedett a világban, így aztán alaposan szemügyre vehette a növényeket, állatokat meg az ásványokat, s megfigyeléseiről több könyvben is beszámolt Részletesen leírta Európa általa bejárt tájainak gyógy- és haszonnövényeit, alaposan kiegészítette Arisztotelész állattani munkáit a saját feljegyzéseivel (ezekben még az őskori kövületek tanulmányozásáról is szó esik), s emellett kitűnő vegyész hírében is állott: a szokásos alkímiai „stúdiumok" mellett komoly kísérleteket is végzett a savakkal, ő nevezte el a salétromsavat választóvíznek (mivel oldja az ezüstöt, az aranyat viszont nem), s javaslatára kezdtek tömörebb, keményebb anyagú kőedényeket használni a laboratóriumokban. Csak sajnálni lehet, hogy sem kortársai, sem az utána jövő nemzedékek nem olvasták természettudományi munkáit filozófiai tanítását pedig némiképp háttérbe szorította a vele egyébként rokonlelkű Aquinói Tamás életműve. Mindez azonban semmit sem von le jelentőségéből. Tanításával — mindenekelőtt a tapasztalati megfigyelés fontosságát hangsúlyozó tételével — jócskán megelőzte korát. 18
