A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-22 / 47. szám
kutyinóból kényelmesebb a telefonálás, rövidebb az út is), elmerülten /tézzük a távoli tüzet. De a kétség (szabad-e tétlenkednünk?), úgy látszik, ott lappang mindegyikünkben. Újra meg kell nyugtatnunk a lelkiismeretünket. — Ilyen sárban nem mehetünk. Két napig úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. — Régóta dühöng már a tűz. Bizonyára porig égett minden. Csak zsarátnok maradt. — Alighanem mégis Nyekrasziha lesz az, emberek ... — Úgy nézem, Nyekrasziha odább van, bal felé. — Mondom én, hogy Volkovo. — Paszinkovo ... A fel-fellobbanó, egyenletes erősségű tűz csak nem akart megszelídülni. Éppen a hangtalansága, a nesztelensége volt különösen vészjósló, ez a teljes csend. Amott most bizonyára nagy a fejetlenség, futkos, kiáltozik, jajveszékel a falu aprajanagyja. Egyetlen hang se hallatszik ide hozzánk, a rétre, öt kilométernyire a tűz fészkétől. „Tűzvész lobog az éjszakában rőt fénynyel, hangtalan ... — tolakodnak emlékezetembe kedves versem pontos szavai. — Oroszhon felett csendesen izzik, messze dereng a tűz." Mennyire pontos, hiteles ez valóban. Nyilván volt alkalma a költőnek valahol Sahmatovo tájékán igazi orosz tűzvészt látnia. Vagy csupán a képzelete varázsolta elé? Ebben a pillanatban kórusban rázendítenek az asszonyok: — Hej, ti férfiak, mit ácsorogtok itt? Mire vártok? Hát illő ez, emberek? — Már rég ott lehettünk volna, ha íziben .. . — Hisz tudjátok, hogy Vaszilij, a tűzoltó, Prokosihában van ... De ilyen esetben, ugye, le szabad verni a lakatot? — Ha nincs szivattyú, vigyetek szekercét, az is megteszi. Ott most minden munkáskéz aranyat ér. — Lám, miben reménykednek ezek: hogy már rég a tűz martaléka lett minden! Pedig csak nem hagy alább, ni, hogy lángol, hogy tombol! — Menjetek oda, emberek! Elég a találgatásból. Ha ott lesztek, rögvest kiderül, Nyekrasziha vagy Paszinkovo ég-e ... — Ki hallott már olyat, hogy csak bámulják a tüzet ahelyett, hogy odasietnének! Hát illő ez? Szótlanul szemléljük a tüzet. De az asszonyok szavai megingattak bennünket. Már csak az utolsó lökés hiányzik ahhoz, hogy az elhatározás megszilárduljon bennünk. Ebben a döntő pillanatban a tűz újult erővel lángolt fel, s minden eddiginél hevesebben. — Igaz is, emberek, miért ne mennénk oda? Tőlem már indulhatunk is. Valami nagy épület ég, a láng nem tudja megemészteni. — Ezen a sártengeren nem vergődünk át. — Traktor kellene. Traktoron ... — Holnap estéig se érünk oda. — Próbáljuk meg teherautón. Azzal talán ... Negyedóra múlva (mire leverték a tűzoltószín lakatját) a kolhozunk háromtonnás teherautója szétfröcskölve a sarat, dohogva döcögött a felázott kerékvágásban, s vitt bennünket a tűz felé. Amióta Polja néni megkongatta a vészharangot, azt hiszem, legalább egy óra telt el. Mindannyian úgy éreztük, hogy hiába megyünk, inkább csak a lelkiismeretünk megnyugtatására, semmint hogy hasznunkat látnák. Már csak üszkös romokat találunk — elszalasztottuk a mentésre alkalmas időt. Bármilyen furcsa, de a teherautó egyetlenegyszer sem akadt el. Még a legnagyobb kátyúból — a Sunovék gazdasági udvarával szemben — is szerencsésen kikecmeregtünk. A Kugyelin-hegyen aztán kiderült, hogy Nyekrasziha ég. Magát a tüzet, a lángokat eltakarta előlünk egy fiatal fenyves, de a fenyőknél magasabbra szállt a szikraeső. Tűzkígyók tekergőztek, fonódtak szeszélyesen össze, vörös-szürke gomolyagba csavarodtak. A sofőr beletaposott a gázba. Bágyadt, álmos hangulatunk, furcsán dermedt lelkünk egyszeriben felengedett. Felajzottan, türelmetlenül álltunk a kocsi platóján, ugrásra készen, hogy azonnal cselekedhessünk. És egyre jobban gyötört a gondolat: mire volt jó az a céltalan ácsorgás a réten, mire volt jó az ostoba vita, hogy mi ég: Paszinkovo, Nyekrasziha vagy Volkovo. Az önkéntes tűzoltók, akik megelőztek, most majd kinevetnek minket: „Nézzétek, jóemberek, megjött az olepinyeci segítség! A végső pillanatban. Az üszkös romokhoz. Engedjetek utat nekik, hadd locsolják a zsarátnokot! Az éppen nekik való Imunka!" A tűz helyétől (két ház égett egyszerre) autónk felé futottak a falubeliek (csak nem akarnak megverni?). Asszonyok siránkozva jajveszékeltek: — Hála az égnek! Kedveseink ... Végre itt vagytok!... Segítsetek, jóemberek! Hát megjöttek ... Hála az égnek! Könnyű volt felismerni a helyzetet: mi képviseltük az egyedüli reális erőt a mentésben. Mindenütt csupa fehérnép. Az első ház valóban leégett. Beszakadt a tető, összedőltek a falak. Hatalmas máglya keletkezett: ha harminc méternél közelebb lépett az ember, a haja pattogni kezdett. A második ház is (az elsőről terjedt rá át a tűz) lángokban állt. Nem lehetett megmenteni. De nem is volt mit menteni: a tetögerendázat beroskadt, az ablakokon hosszú tűzcsóvák csaptak ki sziszegve. Hozzá kellett látni a harmadik ház oltásához, amely még nem égett le (félórával előbb a második ház is ilyen állapotban volt), de annyira áthevült a közelében tomboló tűztől, hogy bármely pillanatban lángra lobbanhatott. Asszonyok hordták a vizet vödörszámra az összeomlással fenyegető házhoz, de a perzselő hőség miatt nem férkőzhettek hozzá. Ha valaki mégis odamerészkedett, félrefordulva gyorsan rázúdította a vizet, de csak az aljára, mivel a ház felső boronafalait úgysem tudta elérni, még kevésbé a tetőt. Fent volt legnagyobb a forróság. — Kedveseink, segítsetek rajtunk, az ég szerelmére, hisz mindjárt összedől! Nem kellett bennünket ösztökélni. Nekibuzdultak az olepinyeci férfiak, és engem bizsergető boldogsággal töltött el öszszetartozásunk, közös erőfeszítésünk tudata. A régóta nem tisztított réz tűzifecskendő (ezt kaptam fel a nagy sietségemben) hirtelen megremegett, megvonaglott a kezemben, kis híján elejtettem. A cső vége csettegö, pukkanó hangot hallatott (mint az üvegből kirepülő dugó), és a fehér vízsugár nagy erővel tört a magasba, a fekete-bíbor ég felé. A következő percekben a tetőre és a falakra irányítottam a fecskendőt. A ház gerendafalairól, a bádogtetöröl sűrű gőz gomolygott. Újabb tápot kap, elharapózik a tűz — gondolhatja az, aki csak távolról szemlélődik. Mi pedig talán még mindig az olepinyeci réten állnánk most is, álmosan tanakodva egymás között: „De hosszan ég! Mi lehet az? " „Alighanem mégis Nyekrasziha, emberek ..." „Dehogy, Nyekrasziha odább van, bal felé.. És továbbra is messziről néznénk, mikéht lobog a tűzvész rőt fénnyel, hangtalan ... (Nyíri Éva fordítása) Zs. Nagy Lajos versei: STRUCCPOLITIKA (Nyúlballada) Belébújik a káposztába, lehunyja szép, piros szemét, a sorsa: ünnepi ebéd. Elbújik. Talán, hogy ne lássa. Micsoda nyúlpolitika! S szegény káposzta mit csináljon ? Növesszen szép piros szemet, s hunyja le ő is, hogy ne lásson ? S hunyjam le én is a szemem, s bújjak — mondjuk — a tarhonyába ? S mit csináljon majd a halál, ha senkit sem lel már kaszája ezen a tájon ? Majd ha már a Semmi tivornyája lesz itt? Ha majd a Semmi őt zabálja ? Képzelje magát házinyúlnak, s kölykezzen sok-sok kisnyuszít? KACSADAL A kacsák nem kecsesek, de kedvesek s eszesek. Hártyás lábuk evező, ezért ha jő az eső, hüppögnek és hápognak, vizek közé gázolnak, s hálát adnak az egeknek, hogy a felhők megeredtek. Hálát adnak kacsamód, hogy igazi pocsi vöt. Ha valaki nem értené, vagy épp a fülét sértené, tanuljon meg kacsázni, ő sem fog tán megázni! FOTÓ: KÖNÖZSI A RAGASZKODÓ ROSSZLÁNY (ragrim/-a) Itt kószál az öbölben, a tenyere ökölben üdvözölném örömmel, s rám támad tíz körömmel, sátrat ver a körömben — nem úszók én örömben — fütyülnék rá különben, de itt ül az ölemben. ÖSSZERAKVA Húsz szál kolbász, két pár sonka, négy tábla szalonna s egy bődön zsír randalíroz röfögve, morogva. Kocsonyába termett fülek, májak, vesék, csülkök, pogácsába való hajak töpörtyűk röfögnek: egyelőre összerakva híznak, gömbölyödnek. APÁM KAKASA Kakaskodik a kiskakas, merészen óvja háremét. Büszke, hisz Japánból való. Csodáljuk hangját és eszét. Eleven táskarádió — jelzi az időt pontosan — miniatűr kis készülék. Ha apám közelébe lép, az örömtől megtébolyul: felszáll, s az arcához simul. 11
