A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-15 / 46. szám
A helyszín egy kis falu. Helsinkitől négyszáz kilométerre. A szülői ház udvarán magas fenyőfák zúgnak az éles szélben, a nap sugara ferdén hatol át a tülevelek között. Mari, a csinos budapesti lány egyedül kuporog az időtől megfeketedett fenyőtörzsekböl épült nagy parasztház egyszerűen berendezett szobájában. Szeme, arca könnyektől maszatos. Senkinek sem árulja el a titkát, senkit sem akar beavatni kettőjük kapcéOiutába. Mert Pekka, a férjjelölt mindent úgy adott le a szüleinek, hogy értelmetlenség lenne magyarázkodásba kezdeni, hiszen a vidéki emberek egyébként sem értenék meg gondolkodásmódjukat, megjátszott magatartásukat. Nyílik az ajtó s Pekka édesanyja lép a szobába. Marihoz ül, és meghatódva így szól hozzá: „Értelek én, persze, hogy megvagy ijedve. Neked most nehéz lesz itt idegenben, de megszokod majd, hiszen mi szeretünk és segíteni fogunk. Ilyen az asszonysors ... Annak is nehéz, aki csak a szomszédba megy idegen házba, hát még annak, aki idegen országba kerül. Az a fontos, hogy ti ketten szeressétek egymást..Mari semmit sem ért a finn mondatokból, de Anya tekintetéből sugárzik a szeretet, s ez sejteti a szavak értelmét. Vámmentes házasság a címe Zsombolyai János legújabb alkotásának (előző filmjét, a Kengurut nálunk is nagy sikerrel vetítették a mozik), amely magyar-finn koprodukcióban készül. A történet főhőse Mari, a budapesti taxisofőr és Pekka, a helsinki hajógyár üzletkötője. A Gellért Szállóban találkoznak először, s néhány együtt töltött hét után úgy döntenek, hogy névházasságot kötnek. Azért, hogy Mari legálisan ingázhasson otthona és Helsinki között, azért, hogy így jusson vőlegénye közesos vadászatot is rendeztek a pápuák, akik még a lakóhelyük körül sündörgö szelíd disznókra is vadásznak. így ejtettek el egy nagyobbacska malacot is. Ezt utazóink megvásárolták, hogy végignézhessék a perzselés, a felbontás és a sütés-főzés. lébe, aki néhány hónappal korábban Göteborgba „költözött". Pekka és Mari azonban egymásba szeretnek, s arról mindketten megfeledkeznek, hogy voltaképpen nem is így képzelték el a házasságukat. Marit, a magyar feleséget Kiss Mari alakítja. Néhány héttel ezelőtt Páskándi Géza Vendégségében egy durva cselédlányt játszott a televízióban. — Most forgattam először külföldön, mégsem éreztem munkának a finnországi utat — mondja. — Az sem zavart, hogy már a megérkezésünk pillanatában dolgozni kezdtünk a helsinki repülőtéren. Forgattunk azonban másutt is: tanyán, szaunában, kikötőben, piacon, de még hajón is. A legérdekesebb jelenet az esküvőnk volt. Azt hiszem, sosem fogom elfelejteni. Ha ugyanis folyamatosan vettük volna filmszalagra a szertartást, akkor a finn törvények szerint az összeesketett két színész jogérvényes házaspárrá válik. így aztán külön vettük fel az eskető beszédet és külön a boldogító „igent". S ha már az esküvőről esett szó, befejezésül a lakodalmi hangulatot próbáljuk felidézni. „A tóparton itt is, ott is vöröslő tüzrózsák nyílnak, amerre a szem ellát, mindenütt égnek már a Szentiván-éji Juhannus-tüzek. A klarinétos vággyal teli dallamot fúj a meleg éjszakába. Aki csak bír, táncol, mások az asztalok mellett szórakoznak. Éjfél után, amikor kézenfogva megjelenik az ifjú pár, tapsvihartól és éljenzéstől lesz hangos a környék. És folytatódik a tánc, egyre tombolóbban, harsányabban. Apa és Anya Marit ölelgeti, a lakodalom finn vendégei pedig lelkesen, magyarul kiáltoznak: eljen, eljen unkari!" A sok érdekességet hangosfilmre rögzítették s ezt az előadás közönsége előtt levetítették. Mire e sorok megjelennek, Balogh János: Bioszféra expedíció (Minerva, 1980) című könyve is kapható lesz a könyvesboltokban. TOK BÉLA „KETTÉSZELT" GYEREKEK Egy kislánytól hallottam. „... az anyukám első terje, akitől elvált." — Hogyhogy, hát nem az apukád? — Az én apukám az anyukám mostani férje. — De hiszen te már éltél, amikor az anyukád másodszor férjhez ment?! — Akkor is ő az én apukám. Mert ö szeret. A gyermekpszichológiai rendelő várójában ülök. Velem szemben negyven-ötven közötti férfi, egy tízéves, nagyon értelmes arcú, mozgékony kisfiúval. Amikor a kisfiút elhívják, az apa megszólal: — Ideges. Fél. Álmában csikorgatja a fogát. És néha dadog. — Sejtenek valamit? Valamit, hogy mitől fél? A válasz, jobban mondva tulajdonképpen maga a történet annyira szokványos, hogy csak vázlatosan érdemes elmesélni. A most tízéves kisfiú szülei jó pár évvel ezelőtt elváltak. A papa sokáig nem mutatkozott, a tartásdíjat postán küldte. Egészen két évvel ezelőttig, amikor az anya újból férjhez ment. Ezt valahonnan megtudta, és azóta sakkban, fölösleges izgalomban tart három embert. A kisfiún keresztül az egész családot. Megtiltotta, hogy a nevelőapát a gyerek apának szólítsa. — Pedig magától szólított így — mondja a nevelőapa. — Az osztálytársainak elmesélte, mi mindenhez értek, és ez imponált neki. Beszéd közben egyszerűen apukának szólított. Amikor megismertem, félszeg srác volt, de a tanítónője épp a múltkoriban mesélte, hogy kezd megjönni a hangja. Kirándulni is gyakran járunk együtt. Apám erdész volt, elég jól ismerem a fákat, bokrokat, virágokat. Nem tagadom, én is élvezem ezeket a sétákat, meg ö is. Újabban azonban mindennek vége. Vasárnaponként, az előirt láthatási időben, jön az apa, az igazi (?), mindig újabb s újabb követelésekkel. Ha valami nem történik az ö elképzelései szerint, akkor ijesztgeti a kisfiút: — Ha nem fogadsz szót, ha nem leszel kedvesebb hozzám, meglátod, elveszlek anyádtól!. . . A gyerek minden találkozó előtt gyomorgörcsöt kap, remeg, falfehér. Az apa ragaszkodik törvényadta jogaihoz. És hétköznaponként az anya és a nevelőapa próbálják a kisfiút megnyugtatni, elhitetni vele, hogy ők hárman az igazi család. § § § — Hároméves volt a kisfiam, amikor nagy lelki tusák után otthagytam az első férjem, aki néha az egész fizetését is elitta. Egyszerűen eljöttem tőle, mert nem bírtam tovább. Lacit nem sokkal később ismertem meg. Félszeg, bizalmatlan voltam, ö azonban azt mondta, hogy minden rosszat el akar velünk feledtetni. A kisfiámat is örökbe fogadta. A rokonságának is kijelentette, hogy most már ez az ö .gyereke, és erről több szó ne legyen. Én még akkor sem bíztam benne száz százalékig és sokáig nem mertem rászánni magam a második gyerekre. Arra gondoltam, hogy mi lesz, ha különbséget tesz közöttük; ha a kicsit, a sajátját, jobban fogja szeretni. A második is fiú lett. Nagyon örült, én meg figyeltem a mozdulatait, a hangszínét. De soha semmi. Egy árnyalatnyira sem szólt melegebben a kicsihez, mint a nagyhoz; nem mosolygott többször a kicsire, mint a nagyra. Egy kamaszgyerek sokszor idegesíti az embert, néha én is észreveszem magamon, hogy türelmetlen vagyok. Laci azonban kinevet és viszi magával a fiút meccsre meg moziba is. A múltkoriban valaki azt mondja nekem, amikor hármasban mentünk az utcán: — Hallod, ahogy nő ez a fiú, egyre jobban hasonlít az apjára!" Laci nem szólt, csak mosolygott. 5 § § Részlet egy bírósági tanúvallomás jegyzőkönyvéből : — A kisfiút kilenc évig én neveltem, abban a tudatban, hogy az enyém ... Én a fiút nevelni akarom tovább, soha nem szabad megtudnia, mi az igazság. A gyerek valódi apjától nem kell nekem egy fillér sem, és azt sem engedem, hogy a nevemet elveszítse. Egyszerűen magam mellett akarom tudni, normális körülmények között nevelni. A gyerek engem szeret, engem szólít apjának; nem szabad csalódást okozni neki. És ezt az egész kínos ügyet is le akarnám zárni, hiszen amíg nem derült fény az igazságra, boldogan megvoltunk egymással- Biológiailag nem az enyém a gyerek, ennek ellenére azonban szeretem és a sajátomnak tekintem. A per „tárgya": egy kilencéves gyerek, akiről kiderült, hogy nem az anyjával tizenegy évig felhőtlennek tünö házasságban élő férfitól van. A per szereplői: az anya, a férj és a hirtelen felbukkant, szülői jogait érvényesíteni kívánó valódi apa. § $ § Két kislány beszélget a játszótér homokozójában : — Nekem három gyerekem lesz. Két fiú és egy lány. A lányomat Évának fogják hívni. — Nekem két gyerekem. Egy fiú és egy lány. Gabi és Jolán. Gyermekpszichológiai megfigyelések bizonyítják, hogy ilyen társalgás többnyire csak lányok között zajlik; a fiúk nem készülnek ennyire az apaságra, nem tervezgetik születendő gyermekeiket. És a felnőtt férfiakban sem él az az elementáris vágy a gyerek után, mint a nőkben. Létezik egyáltalában apai ösztön? A mai pszichológia az ösztönökkel óvatosan bánik, mert születésünk pillanatától tulajdonképpen mindent a környezetünktől tanulunk. Az anya- és apaszerepet is. Az ellenben nyilvánvaló, hogy az apaság közvetettebb, áttételesebb, hiszen nem jelent szoros testi kapcsolatot az újszülöttel. Sokkal inkább rá kell hangolódni, el kell fogadni, át kell élni. Van, akiből a saját gyereke sem vált ki gyöngédséget; és van, aki elfogadja és szeretni tudja a nem vér szerintit is. Mert a bontóperek számával arányosan növekszik a „kettészelt" gyerekek száma is. 17
