A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-08 / 45. szám
EZEK A FURCSA EZÜSTÖS FELHŐK Csarlz Villmann és7t tudós Néhány hónappal Jurij Gagarin történelmi jelentőségű űrrepülése előtt Szergej Koroljov akadémikus, a szovjet rakéta-űrrendszerek főtervezője, dolgozószobájában fogadta Csarlz Villmann tartui észt csillagászt. A tudós a kozmikus kísérletek átfogó programját ajánlotta a földi atmoszféra felső rétegeiben olykor megjelenő, ezüstös felhők tanulmányozására. Évek teltek el. Az ezüstös felhőkkel foglalkozó, speciális tartui geofizikai központ a probléma kidolgozásának elismert központjává vált. Vezető szakembere pedig Csarlz Villmann lett. Ezek a furcsa, fémesen csillogó felhők a természet csodálatos szüleményei. Éjszaka világítanak, amikor a nap eltűnt a látóhatár pereme mögött, s eléggé ritkán jelennek meg; eddig legfeljebb ezerszer figyelték meg bolygónkon — száz hosszú év alatt. És miért, miért nem, csak nyáron keletkeznek. És csak a magas szélességi fokok mentén — az északi szélességnek körülbelül 50—70 foka között. Legmeglepőbb pedig az, hogy ezek a felhők óriási — mintegy 80 kilométer — magasságban vannak, sokkal magasabban, mint légkörünk bármilyen más vízképzödménye. A legvalószínűtlenebb hipotézisek keltek szárnyra. Az első közöttük: ezelT az ezüstös felhők — a tűzhányók szüleményei. Hiszen nem véletlenül fedezték fel őket a XIX. század végén, a Krakatau katasztrofális kitörése után. De évtizedek teltek-múltak, és „a levegőóceán e kisérteteinek" megjelenése egyáltalán nem esett egybe a vulkáni kitörésekkel. A tűzhányó-elméletet félretették. Egyes tudósok azt feltételezték, hogy az ezüstös felhők — csupán por, amely azután maradt a légkörben, hogy ott széthullottak, szétmorzsolódtak a „világűrből jött kövek": a meteoritok. De ez a hipotézis sem magyarázott meg mindent. Meg lehetett érteni, hogy az ezüstös felhők — a feltételezett meteorit-képződmények — miért jelennek meg ritkán: hiszen maguk a meteoritok is ritka vendégek a légkörben. Azt azonban semmiképp sem lehetett megmagyarázni, hogy ezek a felhők miért maradnak a középső szélességi fojtok táján, hiszen a „kövek" legtöbbnyire éppen az egyenlítő mentén hatolnak be a légkörbe? És poruk miért lebeg olyan tekintélyes magasságban a föld fölött, miért nem ereszkedik lejjebb? És miért csak nyáron jelennek meg? Hát nem — mondták más tudósok —, ezek az ezüstös felhők nem porból, hanem vízből állnak. És ha a víz a földről nem tud ilyen magasságba eljutni, akkor a világűrből kerülhet oda. Hiszen a „napszél" — részben hidrogénatomokból áll, és mihelyt ezek egyesülnek a légköri oxigénnel, máris víz keletkezik. Igen, állították a tudósok, ez víz, pontosabban jég (80 kilométeres magasságban nagyon hideg van), amely leülepszik a porszemcsékre. Így még egy hipotézis keletkezett : a kondenzációs vagy jégelmélet. Hipotézisek, hipotézisek — különösen sok van belőlük, amikor az objektum elérhetetlen: hiszen a hatvanas évek elejéig a felső légkört csak a földről lehetett megfigyelni. Éppen ebben az időben kezdett Csarlz Villmann az ezüstös Telhők problémájával foglalkozni. Az elméletet gyakorlatilag ki kellett próbálni, s az észt tudós mindenekelőtt részt vett a földi állomások hálózatának megszervezésében (ezek a Szovjetunió egész területén keresztül húzódnak). Segítségükkel sikerült bebizonyítani, hogy az ezüstös felhők valóban csak a magas szélességi fokok mentén és csak nyáron jelennek meg, s ez nem optikai csalódás. De miért? Elindultak az első rakéták a légkör felső rétegeibe. És megérkezett az első hír: 80 kilométer magasságban úgynevezett mezopauza van — alacsony hőmérsékletű övezet, amelyben nyáron hidegebb van, mint télen (ennek oka még nem világos). Tehát a teoretikusok számításai szerint, ott kondenzálódhat a víz. Az amerikaiak kísérletet végeztek: 1962. augusztus 25-én, miután a „Saturn"-rakétahordozó első fokozata elvégezte feladatát, egyúttal több tucat tonna vizet is „kiöntettek" vele 90 kilométer magasságban. Sajnos azonban nem keletkeztek ezüstös felhők. Ez érthető is, hiszen a Kehnedy-fok, ahonnan a rakéta útjára indult, messze délen van, a déli szélesség 30. foka mentén. Az amerikaiak kudarca csak megerősítette Villmann-nak és más szovjet tudósoknak azt a hipotézisét, hogy ezek a felhők csupán a magas szélességi fokok mentén képződnek. De mégis miből állnak? 1961. április 12. Bejegyzés a hajónaplóban: „E. Kreem és J. Tuulik, a Tartui Egyetem hallgatói, a Johannesz Varesz hajón elhagyták a tallini kikötőt. Útirány: Balti-tenger — Északi-tenger — Új-Fundland sziget HOGYAN MÉRIK AZ ÉLŐ TÖLGYET? A növények termőképességével foglalkozó botanikusnak ismernie kell a növény súlyát Egy dolog azonban megmérni a kukorica szárát gyökerestől, és megint más egy százéves tölgyét. A biológusok azonban rájöttek, hogyan lehet megmérni a fák súlyát anélkül, hogy kiásnák vagy kivágnák azokat. Belorusz botanikusoknak sikerült egy zseblámpaelem és egy galvanométer segítségével meghatározniuk a fák földfelszín alatti gyökérzetének tömegét. A tudósok ugyanis felfigyeltek arra, hogy a növények jobban vezetik az áramot, mint a talaj, s ennek a felismerésnek az alapján készítették el elektronikus „mérlegüket". Ha az elem egyik elektródját a fa törzsére erősítik, a másik elektródot pedig a fa körül néhány ponton leföldelik, akkor a gyökereken áram halad keresztül. Azokon a szakaszokon, ahol a gyökérzet sűrűbb, az áramnak kisebb ellenállást kell leküzdenie. A tudósok kidolgoztak egy számítási módszert is, amelynek segítségével a galvanométer adatait könynyen át tudják számítani a fa gyökérzetének kilogrammokban kifejezett tömegére. A megmért fájdalom. „Elektronikus műszer a fájdalom és az emocionális stressz mérésére" — ez a neve a' litván feltalálók új készülékének, amellyel négy percen belül meglehetős pontossággal meghatározható a bőr villamos ellenállása — felbecsülhető a fájdalom. A mérés alapján behatárolhatják a sérült, kórosan működő szervet, még akkor is, ha a test más részébe sugárzik ki a fájdalom. Vizsgálhatják vele a pszichológiai státuszt, állapotot is. NEHEZEBBÉ VÁLIK A FÖLD Szovjet kutatók számításai szerint a Földre évente 40 ezer tonna kozmikus por hullik. A por egy része visszakerül a kozmikus térbe, másik része a Földön marad, és szüntelenül növeli annak súlyát. Az adatok azt mutatják, hogy az utóbbi 508 millió év alatt bolygónk súlya 0,001 százalékkal növekedett. Ugyanakkor ismeretes, hogy nagymértékben a bolygó súlyától függ a geológiai folyamatok dinamikája, a nappalok és éjszakák váltakozása, az idő múlása és az éghajlat. A JÖVŐ KOHÓJA Az OKB—1556 típusú elektromos acélolvasztó plazmakemence a legújabb tagja an nak a plazmaaggregát-sorozatnak, amelyet a moszkvai szakemberek NDK-beli kollégáikkal együtt dolgoztak ki. Ez a világviszonylatban egyedülálló aggregét új utakat nyit a kohászati technológiában. A fémhulladékból minőségi acélt előállító új kemencét négy plazmatron füti. A 15—17 ezer fokra hevített nagy teljesítményű arés vissza. Cél: az ezüstös felhők megfigyelése." Villmann mosolyogva olvassa: az űrkorszak első napja Gagarin repülése. A világűrben végzett kutatásokkal az ezüstös felhők tanulmányozása terén is új, forradalmi szakasz kezdődött. — Egyszer felkeresett bennünket Szergej Koroljov akadémikus személyes képviselője — emlékszik vissza Villmann. — Beszámoltam terveinkről. Azt mondta, Koroljov helyesli őket, csak az a baj, egyelőre nincsenek olyan műszerek, amelyekkel észlelni lehetne az ezüstös felhőket a keringési pályáról. Együtt fogtunk hozzá egy ilyen műszer megalkotásához, és „Mikron"-nak neveztük el. 1965- ben pedig Vitalij Szevasztyanov, a leendő űrhajós, látogatott el hozzánk Tartuba. Részletesen megtárgyaltuk vele, hogyan lehet ezeket a rendkívüli felhőket megfigyelni. A „Szojuz-4" űrállomás naplójából; Vitalij Szevasztyanov feljegyzése: „1975. június 21. szerda, a repülés 40. napja. Tegnap este és ma még egy természeti csodát figyeltünk meg: az ezüstös felhőket... A Föld rendkívüli döntést hozott': megengedik nekünk, hogy földárnyékban végrehajtsuk az állomás beállítását a napkelte irányába, és ha ezüstös felhőkre bukkantunk, színképelemző készülékkel vizsgáljuk és lefényképezzük őket. Mindent sikeresen elvégeztünk ..." Ha röviden akarjuk megfogalmazni, mire törekednek e még rejtélyes jelenség kutatói, ez három szóban foglalható össze: megérteni, jóslás céljából. Villmann hipotézise úgy hangzik, hogy ezek a felhők szilícium-részecskékből állnak, amelyek a világűrből vagy a földről sodródtak 60—80 kilométer magasságba. Ott, a mínusz 130—140 C fokos hőmérsékleten egyesülnek a vízzel (amelynek, mellesleg szólva, nem kellene ott lennie). A világűrből végzett tanulmányozás kimutatta, hogy ezek a felhők nyáron az Északi-sark fölött képződnek, s a mi vidékünkön ezért láthatóak csak márciustól októberig. — Bennünket természetesen az egész légkör érdekel — mondja Villmann. — Az ezüstös felhők pedig módot nyújtanak arra. hogy mintegy nyomon kövessük a „közérzetét". Meg aztán — ezek a felhők nagyon szépek... ALEKSZANDR HARKOVSZKIJ (Gellért György fordítása) gonplazma-sugarakkal 90 perc leforgása alatt 300 tonna jó minőségű ötvözött acélt vagy nagy ellenállású ötvözetet állítanak elő. A kemence kapacitása évi 60 ezer tonna kiváló minőségű fém. 22
