A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-11-08 / 45. szám

KIÁLLÍTÁS­Derűs honismeret Szeptember egyik szombatjának délutánján, egy és két óra között, amikor már minden más üzlet zárva volt, besiettem a lakótelep­ről a városközpontba, hogy igénybe vegyem a legtovább nyitva tartó és az aránylag legbővebb választékkal szolgáló PRIOR kíná­latát. Az órám azonban nyilván lóvá tett: mire az áruház elé értem, már azt is zárva találtam. Bosszankodva bámultam be a nagy kirakatüvegeken. Láttam a mögöttük sorjázó több tucatnyi rajzot, de a szlovák népviselet­be öltöztetett figurák és a történelemből, kultúrából ismerős arcok nem keltették föl túlontúl az érdeklődésemet. Inkább csak unalomból, egyéb program híján vettem job­ban szemügyre a kirakati tárlatot. És lám, nem bántam meg: az együgyűnek tünö, a népi üvegfestők és fafaragók zsánerképeire emlékeztető tusrajzokat nézegetve kellemes csalódásban volt részem. Milan Stano szlo­vák karikaturista éjjel-nappal megtekinthető (közép-európai raritásl), a „Kis képek a régi (és újabb) szlovákok életéből" címet viselő kiállítása jókedvű öniróniával szemléltette egy nemzet múltját és jelenét. A betyárro­mantikával élcelődő, a hazafi-büszkeséget a hazafiak gyakori kisszerüségével szembe ál­lító, a világkultúra nagy alkotását a saját szűk látókörünkhöz viszonyító karikatúrák óhatat­lanul a magunk nacionalizmusát juttatták eszembe. Mennyivel tiszteletreméltóbb, ha egy nép görbe tükröt is tud tartani maga elé, ha derűs öniróniával is képes vizsgálgatni önrjiagát, mint ha csupán az évtizedek (év­századok) vélt vagy valós sérelmeit unos-un­­talan föl-fölemlegető, az önmagát, nemzeti múltját és jelenét átkozottul komolyan vevő, harcias önérzet sistereg belőle! Ez az utóbbi magatartás véleményem szerint más nemze­tek tagjaiban törvényszerűen ellenszenvet vált ki, míg az előbbi, az önironikus, az önmagát karikírozni merő előbb vagy utóbb alighanem más nemzetek fiait-lányait is ha­sonló önbírálatra készteti. Simkó Tibor FILM Szinetár Miklós: Erőd A film története valahol a világban játszódik. Valakik, akik így akarnak sok pénzhez jutni, felállítanak egy igazi erődöt, ahová igazi védőket és igazi támadókat toboroznak. Pontosabban unatkozó, jómódú embereket, akiknek azt a szórakozást kínálják drága pénzért, hogy igazi fegyverekkel játszhatnak (értsd: szórakozhatnak!) öldöklösdit, kato­­násdit. A jelentkezőket két táborra osztják föl: vedökre és támadókra. Aztán a rendezők biztos fedezékbe vonulnak, a helyszínen csak mindent halló mikrofonjaik, mindent látó kameráik maradnak. És elkezdődik a harc, ami kezdetben valóban csak játéknak indul, maguk a résztvevők sem tudatosítják mire vállalkoztak, milyen mókába kezdtek. Csak jóval később tudatosítják helyzetüket: életben csak gyilkolás árán maradhatnak. Minden szelep, kapu biztosan zár, nincs menekvés. És elvérzenek az első áldozatai a játéknak. Közben az unatkozó, jómódú polgárok egyi­kéből, másikából vadállati ösztönök törnek elő, elemében érzi magát, számára még mindig csak játék a már igazi háborúsdi. Hernádi Gyula ötlete eredetinek, frappáns­nak tűnik: bemutatkozhat az ember, mi lako­zik benne, ha fegyvert kap a kezébe és büntetlenül használhatja is azt. Ugye, ez a téma sosem volt aktuálisabb, mint napjaink­ban?... Sosem éreztük nyomasztóbbnak vállunkon a fegyverek súlyát, mint most, amikor már a neutron-bomba is ide sorolta­­tik. Nem is lenne semmi bajom ezzel a film­mel, még akkor sem, ha a filmvásznon — az életben nem kevésbé! — utálom a gyilkolást, a vérontást, a brutalitást, mert ebből van itt bőven, ha mindezt a készítők nem egyszerű­en kaland-film szinten tálalnák. Ha nem egy kicsit politikai színezetű westernt készítettek volna, amit meg lehet nézni ugyan, amin lehet izgulni, rettegni.. . Csak az hiányzik belőle, ami miatt a filmnek, minden filmnek készülnie kellene: a művészet. Enyhén szólva: apró szépséghiba! Mindenesetre: megnézendő.-zolczer-KÖNYV Kristó Gyula: Levedi törzsszö ve ts égétől Szent István államáig „Az utóbbi évtizedekben örvendetesen meg­élénkült hazai őstörténeti kutatások irodal­mának minden bizonnyal egyik legfontosabb műve lesz Kristó Gyula új politika- és társa­dalomtörténeti munkája" — írja a kötet fül­szövege, s az ajánlás ezúttal valóban igazat állít: a Magvető Könyvkiadó rangos „Elvek és utak" sorozatában megjelent tanulmány­gyűjtemény bizonyosan egyik alapkönyve lesz a magyar őstörténet irodalmának. Mi­ért? Először is azért, mert Kristó, amellett, hogy saját kutatásainak olykor meglepetésszámba menő eredményeit is földolgozza, igazában szintézisre törekszik. Gondolatait úgy adja elő, hogy végigvezeti az olvasót a magyar őstörténeti irodalom utóbbi évszázadának szinte minden hipotézisén-elméletén Szabó Károlytól Pauler Gyulán át Czeglédy Károlyig. Úgy, hogy ha valaki végigrágja magát a köteten, amely pedig „nem ígér olvasójának könnyű szórakozást" — ahogy a szerző be­vallja tüstént az Előszóban —, voltaképpen egyetemi tankönyvi szinten ismerkedhet meg az egész problematikával. Amely pedig ugyancsak bonyolult, sokfelé ágazó. Valaki azt fejtegette éppen mostaná­ban, hogy minél többet olvas a magyar őstörténetről, annál nagyobb fejében a zűr­zavar. Be kell vallanunk, hogy ez bizony alighanem másokkal is így van. Különösen összezavarodtak a dolgok az utóbbi évtized­ben, miután László Gyula közzé tette ún. „kettős honfoglalás" elméletét. Kristó nem foglal világosan állást a kettős honfoglalás ügyében, de inkább elvetni, mint elfogadni látszik azt. Nézzük ezek után, hogy építi föl Kristó Gyula a kötetet, amely egy témával foglalko­zik ugyan, de különálló tanulmányokban. íme a tanulmányok címei: „A magyar törzsszö­vetség kialakulása Levédiában" (Ebben ol­vashatjuk, hogy: „A történelem folyamán első ízben jött létre olyan hatalmi szervezet, amelynek vezető etnikuma és leginkább jel­lemző nyelve a magyar volt"); „A magyar törzsek Kazáriában"; „A magyar törzsek Etelközben"; „A honfoglalás"; „A kalandozó hadjáratok"; „A katonai demokrácia"; „A törzsi állam". Kristó Gyula könyve Így nemcsak kronoló­­giailag, de alaposságában-komolyságában is izgalmasan tölti ki, a legfrissebb már a hetvenes évek kutatásainak figyelembevéte­lével is a László Gyula és Györffy György munkássága közötti űrt.-csl-A sokarcú Kodály „Kodálynak sok arca volt; több, mint ameny­­nyit egyetlen kortársa — lett légyen az bár­milyen jó megfigyelő — egymaga hitelesnek ábrázolhatott volna" — olvashatjuk az iménti sorokat az így láttuk Kodályt c. kiadvány fülszövegében. A harmincöt visszaemléke­zést tartalmazó kötetet Bónis Ferenc szer­kesztette — elsősorban olyan céllal, hogy az hozzásegítsen bennünket „az objektívet megközelítő élő Kodály-portré elképzelésé­hez". Kortársak, pályatársak és tanítványok egész sora vállalkozott arra, hogy tapasztala­taik, élményeik és benyomásaik alapján el­mondjon egyet s mást a nagy zeneszerzőről, a világhírű zenepedagógusról. Bónis Ferenc tehát nem műelemzések és értékelések váló gatását adja az olvasó kezébe. A közzétett visszaemlékezésekből mindenekelőtt Kodály emberi arca és magatartása rajzolódik ki. A nagy tudóst a visszaemlékezők olymódon hozzák emberközelbe, hogy jelleme, csele­kedete és életműve mindnyájunk számára hasznos, tanulságos legyen. Molnár Pál például a szigorú, szűkszavú és fáradhatatlan Kodályt idézi meg. Azt az em­bert, aki „nemlétezőnek tartotta a kényel­met", s aki állandóan a zeneértő és zeneél­vező közönség kiművelésén fáradozott. Ka­dosa Pál a zenei élet szüntelenül vitatkozó és fáradhatatlanul serénykedő szervezőjét mu­tatja be. Ránki György az önállóságra nevelő s a jellemformáló pedagógust állítja elénk. Illyés Gyula a szókimondó, a közösségi öntu­datra intő zenepedagógus portréját rajzolja meg. Szerinte Kodály legnagyobb érdeme, hogy „nemcsak énekelni tanította meg ezer­számra a gyerekeket", de „százezreket éb­resztett közösségi öntudatra; arra, hogy hí vek legyenek a közösséghez, amelyben szü lettek". Ezért lehet hát Kodály mindnyájunké életművéből, magatartásából ezért meríthe tünk valamennyien erőt és példát. A portré teljességéért idézhetnénk még bőven a visszaemlékezések közül. A szűk keret azonban azt sem engedi meg, hogy valamennyi írás szerzőjének nevét megemlít­sük. Okulásul az olvasóknak ifj. Bartók Béla, Szabolcsi Bence, Palló Imre, Vargyas Lajos. Ferencsik János, Eösze László, Szönyi Erzsé bet és a többiek Írását is egyaránt érdemes lesz elolvasniuk! Csáky Károly Ezek a felvételek Alma-Atában és környé­kén készültek. A kazah építészek alkotá­sai racionális tervezésükkel, egyszerűsé­gükkel, világos formáikkal és a monumen tális díszítőművészet elemeinek gyakori felhasználásával tűnnek ki. Kazahsztán fő­városában az új épületek mind földrengés­biztosak és a nap hevétől is védenek. 8

Next

/
Oldalképek
Tartalom