A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-01 / 44. szám
A„csupahasemberböl" akkor lett, a görög hitrege szerint, a szépet és a jót igénylő és értelmes életet élő ember, amikor a nyáját legeltető pásztor, Hesiodos, találkozott a múzsákkal. Az ismert „múzsái felavatás" szava a vád volt: .. csupahasemberek élnek itt, akik nemcsak a mindennapi kenyér, de az állandóan többet-szerzés gondjaiban merülnek el meg az étel-ital durva örömeiben ...” A múzsák szavai tették az embert — a hitrege idézett költői képe szerint — értelmes életet élő lénynyé. Ha ezt a gyönyörű költői képet a filozófia nyelvére fordítjuk, elmondhatjuk: az ember az egyetlen lény, aki tulajdon szubjektumát, teljes önmagát, élettevékenységét „akarása és tudata tárgyává teszi (...) a tárgy számára a saját élete" (Marx: Gazdasági-filozófiai kéziratok, Bpest, 1962, 50.). Az emberi „Én"-nek ez a sajátos „tárgyiasodása" az emberiség tapasztalásának a törtér néimi fejlődés folyamatának a terméke. I. Sz. Kon, a neves szovjet tudós, egyik legeredetibb és leginkább újszerű megállapítása, hogy elsőként vizsgálja az emberi „én"-t nem csupán mint filozófiai, pszichológiai, biológiai, szociális stb., hanem mint kultúrtörténeti jelenséget, mondván, hogy ......az Én-kép nem egyéb, mint az adott kultúrában az emberről alkotott képzetek interiorizált egyéni változata." (Kon: Otkrityie „Ja", Moszkva, 1978. 111.) Korunkban — melyet egyesek a „gyökérkeresök" és a „gyökérvesztők" időszakának is neveznek, — fontos hangsúlyozni: az adott kultúrában való otthonosság is szerves része a személyes azonosságtudatnak. A személyes és társadalmi azonosságtudat (szaknyelven: identitás), irodalmibb megfogalmazásban a „gyökérkeresés”, a „hovatartozás" általában, de ma különösképpen nagy témája mind a társadalomtudományoknak, mind pedig a művészeteknek. Az, hogy az egyén miképpen észleli, éli át és írja le tulajdon társadalmi minőségét, mint a társadalmi viszonyrendszerek különös egyedi hozzátartozóját, a marxi „sajátos társadalmi objektumot", azt a művészetekre jellemző elevenséggel, érzéki valóságában tükrözi a magyar, a szlovák és a csehszlovákiai magyar kortárs irodalom nem egy sikeres alkotása. A társadalmi fejlődés gyorsuló üteme, a „gyorsuló idő" egyre sürgetőbb igénnyel kéri számon a tudománytól is a kérdés alapos elemzését. Hazánkban ez év márciusában a CSKP KB 15. ülése irányította figyelmünket, az eszmei-politikai nevelésnek egységét hangsúlyozva, az új ember formálásának, a tömegpolitikai munka hatékonysága emelésének szükségére. Hazánk felszabadulása, majd a munkáshatalom kivívása, a társadalmi és a gazdasági viszonyok alapvető megváltoztatása felgyorsította a tudás közkinccsé és a népművelés közművelődéssé érlelődésének folyamatát. S ennek a történelmi folyamatnak keretén belül országszerte fellendült a hagyományok szerető ápolása. Ez pedig szükségessé tette a nép életének és művészetének, a történelemnek, a munkásmozgalomnak és a helytörténeti anyagnak tanulmányozását és kutatását, hagyományaink feltárását. Haladó hagyományainkról szóló előadások százai hangzottak el, divattá lettek a honismereti kirándulások. A kohéziós erőt termő, az azonosságtudatot erősítő hagyomány ismeret a fiatalok vetélkedőinek tárgya lett. Mindez az elmúlt három évtized népművelői tevékenységének, nem kis részben a CSEMADOK szorgalmazta munkának az eredménye, mely természetesen más-más hatásfokkal, de bizonyára mindenütt megtermi majd gyümölcsét: a személyes és a társadalmi, s ennek keretén belül a nemzeti azonosságtudat megszilárdulását, azaz, a társadalmi célokkal és feladatokkal való teljesebb azonosulást; az otthonérzet elmélyülését. Egy kulturáltabb magatartást eredményez, azaz nyíltabb szellemiségű, szélesebb látókörű, szocialista életmódot élő, marx-lenini eszmeiségű, magyar nemzetiségű, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság öntudatos állampolgárának a nevelését segíti elő. Mert a hagyományok ápolása is szerves része a cselekvő szocialista hazafiságnak, s ez a gyökérvesztés leghatásosabb gyógymódja. # * * Annak ellenére, hogy a marxizmus— leninizmus biztosan mutatja a fejlődés általános irányát, a hagyományok szerető ápolása sem volt az elmúlt negyedfél évtizedben problémamentes feladat. Sokan és sokszor estek bele a romantikus múltbanézés, az eltűnő életkörülmények iránti nosztalgia vagy a falusi és a városi életforma merev szembeállításának kelepcéjébe. De ráakadhatunk az etnográfiai és folklorisztikus gondolkodás kizárólagosságára is, mely mindent, ami nem népi-paraszti, elhanyagol. S mindennek oka a legtöbbször az, hogy a hagyományt nem egyszer csupán a felületi sajátosságok vagy a nyelvi hovatartozás szerint ítélték (itt-ott ítélik!) meg, s nem a lenini történetiség elve alapján. Megfeledkezve arról, hogy a hagyomány nem lezárt, mozdulatlan, hanem súlypontokat változtató, azaz nyílt kategória, amely mindig a jelenhez szól, és ezen keresztül a jövőbe mutat. A jelen mozzanatai ezért a múltban is és ma is másként világítják meg hagyományainkat. Hagyományaink ápolásának ezt az éppen most időszerű elem hangsúlyozását, ennek összefüggéseit és ezért a ma és a holnap szempontjából való jelentőségét, nyilván nem voltunk képesek tegnap felismerni a maga mára érvényes történelmi teljességében. Ha ilyen szempontból vizsgáljuk a hagyományápolás fogalmát és tartalmát, valamint a fogalom (helyhez és időhöz kötött) tudati kapcsolódását, megállapíthatjuk: ugyanaz a jelenség a burzsoá és a szocialista társadalmi tudat kapcsolódásában más tartalommal telítődhet meg. Például: A kutatók a múltban úgy vizsgálták a népi művészetek egyes ágait, mint mozgás nélküli képet, mozgás nélküli területet. A múltban a kutatók két fontos tényezőt hagytak figyelmen kívül. Azt, hogy a népművészet minden egyes ága az általunk nyomon követhető több mint másfél évszázad alatt, ha lassan is, de állandóan változott. Meg azt is, hogy egy-egy népművészeti ágon belül a parasztság osztályrétegeződése is megmutatkozik. Az osztályszempont elkendőzése, még ha az esetleg nem is tendenciózus, akkor is, egyértelműen, történelemhamisitás. Egy másik példa: a burzsoázia a nemzettéválás lázas időszakában a hagyományoknak a mástól eltérő, illetve azokkal szembeállító elemeit hangsúlyozta. A nemzeti hagyomány haladó burzsoá értelmezésében a nemzet önállósulásának és elkülönülésének, illetve az ebből eredő önvédelemnek és megmaradásnak, retrográd értelmezésében pedig a más népek elleni ellenséges törekvéseknek volt az eszköze. Sok esetben azonban a haladó és retrográd tudati kapcsolódás — élő jelenségről lévén szó — összefonódott, s azt még ma sem könnyű egymástól elválasztani. A szocialista társadalmi tudatban a hagyomány fogalomértelmezésében, osztályszempontjaink alapján, azok az elemek kapnak hangsúlyt, melyek a népeket, nemzetiségeket összekapcsolják, s melyek a haladás és a korszerűre törekvés humánus értékei. A burzsoá hagyományápolás — osztályérdeke értelmében — elsősorban árkot ás a népek és nemzetek közé. A mi hagyományápolásunk — a munkásosztály érdekeiknek megfelelően — viszont hidat épít a nemzetek, nemzetiségek köré. Ennek a fejlődési folyamatnak a határkövét jelenti a felszabadulás és a szabad hazában eltöltött 35 év. Az 1980-as évben ezért hangsúlyozta a CSEMADOK tagsága oly sokszor: senki sem tévesztheti szem elöl, hogy a magyarság a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban ma, — hasonlóan mint hazánk többi népe és nemzetisége — összehasonlíthatatlanul teljesebb politikai jogok birtokában, jobb gazdasági és kulturális körülmények között él, mint bármikor ezelőtt az ellentétes osztályokra tagolt társadalmakban. Ez népművelési tevékenységünkbe ágyazott hagyományápolásunk archimédeszi „szilárd pontja", melyről vissza vagy előre tekinthetünk. Ugyanakkor a marxi-lenini elvek ismeretében-birtokában meg kell toldani axiómánkat: a gondolkodó ember mindig kritikusan nézi a világot. Ebből adódik, hogy aki valóban javítani akar viszonyainkon, annak meg kell érlelnie magában az elhatározást, hogy a valóságosan éoülő szocializmust vállalja, esetleges hibáival-hiányaival, az élő emberek tökéletlenségével, s ne hajszolja egy minden ízében már teljesen kész, hibátlan és tökéletes társadalom ideálképét. Ezért a mához szóló hagyományápolás feladata is a soha meg nem elégedett, mindig jobbat, tökéletesebbet, igazságosabbat akaró, az adott ellentmondások felismerésére és megoldására képes emberek nevelése. Hiszen a hagyományápolás a mi értelmezésünkben a történetiség jobb értését szolgálja és így a haladásért folytatott küzdelemmel, a fejlett szocialista társadalom építésével való teljesebb azonosulást teszi lehetővé. A CSEMADOK-ban végzett hagyományápolás olyan (nagy) közönséget vonzó tevékenység, mely —, ha hozzáértéssel végzik — kohéziós erőt termő közösséget alakít és ezáltal közéletiségre nevel. Ezért kell a hagyományápolást népművelői szinten vonzóvá és így általánossá tenni, s ez tudományos szinten viszont a szellemi erők koncentrációját igényli. Ez a továbbképzés feltétele. Az ilyen szellemi fórum megteremtésének kérdéséről most tárgyalnak az illetékesek azért, mert egy magasabb kultúrát és egy értelmesebb élet útját kereső nép várja értelmiségének eligazító szép szavát, önismeretre és önbecsülésre eszméltető és így mások ismeretére és becsülésére ösztönző alkotásait. A kortárs társadalomtudományok már meghaladták a mennyiségi mutatók fetisizálását. Ma a tudomány a Hagyományaink szerető ápolásáért . A kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának." (Kodály) 14
