A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-11-01 / 44. szám
A közelmúltban jelent meg a Madách Kiadó gondozásában a SZLOVEIMSZKÓI VÁSÁR című antológia, a hazai magyar irodalom első szakaszának (1918—1938) novellaterméséből összeállított válogatás, Turczel Lajos bevezető tanulmányával. A kötetből most Tamás Mihály egyik novelláját közöljük — ízelítőül. Arőfösboltba tért De Eszter asszonya, ott sokáig el szokta tölteni az időt. Eszter nem várt, ment tovább a piacra. Kosár volt a karján, pénz csörgött a kötője zsebében, egyet-mást kellett vásárolnia a kofáknál: hagymát, túrót meg ami még kell. Lassan lépett, a másik oldalra bámult, hogy kik jönnek ott. Vásár volt, ilyenkor a falujából is bent jván sok ember, akiket még imittamott megismer, tizenhárom esztendőn túlról is. A tojásos kofánál állott meg először. — Hogy a tojás? — Tizér tizennyolc. Eszter hűséges volt, alkudott, tavasz van már, ilyenkor a tyúkok is jobban tojnak, nem lehet úgy megkérni az árát. Meg ilyenkor már szemet is találnak, elment a hó. Egy ember állt melléje, hallgatta, mit beszél. Végignézte, mustrálta, tanakodott magában, aztán megszólította. — Te vagy az, Eszter? Eszter ránézett, feléje fordult az embernek, nézte, aztán úgy csendben mondta: — Kend az, András? — aztán a kofához szólt. — Ad tízér húszat? András megfogta a kötője pántját, elhúzta. — Megvénültél, Eszter. Az asszony kicsit hangosabban felelt : — Kend is ott járt, ahun én. Megvette a tojást, kifizette, berakta a kosárba és továbbindult. András, aki béres volt a faluban az uraságnál és még abból az időből ismerte Esztert, megint szólt: — Merre mécc? — A bulgároknál van még dolgom ... Elindult. A férfi utána, az asszony szaporán lépett, a férfi bütykös csizmája ritkábban koppant a nyomában. A bulgároknál Eszter zöldséget vett, aztán továbbmentek a kálvinista templom irányába. Amikor a templom kőkerítéséhez értek, András megállította Esztert. — Állj mán meg, hadd beszéljek veled egy keveset. Eszter húzódozott, hogy sok dolga van, az asszonya is fent jár a piacon, meglátja még, hogy álldogál. De azért megállt a kerítés mellett, nekidőlt, félig ült, félig állt a magas köpadkán. — Hát osztán hogy megy neked? Az ember kérdezte ezt, ahogy leült melléje. A kosár volt köztük. — Csak úgy, mint a többinek ... András pipát vett elő, szörcsögött benne a mocsok, ahogy megfújta. — Mégis csodálni való, hogy annyi ideje nem kerültem össze veled. Hun jártál azóta, hogy eljöttél? Eszter unta a kérdést, kurtán felelt. '— Hun itt, hun más városban. Szaladt előttük az utca élete, sütött le rájuk a tavaszi nap, kopott volt egyik is, másik is, két öregedő veréb akadt egymásra a hideg kőpadkán. Eszter arra gondolt, hogy minek is jött el a faluból. András meg arra, hogy milyen kár volt, hogy Eszter elment a faluból. Hallott akkor valamit, hogy a kocsmáros fia járt volna Eszter körül, aztán a lány a szégyen elől ment a városba. — A pulyád megvan-e még? Eszter elnézett az ember feje fölött, a törvényszék fedelét nézte, ahol éppen tavaszi varjak üldögéltek. — Inasnak adtam Gácsyhoz, a lakatoshoz. A férfi elgondolkozott. — Osztán jóravaló fiú? Eszter szeme most csillant meg először. — Nincs vele sok gondom. Az asszony a másik oldalon ment, fel a piac felé. Eszter felállt, nézte az aszszonyát, úgy tett, mintha menni akarna, de leült, ahogy az messzibbre haladt. András kíváncsiskodott. — Mondd mán meg, kitül lett? Az asszony arca egyszerre megfagyott, keményen hullott ki a szó a száján. — Lett! András behúzta a fejét, a csizmáját nézte, csendesen, megnyugodva. Lett. Ő is így lett. A kalapja alól lopva az asszonyra nézett, amíg az elbámult: fonnyadt is volt már egy kicsit, a melle is lógott, de a keze keményen fogta a kosár fülét. — Tudod-é, hogy meghótt az asszony? Eszter feléje fordult, több érdeklődéssel : — Mikor? — Két hete vittük ki. Eszter elgondolkozott. András már a faluban közeledett hozzá, de akkor a kocsmáros fia már előbbre jutott, mert annak pénze volt, és mindig hozott neki valamit a városból. — Hitre vótak? — Nem, csak úgy. Az asszony egyszerre felélénkült. Szapora szóval mondta el, hogy menynyire unja már a városi életet, nem jó, ha az ember másnak a mosogatórongya, igaz, hogy jó erőben van — körülnézett, hogy van-e fa, amit megkopogtasson —, de azért mégiscsak megunta ezt az életet. Az ember hallgatta derült TAMÁS MIHÁLY ábrázattal, a pipa kialudt, zsebre dugta, sercentett egyet, azután csak úgy véletlenül, az asszony derekára csúszott a keze a kosár fölött. Megtapogatta, az asszony hagyta, kicsit csontos, de így jó, ez nem kíván orvost. Tompán zsivajgott a vásár, szekerek haladtak előttük, egyikről lekiáltottak: — Maradsz még? — Van még egy kis elintéznivalóm, csak menjetek. — Aztán Eszterhez fordult. — Mennénk tán? Felálltak, az asszony is. András elöl ment lassú léptekkel, nyomában az aszszony szapora kopogással. Most már így: András elöl, az asszony hátul. A férfi ment, az asszony nem kérdezte: hová. Eszébe jutott, hogy találkozhat az asszonyával, s az még a nyílt piacon le találja piszkolni, de már mindegy, most másról van szó. A férfi befordult a kocsmaudvarra, asztalok voltak kitéve a tavaszi fűre, leültek, a csaposlegény három decit tett eléje, András rászólt: — Még egyet... Töltött az asszonynak is. Ittak. Az asszony keveset, pedig szerette. Az ember fenékig. Megtörölte a bajuszát a keze fejével: — Oszt van valamid? Érdemes vót legalább kínlódni? Szaporán felelt az asszony, hogy ez is van, az is van, megbecsülte a keresetét, meg hát jó helyeken szolgált, kevés kiadása volt magára. Aztán elhallgatott. az ember nem kérdezett többet. Tizet ütött a pápista torony órája, az asszony felhorkant: — De már mennem kell... Felállt. — Hát Isten áldja meg. Lassan indult a kapu felé, várta, hogy az utána kiált. Nem kiáltott. Az ajtónál megállt, éppen akkor, amikor az ember végre megszólalt : — Eszter! Megfordult félig, fél kezével a kilincset fogta. — Elsejére mondj fel az asszonyodnak ... — Jól van András, de te is váltsd ki a keresztleveled ... — Há'sz én is úgy gondoltam. 10
