A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-25 / 43. szám
MEZÍTLÁB A PARÁZSON Az izzó szénkupacon időnként lüktető fehér lángnyelvecskék futottak át. Mikor a láng kihunyt, s csak a szén ragyogott vörösen a sötétben, valaki gondosan elegyengette az izzó szenet. A zenészek vidám dallamba kezdtek, s mi tapssal kísértük a ritmusát. Ekkor a tömegből elöugrott egy csinosan öltözött leány, és hetykén táncolni kezdett a parázson. Később még hárman követték — szintén mezítláb —, egy idősebb asszony és két legény. Oly könnyedén és természetesen lejtettek a parázson, mintha lábuk alatt hűs padló, nem pedig tűz lett volna. A zenészek addig fokozták a tempót, míg egy lelkesült néző éles „je-jeh" kiáltásokat hallatva ledobta a cipőjét, és beugrott a rubinfénnyel világító körbe. A kővetkező pillanatban iszonyú ordítás hallatszott, és a botcsinálta táncos — nrfint akit puskából lőttek ki — visszaugrott. Ezek az emberek, akik igen könnyedén táncoltak az izzó parázson, nem fakirok, FELAKASZTOTT LÁBRAVALÓK Igazán csak a szemetesek a megmondhatói annak, hogy napjainkban nálunk — néha a pazarlás határát súrolva — mi minden kerül a hulladékba. Egyebek között ételmaradékokat, használati tárgyakat, alig viselt vagy a gyerek által kinőtt ruhadarabokat, cipőket stb. dobunk ki a kukába. A minap például lakótelepünkön valaki, rendhagyóan, egy pár jó állapotban levő barna női csizmát akasztott fel a szeméttároló melletti szönyegporolóra. Olyat, amilyenben mindenfelé járnak manapság asszonyaink és lányaink. Mint az órainga, ott himbálózott a jobb sorsra érdemes, hasznos termék, a toronyházak tövében, a gyerekek örömére, akiknek céltáblául szolgált a dobálódzáshoz. Zengett és gyakran puffogott a csizma, miközben bennem egy idős bácsitól hivatásos bűvészek vagy jógik voltak. Nem: egyszerű földművesek mind, akikkel nyári utazgatásaim alkalmával egy kis bolgár faluban találkoztam. Roppant kíváncsi lettem, mi a titka a parázson táncolásnak. — Nagyon egyszerű a dolog — kezdte az egyik „tűztáncos". Valóban mezítláb táncolunk, de semmivel nem kenjük be a lábunkat. Van azonban egy szabály: tánc közben teli talppal, és nagyon erősen kell a parázsra lépni. Ezzel egy pillanatra lefojtjuk a tüzet, s a láb nem ég meg. — Előfordul, hogy megégeti magát? — Ha a tűzbe szög vagy valamilyen fémtárgy kerül, akkor igen. Az izzó fémmel szemben védtelenek vagyunk. És még egy titok: tánc előtt és közvetlenül utána tilos lábat mosni, mert vízhólyagokat kaphatunk. Szófiában, a Történeti és Néprajzi Múzeumban aztán megtudtam, hogy Bulgáriában régóta ismerik a tűzön való járást. Már a régi időkben is rendeztek tűztáncot a falvakban, Szent Konstantin és Jeleňa napján, a sötétség beálltakor. Még korábban ezt a rítust Apollón istennek szentelték, s az egész Balkán-félszigeten ismerték. Feltételezhető, hogy a szokás Perzsiából érkezett az antik világba. De ki terjesztette el Indiában, ki tanította meg erre a Fidzsi-szigetek lakóit, vagy Suriname sziget bennszülötteit ? A tüzpróba" rítusát sok afrikai törzs is ismeri. DELFINFOG Az ausztráliai Ernie Wolley-röl egy ideje joggal elmondhatják, hogy félelmetesek a fogai. Barátai újabban „Haľ'-nak becézik, noha a név nem illik rá teljesen. Egyszer az ausztrál tengerparton sétálva döglött delfint látott a homokban. A csillogó, hegyes fogak mély hatást tettek Ernie-re, és elfogta az irigység, ha a saját, nyomorúságos „rágóira" gondolt. S ekkor merész ötlete támadt : fogorvosával lecsiszoltatta romlásnak indult fogait, és a felső sorban 16 tőrszerűen hegyes, nagyon veszélyesnek látszó delfinfogakkal helyettesítette őket. A bolondos műtét sikerrel járt, s Érnie ma igy fünek-fának dicsekszik az „idegen ékességgel". A húst azóta állítólag kés nélkül eszi. régen hallott anekdotának is beleülő történetet elevenített fel. íme: Egy hosszúranyúlt kamasz, szegény falusi legényke, valamikor nagyon régen elszegődött félkommenciós, ökörfogatos béresnek a közeli uradalomba. Nyár volt, amikor a fiú kis batyujával szekérre ült és beköszöntött a tél, mire úgy-ahogy megszokott új munkahelyén. Erről illik értesíteni a falubelieket, a barátokat is, gondolta egy hideg, sötét estén. Az istállóban pislákoló mécses mellett, rögtön levelet is írt hát a szüleinek, amelyben beszámolt életéröl, munkájáról és megkérte édesapját, faluja többgyermekes kondását, hogy küldje el a tavaly megtalpaltatott csizmáját, mert a bakancsa már igencsak megkopott. A kérés nem is maradt teljesítetlen. Az apa írástudatlan lévén, amikor a tanító úrral elolvastatta a levelet, tüstént fogta is a csizmákat, kivitte az utcára és ott felakasztotta őket a telefondrótokra, hogy mielőbb megkapja a küldeményt a gyermeke. Ezután vetődött arra egy munkanélküli vándor, akinek agyonnyúzott bakancs lötyögött a lábán. Amikor meglátta a dróton csüngő, fényesre TITOKZATOS TÜNDÉREIM Azt hiszem az én túlbuzgóságom okolható az egészért. Mert ha nem kap el az utóbbi időben a szokásosnál jobban az „újságírás" heve, akkor egészen biztos, hogy most nem gyötörnének kétségek afelől, hogy melyiknek is higgyek tulajdonképpen; a szökének-e, vagy pedig a barnának? Vidéki lévén, gyakori látogatója voltam a helyi postahivatalnak, hogy irományaimat a lehető leggyorsabban eljuttathassam egyik hazai magyar lapunk szerkesztőségébe. A problémát akkor kezdtem sejteni, amikor az egyik riporthoz egy fényképet is mellékeltem és szerettem volna, hogy a kép lehetőleg gyűrödésmentesen érkezzék megrendeltetési helyére. De hogyan hozzam mindezt a posta becses dolgozóinak tudomására ? Előzetes kételyeimet azonban — miután azokat töredelmesen bevallottam — azonnal eloszlatta az egyik (postai) ablak mögött ülő kedves, csinos szőke tündér. — Tessék csak ráírni a borítékra jó nagy betűkkel, hogy „NELÁMAŤ" — világosított fel a szőke tündér nagyon segítőkészen, s még a hivatali ceruzáját is kölcsönözte, hogy az általa kimondott varázsigét a borítékra írhassam. Amikor pedig végre beadtam a borítékot, piros ceruzával még alá is húzta a varázsigét, és egy szép piros felkiáltójelet is mögé rajzolt. — Ennyi az egész; tetszik látni? így biztosan nem gyürödik össze útközben a küldemény. — S mivel egész idő alatt kedvesen mosolygott rám, nem is nagyon tűnődtem azon,,hogy mindezt vajon a postai szabályzat mondatta vele, vagy pedig a frissen növesztett, már majdnem félcentis szakállam gyakorolt rá ilyen kedvező benyomást. Mindenesetre, amikor pár nap múlva ismét egy fényképpel ellátott írást akartam küldeni a lapnak — hogy egy kicsit még kedvébe is járjak az én szőke tündéremnek, az előzőekben már részletesen leírt műveletet (NELÁMAŤ, piros aláhúzás, piros felkiáltójel) már teljesen egyedül végeztem el a borítékon, s alig vártam hogy megjelenhessek vele az én szőke tündérem (postai) ablaka előtt. vikszolt csizmákat, levette és kicserélte a maga foltozott, lyukas lábbelijével. Kisvártatva valamiért ismét kiment az apa az udvarra és amint megpillantotta a viharvert bakancsokat a levegőben, máris sietett az örömhírrel a feleségéhez. — Képzeld, anyjuk — lelkendezett — a fiunk máris megkapta a csizmáit, mert az elnyűtt bakancsait hamar visszaküldte. Bizonyosak lehetünk benne, hogy a bevezetőben említett, a porolóra felakasztott csizma nem jutott, nem juthatott hasonló sorsra, hiszen cipőboltjainkban általában mindig elegendő divatos és mindenki számára elérhető s megfizethető lábravaló között válogathatunk. Kiválóan szimbolizálhatta és bizonyíthatta viszont — főleg a középkorúak, idősebbek számára — jólétünket, életszínvonalunk állandó javulását. A felakasztott lábravalók integethettek egy 35 évvel ezelőtt szerencsére örökre letűnt, petróleumlámpás, uraságos, napszámos világnak, amikor nemcsak a szemétre, de még a lábakra is ritkán került, s jutott új cipő vagy csizma. Kanizsa István Még akkor sem gondoltam semmi rosszra, amikor megláttam, hogy a szőkém helyett a változatosság kedvéért éppen egy barna tündér ül amögött a bizonyos (postai) ablak mögött. Sebaj, gondoltam, hisz a barna tündér is legalább olyan csinos, s ha még azt is megtudja majd, hogy mennyire haladó vagyok már a postai tudományokban ...?! Nem tudom azonban (pedig azóta állandóan ezen tűnődöm), hogy a frissen nőtt, alig félcentis kecskeszakállam tett-e rá ilyen kellemetlen benyomást, vagy a postai szabályzat szólalt-e meg benne, mert bizony az én barna tündérem (?) szeme szinte megmerevedett, amikor az előzőekben már részletesen leírt művelet (NELÁMAŤ, piros aláhúzás, piros felkiáltójel) eredményét meglátta a borítékon. Mert hogy: — hogyan képzelem én, egy egyszerű levélre, ráírni, hogy NELÁMAŤ, mert ugye ki biztosítja ezt, meg stb... és hogy neki most ezt át kell húznia, meg, hogy stb., stb ... Magyaráztam volna én, hogy a kolléganője (az én szőke tündérem) három nappal ezelőtt ugyanezen (postai) ablak mögül éppen az ellenkezőjéről világosított fel, és hogy én csak neki(k) akartam, mindezzel kedveskedni; de láttam a két szép(?) szemén, hogy mennyire megvet tudatlanságom miatt, és el sem tudja képzelni mi jogon firkálgathat csak úgy, még az újságba is, a magamfajta pasas. De mert aztán a levelet nagynehezen mégiscsak átvette, jobbnak láttam szép csendesen elsomfordálni. Ettől kezdve gyötörnek tehát a kételyek, hogy melyiküknek is volt igaza tulajdonképpen. Amíg a kérdés választ nem nyer, számomra mindenesetre háromféle kézenfekvő megoldás is kínálkozik. Először: a következőkben fényképes küldeményt csak akkor viszek feladni, amikor amögött a bizonyos (postai) ablak mögött az én szőke tündérem teljesít szolgálatot. (Frissen nőtt, már majdnem félcentis szakállamat mindenesetre tovább növesztem.) Másodszor: nagyon ügyesen felhagyok az „újságírással" (a már fentebb is emlegetett szerkesztőség és a majdani olvasók legnagyobb bánatára). Harmadszor (és ez látszik a legkézenfekvőbbnek): nagyon ügyesen nekilátok a postagalambok tenyésztésének, és kővetkező irományaimat már azokkal küldöm. Talán még gyorsabban is teszik meg a Komárom—Bratislava közti távolságot mint a postakocsi. Német Gyula Vasarely-porcelán Az 1880-ban — tehát száz esztendeje — alapított bajorországi híres Rosenthal porcelángyár nemrégiben alaposan „megfiatalitotta” bőséges választékát: a klasszikus formájú és díszítésű porceláncsodák mellett Vasarely-kreációkkal jelent meg a piacon. A képen látható teáskannából csupán ötszáz darab készült. 22
