A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-12 / 28. szám
pályáján épp az okozza a törést, hogy fórumok, „menedzserek" híján a müveik nem jutnak el azokba a „tartományokba", ahol a közönséggel találkozhatnak, ahol a művész könnyebben mérheti önmagát. Sokak titkolva, esetleg őszintén beismerve tudnak függetlenek maradni a mű utóéletének befolyásaitól s azt mondják: én megtettem a magamét, elkészítettem a művemet, a többi nem rám tartozik. Nem tudom. Nagy Jánost hová soroljam. Lehet, hogy ezek a kategóriák nem is léteznek? Lehet. Az mindenesetre a művész személyes erényének tekinthető, hogy pályáján semmilyen körülmény nisztérium kitüntetését kapta a miniszter sajátkezű aláírásával a nagyüzemi gazdálkodás magasabb színvonala érdekében kifejtett igyekezetéért. 1970-töl a rimaszombati (Rimavská Sobota) szénlerakat alkalmazottja. Szenet szállít a rendelőknek. — Szenesember lettem! — mondta akkor nekem, s azóta is az. Nem szereti cserélgetni a helyét. Körülbelül harminc faluba hordja a szenet tehergépkocsiján. Szlovák és magyar falvakba. Szlovákul és magyarul köszöntik, aszerint, hogy délnek tart-e vagy északnak. Ha a gyerekek észreveszik a tehergépkocsiját, kiabálva teszik közhírré: — Megjött a szenesember! Tíz esztendeje jön és megy, teherrel oda, üresen vissza, járja a gömöri tájakat, az országutakat minden évszakban. Tíz év kilométerekben, a tehergépkocsi kormányánál? Nyolc és fél óra a rendes munkaidő. Sürgős szállítmány esetében éjszaka is megy. A vagonokat ki kell üríteni. Megjön a szén az állomásra, hordják a raktárba, rakodó társuk a bágeros. Reggel hétre megy, délután fél négykor végez. Minden második vasárnap szolgálatban van. KESZELI FERENC nem tudott törést okozni, s hogy e pálya egyértelműen felfelé, az egyre inkább sajátos, egyéni hangú, az egyre igényesebb kifejezési lehetőségek irányába ível. Nagy János komáromi kiállítása igazi képzőművészeti élmény. Hiányérzete éppen csak annak nincs, aki a kiállított műveken kívül nem ismeri a művész többi alkotását. Igaz, egyetlen percig sem vitatható, hogy az anyagot éppen a bőség zavara miatt volt nehéz összeválogatni, de ennek ellenére is jól sikerült. Jó végre együtt látni e két évtizedes, következetes alkotómunka keresztmetszetét, jó tudomásul venni, hogy Nagy János ezt teremtette, ez van. Az anyag zsúfoltságát szívesen elnézi az, aki tudja, mekkora késedelmet igyekszik pótolni ez a kiállítás. Az viszont mindenképpen szemet szúr, hogy a művész szépséges plakettjei elvitathatatlanul egy önálló kiállítást alkotnak a kiállításon belül. Ez a körülmény hangsúlyozza ki a legélesebben azt az óhatatlanul megfogalmazó kérdést: miért csak most került sor erre a bemutatkozásra? Hiszen ezek a plakettek bronzból, ólomból leöntve is kifejezhetetlenül nagyobb értéket képviselnek, mintha a legnemesebb színaranyból készültek volna. A kétféle érték természetesen össze sem hasonlítható, hiszen az egyik érték a kincshalmozók, a másik pedig a kincset osztogatok szent java. Nagy János az utóbbiak közé tartozik. ■■■■■■ mm Hárman váltják egymást. Hárman dolgoznak egy partiban. Ivanics János, Kiss Antal Ferenc és ő. Az alsópokorágyi (Dolný Pokorádz) Bálint Andor a bágeros. Minden egyes rakománnyal rááll a mázsára. Megkapja a szállítólevelet és a rendelő címét. Nyolcszor-tízszer fordul napjában. Persze, attól függően, hogy hová tart. Alsóhegymeg (Dolné Zahorany) például harminc kilométer. Nem fordulhat annyiszor. Bugyikfala (Budikovany) felé nehéz, hegyes, kanyargós az út. Akárcsak az élet. Az őszülő haj, a redök és a ráncok meggyőzően mutatják az elröppent éveket. Az esztendők szomorú, elmúlásra figyelmeztető történéseit. Szülei fnár a sírban, mindkettőjük halála lényegében az öregség. A temetőben azonban tovább szaporodott a családi síremlék. Ifjabb Boros Ferencné nevével. Élt negyvenegy évet. A barátommal együtt gyászoltam. És vigasztaltam, ahogy tudtam. Szép nagy lányod van, és az élet nem áll meg — mondtam a sovány biztatót. Akkoriban sokszor nekikeseredett. Amikor valaki végleg kilép az életünkből, akkor kezd nagyon hiányozni. A kassa-losonci országút falumból egy darabkát leszelve halad tovább. S ha arra járok, képzeletben mindig megkeresem kedves jó szenesember barátomat. Ha tehetem, be is megyek hozzá. Néha többedmagammal, mint legutóbb. Néha otthon találom, néha az anyósára nyitom az ajtót. Volt már úgy is, hogy csak a lánya fogadott, Klárika. Olyankor Ferkó az országutakat járta, közeli és távoli udvarokba farolt be teherautónyi szénrakománnyal. Mikor nemrégen munkatársaimmal mentem hozzá, szintén nem volt otthon. — Autón szaladt el valahová! Mindjárt jön viszsza! — vigasztalt az anyósa. Az udvar sarkába húzódtam, torkomban azzal a megszokott izgalommal, amit barátot várva mindig is érzek. Aztán begördült az udvarba az ismerős Moszkvics. A visszapillantó tükörből látott meg, s mosolygott. Kézfogás, ölelkezés. Tavaszodó időben, napsütésben. S a szokásos kérdések mindenről, legfőképpen a takarításról, az udvar és a ház csinosításáról. — Mi készül itt? — kérdezem mosolyogva, mert tudom. — Lakodalom — néz rám ő is mosolyogva. — Július második felében esküvő. Meghívó megy, remélem, eljössz? — kacsint rám. — Biztosan eljövök — mondom. — Ha jöttök, lesztek, ha hoztok, esztek! Ehhez tartsd magad! — öleli át a vállam nevetve, és beinvitál. Szalonna, kolbász, kenyér kerül az asztalra. No meg természetesen pálinka. — Tudod, nem iszom szeszesitalt. — Még mindig nem? — csöválgatja a fejét, és úgy néz rám, mint a betegre. — Vízzel koccintunk a lagziban? Milyen lagzi lesz az? Minél többet iszunk, annál józanabbak leszünk... No jó, hagyjuk, a lagzi még messze van ... — mondja, s kényelmesen elhelyezkedik a fotelban. És már a tennivalóiról beszél, amelyek munkahelyével és a közelgő lakodalommal kapcsolatosak. Ahogy gyerekkorától ismerem, mindent megtesz, hogy szép lányának felemlegethető lakodalma legyen. Annál is inkább, mert felesége már csak a szeretetet és megbecsülést érdemlő emlékével lehet jelen ... MÁCS JÓZSEF 13
