A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-11 / 41. szám
Népi állatgyógyítás Jánokon Ahol a Kanyapta összefolyik a Bodvaval, a Csereháti dombok északnyugati lejtőjén, a kassai medence délnyugati sarkában bújik meg az alig 900 lelket számláló kis falu: Jánok. Neve az újabb térképeken alig található — bizonyára ezért tévesztik sokan össze a csallóközi Jányokkal. Agyagos földje, nyirkos dombhátai, vizes völgyei nem kényeztették el a falu népét. Igaz, békeidőben szükséget se szenvedtek, annyi volt mindenből, amenynyi éppen kellett. Jó szénán tartott jószágból talán még több is. E „felesleg" árán vették a ruhaneműt, gazdasági szerszámokat, meg mindent, amit a parasztember vásárolni kényszerült. Volt is becsületük az állatoknak, meg a hozzáértő embereknek. A haszonállatot a szarvasmarha, ló, juh és a sertés jelentette. Szarvasmarhát, juhot a közvetlen hasznán kívül eladásra is neveltek. Hogyne igyekezett volna hát a gazda mindent elkövetni, hogy a jószágot minden fajta betegségtől megóvja. S ha mégis felütötte a fejét valamilyen kór, mindent megtettek a gyógyulás érdekében. Az állatgyógyitás módjait mintegy tíz évvel ezelőtt még élő hagyományként, saját tapasztalat alapján mondták el az idős pásztorok. Régen, ha az állat megbetegedett, ritkán hívattak állatorvost, inkább a helyben levő, jószághoz jól értő emberekhez fordultak. A jánokiak közül a két világháború között már csak hárman értettek igazán az állatgyógyításhoz, főleg a szarvasmarhához. Egyikük híres pásztorcsaládból származott, a másik kettőnek már az apja. nagyapja is híres állatgyógyító volt. A szarvasmarha legveszélyesebb betegségei közé tartozott a sercegő üszög A betegségben a fejétől kezdve megdagadt a marha nyaka, s az állat minden esetben elpusztult. Az állatot nem lehetett „elmérni". Súlyosabb betegségeknél ugyanis, amikor meggyőződtek a betegség kilátástalanságáról. elvágták az állat nyakát és elhívták a faluban levő húslátót, aki engedélyt adhatott a beteg állat húsának „elmérésére" (eladására). Gyakran megtörtént, hogy a marha lépfenében pusztult el. Bár a húslátó nem engedte kimérni, titokban eladták a húsát. Ha a marhának gugája (torkán levő ökölnyi daganat) volt, herélő bicskával kivágták. A seb rövid időn belül begyógyult, két-három nap múlva az állatot már kihajtották a legelőre is. Tőgydaganatra ecettel kevert „sárgafődet" (agyagot) tapasztottak. „Behúzták" vele a marha tőgyét, egy-két napig locsolgatták ecetes vízzel: amikor a daganat elmúlt, lemosták. Az eljárást mindenféle daganatra alkalmazták, pl. akkor is, ha a marha lába megdagadt. Ha a tehénnek a szeme fájt, langyos vízzel mosogatták. Ellenben ha hályog nőtt a szemén, porcukrot fújtak a beteg szembe, az „elsurolgatta" a hályogot. A hályogot gyógyították még patikából hozott fürjzsírral is. Kapor, köménymag és hagyma együttes főzetét itatták a kérödzeni nem tudó marhával. Ha „rekedése" volt, az előbbi főzetbe zsírt is tettek. Még úgy is gyógyították a kérödzni nem tudó állatot, hogy az egészséges tehén szájából kivettek kérődzőt és a betegébe rakták, vagy egy szalmakötelet kötöttek a beteg tehén szájába. Ilyenkor a nyálképződés megindította a kérődzést. De előfordult, hogy vízben oldott „pezsgőt" (szódabikarbóna), vagy keserűsót itattak az állattal. A zöld lóherétől, lucernától felfújódott marha hasát ököllel dömöszkölték (gyúrták), vagy „tokárdát" (tokár — tölcsérszerű vékony bádogcső) szúrtak bele. Ha „tokárda" nem volt kéznél, „a marha ódalába belenyomtak egy bicskát", s a lyukba egy cigarettaszipkát tettek, azon távozott a szél. Volt, aki ilyen esetben pojhostojást (záptojást) etetett a marhával, vagy szenes vizet öntött a tehén szájába és hátulról belenyúlt, „hogy a szél útját igazítsa". A mételyes marhát nem tudták gyógyítani. A szarvasmarha a sáros legelőn „meg mételyesedett". Az ilyen marhának „tönkre ment a mája, az már el is vitte". Körömgyulladás esetén a sebet kitisztították és porrátört kékkövei (rézgáliccal) szórták be. Ha az állat mája fájt, sima gabonalisztet (finom rozslisztet) nyalattak vele. Ha pedig a tehén „vért hugyozott , „piros bumbucfü" (vasfű. Verbena off. L.) főzetét itatták vele, vagy korommal kevert hájjal etették. Elléskor, „ha a bornyúburok odanyőtt a tehenhez, értő ember darabonként kiszedte". A tehén sokáig beteg volt utána, de kímélgették, s magától meggyógyult. Ha viszont a kisborjúnak beszakadt a púpja (köldöke), a gyönge kis állat minden esetben elpusztult. Az ilyen kisborjú gyomrát, mivel még füvet nem kapott, a juhászok használták fel „ótónak". A gyenge borjúhús a család szomorú, de kedvelt eledele volt. A ló legnagyobb ellensege a kehesség volt. Mivel gyógyítani nem tudták, a beteg lovat a kehesség előbb-utóbb elvitte. Ha a ló kójikát kapott, eret vágtak a nyakán. Bár ritkábban, de alkalmazták az érvágást a szél, illetve a vizelet rekedése ellen is. Vizelethajtásra hatásos módszer volt a ló megjáratása is. A rihes lovat patikából hozott zsírral kenték be, majd szappanos vízzel lemosták. Ha a kovács vasaláskor benyilazta a lovat, azaz a ló elevenjébe verte a szöget, levették a patkót, a sebre meszet vakartak a falról, vagy még azt se, s megpatkolták rendesen. A disznó legveszélyesebb betegsége a pestis. Alattomosan jön, tünetei nem jelentkeznek. „Reggel az állatnak semmi baja, estére megdöglik." Nem tudtak ellene védekezni, csak azon igyekeztek, hogy a dögöt minél előbb eltakarítsák, megszüntessék a fertőzésveszélyt. A tüdövész is gyakran megtizedelte a sertésállományt. Ha nagy melegben a disznó hidegebb pocsolyában feküdt sokáig, a tüdeje meggombásodott. Ilyenkor a húsa fogyasztható volt, ám a gazda soha sem örült a kényszerű disznótornak. A két világháború között a falu sertésállományát kétszer pusztította ki a savó- és a csillagbetegség. A savóbetegség arról volt felismerhető, hogy a disznó belein kívülről sárgavizzel telt hólyagok keletkeztek, ha ezek elfakadtak, a disznó elpusztult. Mikor észrevették, hogy az állat szomorkodik, leszúrták. A húsa fogyasztható volt. A csillagbetegség úgy jelentkezett, hogy „a disznó szügyitől a két első lába közt két kék pont indult el, mint két vonal. A hátsó lábátúl is indult két kék pont. Mikor összeért a négy kékfót, a disznó felfordult". Az állat húsát nem ették meg, a dögöt mindig elásták, nehogy az egészséges állatállományt is megfertőzze. „A juhot sáros legelőn vagy vadvizén (talajvizes) helyen nem lehet legeltetni, mert mételyt szerez." A mételyes juh „sápadt, elvesz a szeme ereji". Arról is felismerhető volt, hogy „zuboját eresztett. meg sárga, fehír vót a szemi". „A métely a juh májában van. Olyankor lyukas a mája, abba a lyukba van egy olyan, mint egy lapis galuska, mint egy nagy lecske (mindkét hasonlat gyúrt, kifőtt tésztára vonatkozik — Sz.M.), az él benne." A mételyes juh régebben elpusztult, igaz nem minden esetben. „Ha a juh bemételyesedik, a métely elöli, de ha jó kosztra kerül, a tavaszi fű kiviszi belüle a mételyt." A gazdák, „mikor már megokosodtak egy csöppet" gyógyszertárban vásárolt dinsztojjal gyógyították a beteg juhot. Ha mégse sikerült kigyógyítani és elpusztult, a húsát elfogyasztották, csak a máját ásták el. A vadrepcétöl, lóherétől felfúvódott juhot többféle módon is kezelték. Vagy kipeckelték a száját vagy a veséjétől lej jebb egy zsákvarrótűt szúrtak a felfúvódott állatba. Szoktak még ilyenkor a juh szájába édestejet, vagy „gyenge" (híg oldatú) meszesvizet önteni. A felfúvódott juhot arról lehetett felismerni, hogy „nem bírt magával, csak nyújtózkodott". Rossz fűtől, „rossz essőtül" a juh szája kisebesedett. Ha a seb nem múlt el, kékkő és tejföl keverékével gyógyították. Rossz legelőn kapta az állat a lépfenét is. Ekkor a juhnak „olyan laposka vót a bendőjén, mint a lencse". Nem tudták gyógyítani, a beteg állat belepusztult. Nyáron, nagy melegben, „ha a juhot megzavarták, nekidült a hideg víznek, leforózta a tüdejét, tüdőgyulladást kapott". „A juh csak lihegett, igen járt az ódala". „A beteg állatot csak úgy tudták gyógyítani, hogy külön zárták a többitől, nem adtak neki vizet. Ha a juh napszúrást kapott, megdagadt az egész feje, a füle meg felhólyagosodott. Mikor „megért a daganat", kiszúrták, sárga víz jött belőle. A sebhelyet „megpergették" sóval, begyógyult magától. A hirnlos juhot beoltották. Az oltóanyagot a juhász mindig maga készítette. Ha észrevették, hogy egy juh himlőbe esett, elkülönítették. Mikor megérett a himlője, kiszedték egy üvegcsébe. Ezzel oltották vissza a beteg állatot. Oltótüt Szepsiben csináltattak, de készen is lehetett kapni. Hirnlos megbetegedés ritkán fordult elő, de ha valamelyik nyájban ilyet tapasztaltak, a juhászok figyelmeztették egymást. Oltóanyag minden gondos juhásznak volt készenlétben, rendszerint földbe ásva tárolták. Járvány vagy veszély esetén minden juhász beoltotta az egész nyájat. Ilyenkor egymásnak is kölcsönöztek himlőt (oltóanyagot). A rosszul takarmányozott juh megrihesedett. A beteg helyet terpentinnel vagy a patikában vásárolt „gredóval" gyógyították. A rihes juh bőrén sárga foltok keletkeztek, néhol a gyapja is kihullott. Arról már a legidősebb pásztor is csak a „régi öregektől" hallott, hogy „régen a rihet skatulyában tartott rühzsírra! gyógyították". Előfordult, hogy a juh megkeringősödótt. A betegséget általában akkor kapta, ha erősen megütötték a fejét. „A keringös juh örökké motuszkált. Ha igen elérte, akkor meg erősen forgott." Leginkább toklyó korában keringősödött meg a juh, öreg korában csak ritkán. Volt pásztor, aki azt állította, hogy a keringös juhon nem lehet segíteni, mert víz van a fejében. Akadt azonban, aki a beteg juhot megoperálta. Természetesen, ehhez nagy ügyesség, jó megfigyelőkészség kellett: „A motuszka juh esze felett egy hólyag támadt. Görbe késsel felvágták a bőrt, a hártyát felfordították, oszt kivették a hólyagot. Könnyű volt vele bánni, mert motuszka juhnak az agya csontja is meglágyult, azt nem volt nehéz felvágni." Az állatok betegsége közül talán ez nyerte meg leginkább az emberek figyelmét, mert a szólásmondásokban is ez a betegség vált hasonlattá: A lassan járó, ólálkodva, piszmogva dolgozó emberre mondják: „Örökké motoszkál. akár a motuszka juh." Aki pedig sokáig keres valamit és nem találja, arra azt mondják: „Csak forog mint a keringös juh." SZANYI MÁRIA Zuzana Mináčová felvétele 18
