A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-07-12 / 28. szám

KÖNYV Weöres Sándor: Ének a határtalanról Tagadhatatlan, hogy még egy olyan kvalitású költő, mint amilyen Weöres Sándor, sem képes a permanens önmegújulásra, s hogy az ő életművében is szelídebb lankák teszik változatossá a tájat a hatalmas csúcsok árnyékában. „A hallgatás tornya", a „Tüzkút" vagy a „Psyché" magaslati levegőjét a „Me­rülő Saturnus", az „Áthallások" vagy a „Har­mincöt vers" kisebb jelentőségű kötetei te­szik „föld és emberközelibbé". Miközben, amint köztudott, a költő nimbusza és legen­dája, éppen az utóbbi másfél évtizedben, de különösen a „Psyché" megjelenése, 1972 óta, egyre emelkedőben van, óvodásoktól slágerénekesekig fújja mindenki a Weöres­­szövegeket, ami persze nem mond ellent előbbi megállapításunknak, hiszen az is eléggé közismert ténye az irodalom- és a művészettörténetnek, hogy az alkotó nimbu­sza rendszerint annak fénykora után követ­kezik be, s ez még mindig a jobbik eset, a szabályszerű voltaképpen a halál utáni elis­merés. És most, nyolc esztendővel az utolsó „nagy" Weöres-kötet, a „Psyché" után (a közben megjelent „Harmincöt vers" s külö­nösképpen az „Áthallások", véleményem szerint semmiképpen sem tartozik az első vonalba), itt az újabb opusz, az idei Ünnepi Könyvhétre megjelent „Ének a határtalan­ról". Mint mondhatunk róla, mi újat ad hozzá az eddigi életműhöz? „A költőnek újra meg újra át kell törni a már megszokott és elfogadott nyelvi, szerke­zeti formákat, hol az egyszerűbb, hol a bonyolultabb felé, hogy olyat adhasson em­bertársainak, ami még nincs birtokunkban. Az igazi művészet: új meg új erőfeszítés" ide,7: a költőt a kötet fülszövege. Ha valakinek, akkor Weöresnek jogában áll leszögezni eme maximát, még akkor is, ha e legutóbbi kötete korántsem ezt az igényt hivatott elsődlegesen teljesíteni. Az „Ének a határtalanról" ugyanis, érzésem szerint, az utóbbi évtized, tehát a „Psychét" követő kötetekhez hasonlóan nem prezentál új meg új erőfeszítést, nem éri el a legjelentősebb Weöres-kötetek magaslatát, noha jóval je­lentősebb a megelőző két kötetnél. Olyan fontos versek ellenére , mint amilyen a kötet címadó verse, az „Ének a határtalanról", vagy a „Bolero", az „Öröklét",, a „Fekete kandúr", a „Faiskola", „A jövendő emberi­séghez" ; ez a gyűjtemény az előbb meghó­dított területeken mozog, ami egy hetven felé közeledő, eddig szüntelenül meg-megú­­juló költő esetében talán érthető is.-csl-Mészöly Miklós: Szárnyas lovak Mészöly két ciklusra: novellákra és riportok­ra, dokumentumjellegű írásokra tagolódó legújabb kötetét olvasva ismételten igazolt­nak tűnik a tény: szerzőnk a kevesek — írók, irodalmárok írója. Kissé komolytalanul azt is mondhatnánk, hogy legfőbb két erényét: a pontos és gyötrelmesen részletes leírást s az ebből egy nagyon sajátos rendezőelv nyo­mán kikerekedő súlyos atmoszférát csak a szűkebb értelemben vett irodalmi élet min­dennel megfertőzött és mindennel szemben immunis rabszolgái képesek elviselni. Nem csoda: Mészöly már az ötvenes évek végén egy olyan írói kifejezésmód eredményeként jelentette meg első fölfigyeltető munkáit, amit azóta a francia „új regény" módszeré­nek ismerünk. S előnye ez iskolával szemben nem az, hogy időben gyakorlatilag megelőz­te létrejöttét, kialakulását; mikrorealisztikus ábrázolásmódja, a leírandó kiválasztása és elrendezése, csoportosítása és hangsúlyozá­sa révén nem úgy válik elvonttá, hogy mon­danivalóját elvonatkoztatná a múlt és jelen konkrét társadalmi valóságától s írói „nyo­mozásának" célja elsőül is ne az lenne: mit jelent ma embernek, magyarnak lenni. A dolog azonban távolról sem ilyen egyszerű: kevés az olyan magyar író ugyanis, aki műve­iben ennyire aprólékosan valóságszerű és hatásában ilyen hátborzongatóan valóságon túli, mégha néhol öncélúan misztifikál is. Ez a maholnap 60 éves, markáns arcélű, pél­dátlanul makacs és céltudatos író így véleke­dik e tárgyban: „A legtöbb, amire vállalkoz­hatunk: világosan megírni a homályt." Álta­lában pedig: „Évek óta már csak író volnék, s ez (mindent számításba véve) mintha több is, kevesebb is volna, mint ami azelőtt volt; az eldöntetlen évek, az ifjúság. Nyilván öreg­szem. Úgy esett, hogy soha nem tartoztam semmilyen csoporthoz, irányzathoz. Mindig vonzott, hogy igyekezzem a körön belül kívül maradni; azzal a naivitással, hogy így követ­kezetesebben maradhatok elkötelezett az emberrel szemben, akármilyen arculatát mu­tatja. Nem kifizetődő naivság; de újra se csinálnám másképp. „Örvendetesen szapo­rodó életművének egyes darabjai — a fölfi­gyeltető Magasiskoládal kezdődően az emlé­kezetes „öt egérről szóló jelentésen". Az atléta halálán és a Sau tuson át a válogatott Átváltozásokig és Pontos történetek útköz­ben-ig — mind-mind ezt az emberi tartást, írói igényt igazolják. Bereck József FILM Apokalipszis most l—ll A múlt év legvisszhangosabb filmje kétség­telenül az amerikai Francis Ford Coppola cannes-i fesztivál-nagydíjas szuperprodukci­ója, az Apokalipszis most (Apocalypse Now = talán inkább Mai Apokalipszis) volt. A film­­történetnek ezt a mindmáig legköltségesebb alkotását legendák egész serege lengi körül ; a forgatás körülményeinek (körülményessé­gének, bonyodalmainak), valamint a hozzá tapadó, ám a film értékelése közben aligha számba vehető mindenféle pletykák nagy­dobra verése jó reklámfogásnak bizonyult: ebből a példátlan apparátussal készített, füstölgő háborús látomásból könnyen a kasszasikerek kasszasikere válhat, ha már most nem az). Jómagam is gyanútlan (s ezért őszintének is nevezhető) várakozással ültem be vagy egyórás pénztári sorbanállás után az egyik budapesti filmszínházba, hogy aztán csalódottan (megcsalatva?!) támo­lyogjak ki a vetítés végén a moziteremből két gyors feketével és két féldeci kisüstivel sem­legesítve azt a rossz szájízt, amit ez a „vala­miféle egzotikus dzsungelrémfilmmé' kere­kedő történet (történet?; inkább többé-ke­­vésbé sokkoló hatású* illetve sokkolni igyek vő filmképek láncolata) váltott ki bennem Nem mondom, Mr. Coppola a filmes eszkö zökkel boszorkányos ügyességgel (ügyeske déssel?) manipuláló mesterember, aki tech nikailag rendkívül gondosan megcsinált lát ványos film-monstrumot készített, ám a ké pei mögött alig van több holmiféle gyanús misztikummal fűszerezett, ámbár ennek eile nére is szimpla (tehát valamiképpen hamis, azaz kellően nem hitelesített) háborúellenes ségnél. A filmben annyi a vér, a halott, a borzalom, hogy a néző végül is érzéketlenül és kiüresedett szemmel bámul minderre; amit a rendező sokkolásnak, elidegenítés nek, figyelmeztetésnek szánt, váltakozó — ráérösebb vagy éppen sietösebb — tempó ban pergő képsorok unalmas egymásutánjá vá kerekedett. Az a baj, hogy Coppola túlbe csüli annak a meglehetősen vékonyka esz mei-filozófiai-politikai szálnak a teherbíró képességét, amelyre tagadhatatlanul becsű letes indíttatású produkcióját fölfűzi, s ígs történhetett meg, hogy ez a fonál a túlterhe léstől csakhamar el is szakadt, a rendezi további filmes megoldásai pedig néhány pil lanatig tartó lebegés után „lehullanak" a mozivászonról. S így minden technikai töké lye meg a „képi látvány elementáris volta’ ellenére is ez a film a napok, hetek, hónapok, évek múlásával föltehetően emlékezetemnek valamelyik nehezen hozzáférhető és egyre ritkábban nyíló „fiókjában" fog elraktározod ni. (tóth I.) FOLYÓIRAT Szovjet Irodalom Öt éve jelent meg először ez a Magyar Népköztársaság Kulturális Minisztériuma és a Szovjet írószövetség által életre hívott havonként megjelenő folyóirat, amely a mér hetetlenül gazdag szovjet irodalom, valamint a hatalmas sok nemzetiségű ország kulturá lis életének bemutatására törekszik. A szer kesztőség aktivizálja a magyar írókat és for dítókat is, akik szovjet kollégáikkal irodalmi vitákat folytatnak a lap hasábjain, cikkeket közölnek szovjet szerzőkről és műveikről Mindezek után nem nehéz felismerni azt a tényt, hogy a folyóirat a kortárs szovjet líra és próza legjavának magyar nyelvű terjesztője A Szovjet Irodalom arra törekszik, hogy az érdeklődők olyan tehetséges alkotók mint pl Valentyin Raszputyin, Vaszilij Bikov, Fjodor Abramov vagy Eduardasz Miezselitasz, Ro bért Rozsgyesztvenszkij, Juvan Szesztalov és a többiek magyarra fordított művei által közelíthessenek napjaink szovjet literatúrájá hoz. A folyóirat tán legjellemzőbb vonásai a rugalmasság és a tematikai bőség. A művé szeti rovat felhívja a magyar olvasó figyelmét a szovjet színházi és zenei élet fontos ese ményeire, a film- és a képzőművészet jeles alkotásaira. A „Szemle" és a „Közös dolga ink" állandó rovatok közül külön említésre méltó az utóbbi, amelyben a két ország irodalmi életére, a fordításokra vagy közös társadalom-politikai témákra vonatkozó írá sok látnak napvilágot. A folyóirat egyre népszerűbbé válik és így mind több magyar olvasót ismertet meg a szovjet irodalommal és művészetekkel. Bárdos Gábor Jan Engleit játssza a főszerepet A napba rejtve című új lengyel filmben, Ireneusz Iredynski rendező alkotásában. A New Hampshire (USA) állambeli Crove­­ton lakosai már sok mindent megszoktak. De amikor tavaly ősszel egy kanadai já­vorszarvas jelent meg a főutcán, ők is kijöttek a sodrukból. A vadászok által véletlenül megvakított állat két személy­­gépkocsit tönkretett, s midőn már a járó­kelőket is veszélyeztette, nem maradt más hátra, mint hogy agyonlőjék. Felvéte­lünk tehát nem fotómontázs. A fémezett műszálból szőtt padlószőnye­get villamos áramkörbe (itt egy autó-ak­­kumlátorhoz) csatlakoztatják, és a hőmé­rő máris 40 fokot mutat. Az NSZK-beli Bayer cég fémszálak helyett lényegesen könnyebb, vákuumban nikkelezett dra­­lon-műszálat alkalmazott. Az uj típusú, mosható és antisztatikus fütőszövetből készült szőnyegpadló a hagyományos sző­nyegnél alig valamivel nehezebb és nagy pontossággal szabályozható vele a hő­mérséklet a jó közérzetnek megfelelően. 8

Next

/
Oldalképek
Tartalom