A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-09-27 / 39. szám

Ide figyeljenek emberek! ALFONSÓ VILÁGA A tévé képernyőjéről és a filmvászonról már régen ismerem, de személyesen csak ezen a nyáron találkoztam Alfonsó Markos József érdemes művésszel Balatonszéplakon. Nap mint nap láttam öt sétálni élettársával, a szép szőke asszonnyal, vagy üdítő ital mellett üldögélni fiatalok társaságában, akik nagy érdeklődéssel figyelték érdekesnél ér­dekesebb történeteit. Kemény életút, óriási élettapasztalat áll mögötte, szinte kimeríthe­tetlen az élményanyaga. Alfonsó a magánéletében is ugyanaz, ugyanolyan, mint ami s amilyen a színpadon egyedülálló, utánozhatatlan jelenség, olyan egyéniség, akiből sugárzik az életöröm, aki hatvannyolc évesen is örökifjú. Természetes egyszerűségéből fakad az a különös varázsa, művészetének a lényege, amivel megfogja, valósággal megbabonázza a hallgatóját, né­zőjét. Személy szerint szeretem és élvezem az általa megjelenített világot groteszkségé­­vel, csipkelődésével és aranyos humorával együtt. Egyik alkalommal Veszprémben a gyógy­szertár előtt körülkapták a rajongói — fiatalok és idősebbek —, autogramot kértek tőle. Idős parasztbácsi állt mögötte, kíváncsian nézelődött, majd megszólalt: — Maga mit csinál? — Autogramot adok. — Miért? — Színész vagyok. — Aztán mit kóstál? — Nem pénzért, ingyen adom. — Akkor aggyon nekem is! Megismerkedésünk után arra kértem a művészt, meséljen az életéről, meséljen a sikereiről, az esetleges bukásairól, egyszó­val mindenről, amíg Markos Józsefből Alfon­só, azaz érdemes művész lett. Kérésemnek készségesen eleget tett. Íme, néhány meghatározó mozzanat az életéből. Pesten született, polgári családból szár­mazik. Szép volt a gyerekkora, szüleitől min­dent megkapott, amire csak szüksége volt. A jóhumorú, tehetséges fiúban már iskolás korában benne bujkált a később kiteljesedő művészete, hiszen fellépéseivel gyakran ara­tott sikert a különböző iskolai rendezvénye­ken. Tizenhét éves korában kirúgták a középis­kolából, mert megpofozta a tanárát. Már akkor sem bírta elviselni az igazságtalansá­got. Sebaj, nem dűl össze a világ ilyen „csekélység" miatt. Még csak el sem kesere­dett. Egy ideig apja üzletében dolgozott, majd autószerelő inasnak szegődött. Három­évi inaskodás után felszabadult és segédle­véllel a zsebében apja teherautójával hordta szét az árut a város különböző standjaira. Akkoriban találkozott össze akrobatákkal, akik felfigyeltek erős testalkatára és jó alak­jára. Csalogatták, csalogatták, egyszóval fü­lébe dugták a taplót. Apjának azonban más tervei voltak vele. Kétszáz pengőt nyomott a markába és Franciaországba küldte az üzlettársaihoz, hogy ott segédkezzen az áru átadásában. Egy hétig sem maradt ott. Két­­hónapi gyaloglás után hazaért. 1932-ben egy artistacsoporttal Bulgáriá­ba utazott. Minden jól ment, miközben egy szép napon a direktor megszökött a gázsival. A csoport szétesett, ő pedig profi birkózás­sal kereste meg a mindennapiját teljes egy éven át. Újra hazautazott, de nem sokáig bírta ki Pesten. Egy olasz artistacsoporttal ismét elutazott, s egy évig járták Olaszország különböző tájait. Akkor már jól beszélt ola­szul, németül és franciául. Közben fiatalon elhunyt az édesanyja, a nővére férjhez ment, magára maradt az apja. Hazautazott, hogy támogatója, biztatója le­gyen, de hiábavalónak bizonyult minden jó­szándéka, az apja is meghalt 45 éves korá­ban. Megnősült. Háromhónapi házasság után azonban elvált, mert a felesége nem akart vele menni a cirkuszhoz, márpedig ő anélkül nem tudta elképzelni az életét. Akkoriban országos hírű volt a Cája-cirkusz. Ott volt bohóc, légtornász, akrobata és birkózó. Már angolul is jól beszélt. Mi történt, mi nem, különböző viszonyok és bonyodalmak miatt a walesi herceg Pest­re utazott a feleségével. Az Arizona-lokál igazgatója megtudta, hogy Alfonsó több nyelven beszél, szüksége volt rá, szerződtette. Alfonsó rámnézett és elmosolyodott: —• Hiszed vagy sem, teljes egy hónapig gardíroztam a gyönyörű fiatalasszonyt. Mindenről nekem kellett gondoskodnom .. . még a reggelijét is nekem kellett összeállíta­nom, sőt nemegyszer táncoltam is vele. Persze azt nagyon szívesen csináltam .. . Hatalmas gázsit kaptam, amiből csoportot szerveztem és Egyiptomban mentem ... Kairó, Alexandria, Szudán, Törökország, Irak, Irán és Európa nagyvárosai.. . Micsoda évek voltak azok, micsoda évek! Közben megbolydult a világ. Európában elszabadult a pokol. 1939-ben kellett jönnie Rómából, aztán Pesten a vasas szakmában dolgozott. (Megnősült. Később a feleségét elhurcol­ták és deportálták, de szerencsésen hazake­rült. 34 évi házasság után 1975-ben tüdő­rákban meghalt. Házasságukból két fiú és egy lány született. Az egyik fiú és a lány Kanadában él. a legidösebbik fia pedig vele. Pesten. Rokonszakmában dolgozik, zenész). 1942 és 45 között sok minden történt Alfonsó életében. Munkaszolgálatosként átélte, végigszenvedte a poklok minden kín­ját. Azonban a megaláztatás, a kegyetlenség, a szenny és a fertő sem bírta kikezdeni, kiirtani belőle az élet szeretetét és határtalan optimizmusát. — Tudod, kedves barátom, abban a szó­val ki nem fejezhető borzalmas helyzetben és kiszolgáltatottságban akadt egy ember, egy őrmester, aki nem úgy kezdte a napi mondókáját, mint a többiek, hogy: „...ti tetves barmok, vörös patkányok, veszett ku­tyák! ..hanem úgy, hogy: „... idefigyelje­nek, emberek!..Akkor megfogadtam ma­gamban, ha megúszom, ha szerencsésen hazakerülök és újra a porondra léphetek, szokás szerint nem úgy kezdem a műsoro­mat, hogy uraim és hölgyeim, hanem azzal, hogy idefigyeljenek, emberek! ... Mert én ezt nagy-nagy megtiszteltetésként érzem, gondolom és mondom, mert én szeretem és végtelenül tisztelem az Embert... Megúszta, hazakerült Különböző kórhá­zakban műtősként dolgozott, aztán egy szovjet parancsnok magával vitte Szegedre. Ott, a Városi Színházban tanulta meg a színész szakmát. — Ötvenhatban disszidáltam ... Nyugod­tan megírhatod. Igen, Belgiumba disszidál­tam az egész családommal. Nem politikai okok miatt, nem. Egyszerűen azért disszidál­tam, mert feltörték és kifosztották a lakáso­mat, és mert egyszer már átéltem a fasizmus borzalmait, nem akartam újra átélni... Két óv múlva, annak rendje és módja szerint hazajöttünk. Másnap már szerződés volt a zsebemben. Huszonöt évig dolgozott és volt tagja a Vidám Színpadnak. Olyan „tanárai” voltak ott, mint Salamon Béla, Komlós Vilmos, Kellér Dezső és a többiek. Kilenc éve nyugdí­­|as, azóta önállóan dolgozik. Film és tévé-film alakításaiért több nem­zetközi díjat kapott. Oberhausenban például a Vigyázat, mázolva! című filmért Arany­­rózsa-díjat, a svájci Montreuoxben a zsűri díját, Cannesban a Vegyes savanyúságért szintén Aranyrózsa-díjat, Münchenben a Ke­ménykalap, krumpliorr című filmért Ifjúsági nagydíjat, ugyanezért Hollywoodban első dí­jat kapott. A zene is hozzátartozik az életéhez. (Húsz éve hegedül.) Nagyon szereti a klasszikus zenét, de ugyanúgy szereti a jó beat zenét, az örökzöld melódiákat, sőt a népi muzsikát is. — Azt is írd meg, hogy nöcentrikus va­gyok, azaz világéletemben mindig szerettem a nőket... Ez év januárjától Wessel Évával, az Interpress reklám-üzletkötőjével élünk együtt, aki egyúttal nagyon hozzáértő és szigorú kritikusom. S bár 32 év köztünk a korkülönbség, megértjük egymást. Szép, harmonikus és kiegyensúlyozott a kapcsola­tunk. — Kemény, de gazdag életút áll mögöt­ted. Mindezen kívül, minek tudsz még örül­ni? — Mindennek .. . Minden apróságnak ... Minden új nap kezdetének ... Mindennek, ami szép, megkapó és biztató, és minden felszabadult, jóízű nevetésnek például. Már az is boldoggá tesz, ha egy embert meg tudok nevettetni... — És van valami, amitől félsz? — Igen, van. Hogy például akad egy Hit­lerhez hasonló örült... Sajnos vannak em­berek, akik mindent a civilizációra és a technikára bíznak, azzal dicsekszenek, hogy egy óra alatt el tudják pusztítani a világot, úgy táplálják egymás iránt a gyűlö­letet, mintha azt akarnák bebizonyítani, hogy az emberiség arra való, hogy elpusztítsa önmagát. Az állat ösztönösen pusztít, az ember tudatosan, és ez a borzasztó. Félek a tudathasadásos emberektől, s azt hiszem, nem alaptalanul... — S végezetül? — Elégedett vagyok minden tekintet­ben ... Bármikor kell befejeznem azt. amit életnek hívunk, befejezem. De ha lesz még erőm néhány szót szólnom, csak ennyit mondok: szép előadás volt, nagyon szép! LOVICSEK BÉLA (A szerző felvétele) 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom