A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-09-27 / 39. szám

„A szél, a bodrogközi szél" — buggyant ki toliam alól a verssor egy szeles bodrogközi riportút alkalmával, immár majd húsz esztendeje. Alig néhány hete adtam le a kiadónak riportjaim gyűjteményét, s a negyedszázad publicisztikai termésében való turkálás ugyancsak sok mindent eszembe juttatott az egykori riportok-versek írásának körülményeiről. Igen, a Bodrogközbe annak idején nagyon szerettem járni, több írás is bizonyítja ezt, vers és próza, ám a Bodrogközbe soha nem a víz miatt kellett elzarándokolnom. A vizet számomra, legalábbis a hatvanötös nagy árviz óta, mindig a Csallóköz jelentette, Dél-Szlovákiának a nyugati része; a keleti

„szög" hallatán, ahogy a vers is bizonyítja, inkább a szél jut eszembe mindig, a szüntelenül fújó bodrogközi szél.

Mi történt mégis, hogy ezen az oly rendhagyó nyáron megcserélődtek a dolgok? A Duna mentén, okulva az éppen másfél évtizede lezajlott tragédiából, immár nem ficánkolnak a vizek, a hatvanötös árvíz, hisszük, az utolsó volt a Dunatájon. Ám itt van a Bodrog! Normális időkben szelíd, jól nevelt folyócska ez is, mint a többi, de megárad! Mert az idén ugyancsak megáradt. Nem is emlékeznek ilyen magas vízre csak a legöregebbek. Állítólag 1924-ben volt utoljára ilyen magas a vízállás, mint ezen a nyáron. S ahogy átszáguld a vonat Bodrogszerdahely előtt a vasúti hídon, bizony elborzad a kíváncsi tekintet: amit magunk előtt látunk, nem jól nevelt folyócska, hanem valóságos tenger.

Kicsiny, töpörödött öregasszony gubbaszt a víz szélén, nagyokat sóhajtva, a vízben úszó házakat látván.

Zemplénnek, a hajdani vármegye névadó településének szélén a házak ablakáig ért a víz még akkor is. amikor ott jártunk.

— Hogy hívják, nénike?

— Pásztor Istvánnénak.

— Hány éves?

— Nyolcvanéves vagyok.

12