A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-09-27 / 39. szám

n— Nyissanak kaput. Álljanak félre ■az útból — hajol ki a vezető a halottaskocsiból. Vak Borcsa és az ura már nem mondják, hogy nem értik a cseh szót.

Barna Dani ugrik a kapuhoz. Beereszti a halottaskocsit. A csődület megtorpan a hídon. Nem nyomakodik be az udvarra. Csak a katonák. Barna Dani és néhány szemfüles ember mennek beljebb. Harmat István nem mozdul. Mintha feleségével együtt kőoszloppá vált volna.

A harangozó nem késlekedik. Teszi a kötelességét. Csendít. Rángatja a kisebb harang kötelét. Harangzúgás kavarog a levegőben, az egész völgyben. Katonák tisztelgő sorfala között beviszik a koporsót a nagy, magas házba.

Barna Dani és néhány további társa felravatalozzák a messziről érkező koporsót. A koszorút körben lerakják melléje. A szalagra írt betűk titkot őriznek. Rejtélyesnek tűnnek fel a hídról bevánszorgó szülők, s a szobában tartózkodó kisbellényiek szemében. Kitalálniuk persze nem nehéz, mit írtak a szalagok-MÁCS JÓZSEF

na? Magyarul emlegetted édesanyádat, édesapádat. Nem emlegethetted másképp. A haldoklónak már mindegy. Nem udvariaskodik, nem alázkodik. A maga nyelvén beszél félre. Nem érthették utolsó szavaidat — fojtogatja a könny Vak Borcsát. Az ura is reszeli mellette a torkát.

Virrasztói ének száll fel az emberek ajkáról. Betölti a szobát. Barna Dani ősi szokás szerint diktálja a zsoltárt. Minden versszakát eléneklik, s minden ének után szünetet tartanak. Olyankor hallanf lehet az udvaron fel-alá járó fegyveres katonák lépéseit. Vak Borcsa nem sokáig bírja a hirtelen rájuk szakadt csendet. Folytatja a fia siratását.

itt vagy, a házadban vagy. Ó ég, mit vétettem, mit vétettünk, hogy ilyen kegyetlenül büntetsz? Nem könnyű az élet. Sohasem volt könnyű. De ilyen keményen még nem büntettél. Az uramat se büntetted ilyen keményen, amikor a háború utolsó napjaiban összeszedték őket. Megőrizted az életét a fogságban. Itt ül mellettem, vérző szívvel. Szólalj meg gyermekem, mondd el nekem, mi történt veled? Legalább annyit mondj a megnyugtatásunkra, hogy meg kellett halnod! Vagy feddj meg, engem, az anyádat, amiért megőriztelek a méhemben negyvenhét hideg telén. Vagonban fagyoskodva hoztalak a világra, de vigyáztam rád, és jöttem veled haza, amint lehetett. Sokat szenvedtem, gyötört a hazavágyás kínja, pedig semmi se volt az a mostani szenvedésemhez képest.

Sír, sír Vak Borcsa, nem szárad fel a könnye. Csupán akkor szakad félbe a sírása, amikor Barna Dani újra felüti az énekeskönyvet. Diktálni kezdi az utolsó virrasztói éneket. Száll az ének, zeng a virrasztók hangja, mint az orgo— Dehogynem. Kilopjuk a koporsót az ablakon. Átvisszük a szomszédék csürjébe. Ott majd felfeszítjük a fedelét. Aztán történjék velünk bármi. Elvihetnek megbilincselve. Tömlöc fenekére vethetnek. Mindegy már nekünk — mondja merészen, semmitől nem riadva az asszony.

Teszik is, amit gondol. Kinyitják az ablakot. Hideg levegő áramlik a szobába. Gyorsan kiszorítja az áporodott hullaszagot. Aztán felemelik a koporsót és cipelik az ablakhoz. Ráhelyezik a párkányra. Akkor látják, reménytelen, amit csinálnak. A szobából még csak ki tudnák hozni a koporsót, de a magas vaskerítésen nem lennének képesek

KATONASIRATÓ

ra. Katonák búcsúznak részvéttel a bajtársuktól.

A szülök csupán egy röpke pillantást vetnek a szalagokra. Semmi kedvük nézelődni. Úgy állnak egymáshoz dőlve a koporsó mellett, mint kiégett földön a búzakévék, vagy temetőben a korhadt fejfák. Mintha az új házuk padlózata alól bújtak volna ki. Tekintetük megállapodik azon a picurkányi ablakon, amely a fiuk arcát mutatja a koporsóban. Nincs rajta karcolás, vérnyom. Mintha csak elszenderült volna.

— Jaj, fiam, gyermekem. Holtan hoztak haza — tör fel Vak Borcsa leikéből a sírás.

A tiszti egyenruhás katonák Barna Danival beszélik meg a másnapi temetés időpontját. Aztán busszal bemennek Rimaszombatba. Két fegyveres katonára bízzák a koporsó őrizését.

Még mindig szól a harang. Zúgó, örvénylő hangon sírja bele a völgybe a szülők fájdalmát. Ütője mintha emberi nyelven kiabálná: meghalt ifjabb Harmat István, meghalt ifjabb Harmat István. A hírt fák, házak, még a falun átcsörgedezö patak is megrendültén fogadja.

Délután feketébe öltözött, fehér kötényes asszonyok sietnek a halottas udvarba. A közösségeket jóban-rosszban összetartó szokás még nem veszett ki. Este virrasztás, másnap temetés és halotti tor! Asztalhoz ültetik a végtisztességtevöket.

— Kedves fiam, kedves gyermekem — reszket a Harmat István feje.

— Mi történt veled? Mitől haltál meg? — sírja Vak Borcsa egész nap, egész este a szobát benépesítő virrasztóknak. — Ki volt melletted az utolsó perceidben? Biztosan nem értette, mit üzentél nekünk. Hogyan is értette vol— Fiam, drága gyermekem! Ki lesz vigasztalónk, gyámolitónk öregségünkre? Kiben gyönyörködünk? Nincs már a mi életünknek folytatása. Legalább udvaroltál volna valakinek. Most őt szeretnénk halálunkig. De a bálokban minden lányt táncoltattál, hiába mondtuk apáddal, hogy csak eggyel mulass! Nem hallgattál ránk. Mintha érezted volna, rád ne várjon senki. Ne várjon tartózkodó hűséggel. Választhattál volna pedig lányt magadnak helyből, ki se kellett volna menned a faluból.

Mondaná még tovább, beszélne megállás nélkül a fiához, ha a virrasztók nem elégelnék meg a szünetet. Rázendítenek a következő énekre. Végigéneklik annak is minden versszakát. Húzzák, nyújtják a sor végét, mintha Vak Borcsát akarnák kímélni a fia hangos siratásától. A végén még megreped a szive a nagy bánattól.

Megint vége szakad az éneklésnek. Enni, inni is kell. Meg beszélgetni is ifjabb Harmat István, a Pista gyerek rejtélyes haláláról, jóravaló természetéről, meg a hétköznapibb dolgokról, a szokatlanul enyhe télről és a hideg nyarakról. Zsongó, zümmögő méhkas a szoba. Alig hallatszik benne a sírás. Pedig Vak Borcsa már ismét mondja a koporsóra borulva.

— Fiam, drága gyermekem, hazajöttél mégis karácsonyra. Igaz, holtan, de

na, s az udvaron fel-alá jár a két fegyveres katona. Mindenütt vak ablakok bámulnak az éjszakába. Csak a temetőben lódul meg a viharlámpa fénye. Sírgödröt ásnak.

Aztán végleg abbamarad az éneklés. A virrasztók magukba mélyedve távoznak. Elcsendesedik minden. A temetőben is kihuny a fény. A hirtelen támadt csendben újra felhangzik a jajgatás. És már nincs szünet a Vak Borcsa sírásának. Mikor elfogy a könnye, rettenetes szomorúság ül ki az arcára. Gubbaszt az ura mellett, igen-igen földhöz nyomottan. S a kíváncsiság tépi, marcangolja a lelkét. Mi okozta a fia halálát?

Összenéz az urával. S az összenézés cinkos összebeszélés is egyben. Nem temethetik el úgy a fiukat, hogy ne tudnák, mi történt. Hogy ne tapogatnák végig a kihűlt testét. Harmat Istvánnak a koporsó élén jár körbe a keze. Vak Borcsa meg újból feljajdul az udvaron sétáló katonák megtévesztésére. Közben az ura arcát lesi. Semmi nyoma rajta a reménynek.

— Nemcsak leszögezték, de körül is cinezték. Nem megyünk semmire a koporsó fedelével — ereszti le csüggedten a karját Harmat István.

— Ne mondj nekem ilyet, mert mindjárt itt halok meg! Vagy mindjárt itt ölöm meg magam! — hörög Vak Borcsa elszántan, és a fegyveres katonák megtévesztésére ismét keserves jajgatásba kezd.

— Nem csinálhatunk semmit. Nem nyúlhatunk a koporsóhoz. Bele kell törődnünk a jóisten akaratába!

— Nem. A jóisten már túl sokat akar. Nem temetem el úgy a fiamat, hogy ne látnám a testét — mondja határozottan, keményen Vak Borcsa.

— Pedig mást nem tehetünk.

átemelni. Zajt csapnának, meghallanák a katonák.

Úgy hőkölnek vissza az ablaktól, mint mikor az ökör orrára vágnak. Visszahelyezik -a koporsót a lábakra, és tanácstalanul megint összenéznek. A beállt csöndben riasztóan koppannak a fegyveres katonák léptei. Még a por is ropog a talpuk alatt.

— Ha így nem megy, menni fog másképp! Már tudom is, hogyan — suttogja Vak Borcsa az urának, és kilopakodik az előszobába.

A padlásfeljáró létra mögül fejszét, kalapácsot, szöget, harapófogót hoz a szobába.

— Mit akarsz ezekkel? — kérdezi az ura, de már nem mer a felesége szemébe nézni. Furcsa, ijesztő fények égnek benne.

— Én semmit. De te meg fogod ölni a katonákat! Ezzel a fejszével — áll elő az asszony a rettenetes szándékával. — Ha ők nem lesznek, nyugodtan felnyithatjuk a koporsót. Végigtapogathatjuk a fiunk testét. _Meg is fordíthatjuk a koporsóban. Reggelig csókolhatjuk a hideg homlokát!

— Mit beszélsz? Miket zagyválsz össze? Öljek azért, hogy meztelenül láthassuk a fiunkat? Ilyet nem teszek. Ilyet nem kívánhatsz tőlem. Mit vétettek nekünk ezek a katonák?

— Semmit. De itt sétálnak az udva-10