A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-30 / 35. szám

Jean Auguste Dominique Ingres a francia klasszicizmus egyik legjelentősebb alakja 200 éve, 1780. augusztus 29-én született Montanban-ban. Tanulmányait előbb a toulouse-i akadémi­án végezte, majd 1797-től J. L. David műhe­lyében ismerkedett a festészet fortélyaival. Itáliában először Rómában, később 1820-tól Firenzében élt. Párizsi visszatérésétől (1824) Ingres a francia művészeti élet elismert sze­mélyiségei közé tartozik, amit az is kellőképp alátámaszt, hogy a Művészeti Akadémia tag­jává választják. Újabb hosszabb római tar­tózkodása 1834—1841-ig nyűiig, majd visszatér Párizsba, és 1850-töl mint az École des Beaux-Arts elnöke működik. Munkássá­gának társadalmi hatását bizonyítja, hogy 1862-ben szenátorrá, 1865-ben pedig az antwerpeni Királyi Művészeti Akadémia tag­jává választották. Halála előtt szülővárosára, Montanban-ra hagyományozta életművének egy jelentős részét. Párizsban halt meg, 1867. január 14-én. A klasszicizmust, mint a 18. század máso­dik harmadának és a 19. század első negye­dének stílusirányzatát a rend, a fegyelem, a művészet értelmi vonatkozásainak előtérbe helyezése, a szimmetria dicsőítése, a sza­bálytalan kerülése, a témaválasztás hangsú­lyozottan emelkedett volta jellemzi. A francia klasszicizmus festészete, élén Somkútnak azért nevezték el a kútra emlé­keztető, friss vizű forrást, mert tavaszonként, messziről láthatóan, ékes sárgán virágzott fölötte a som. A közelébe épített erdészlak pedig erről a forrásról kapta a nevét. Külön­ben a forrás meg az erdészlak a murányi völgy alig 150 lakosú Gömörnánás (Gemer­ský Sad) nevű községének határában találha­tó. Nincs írott története a falunak. A múze­umban őrzött oklevelekben, adólajstromok­ban csak im'rtt-amott található a neve. így Somkútnak, az ott történt esetnek sincs írott története. Tanúja azonban van. Jankosik László, a 89-es helyrajzi számú ház gazdája, ma már a földművesszövetkezet nyugdíjasa, jól emlék­szik a történtekre. Ő vezet bennünket az eset színhelyére, az elhagyott, üres erdészlak mö­götti, romos istálló kőfalához. Csapkodva röpködnek fölöttünk a szürke balkáni gerlék. A ragyogó, tiszta fényben még a fűvel benőtt ösvényről, messziről látható, gazdátlan rom is szép. Cifra kanka­lin, csodabogyó, csenkesz, sokféle cserje, lila, sárga, kék színű virág virít körülötte. Örvendezteti a szemet. Kakukkfű illatoz lép­teink nyomán. Boldog, derűs béke jár velünk. Ö azonban mintha mást látna. Emlékeinek felidézésével mást láttat velünk. Sötét, borús tájat. — Nem hittünk mi már akkor sem Mária országának megmentésében — magyarázza —, sem abban, hogy nekünk küldetésünk volna a közép-kelet-európai élettérben. Semmiben sem hittünk. Csak élni akartunk. A fegyvert már eldobtuk. A zsoldkönyvünket, a nyakunkba akasztott dögcédulát meg a hamis, régen lejárt érvényességű szabadsá­­gosleveleket is. Átöltöztünk, ki milyen ruhá­ba tudott. Az erdőt jártuk, mint a vadak ... Ott bujkáltunk. Ahogy lépked a köveken felfelé, igyekszik minél előbb a kőfal mellé jutni, belecsap szemébe a galagonyaág. Úgy mutat a bejá­rat mögött tátongó ürességbe, mintha látná ott a jámboran kérődző teheneket, érezné az istálló enyhét. — Ott húzódtunk meg! Ott, az állatok között, mind a heten. Reszkettünk, mert mindenfelől lövöldöztek. Az oroszok is, a németek is. — Nem vették észre a közeledő némete­ket? — kérdem. Jean Auguste Dominique INGRES „Itt feküdtem, és eszmélni kezdtem..." Kezét szeméhez emeli, mert könnyezik, és úgy pislog felém, mintha nem értené a kérdést. — Az ordításra felugrottunk — mondja. — David pompázatosán előkelő s Ingres inkább intimebb megfogalmazású vásznaival, ke­vésbé mutat szoros összefüggést a görög­­római szépségideállal, mint a korabeli építé­szet. S bár Ingres egyedülálló hozzáértéssel sajátította el az antik szobrászat, fali- és vázaképfestészet kompozíciós sajátosságait, művészetében mégis többet merített az olasz reneszánsz festészetéből. Ingres színrelépésekor a már nagyban pol­­gáriasult társadalom a pompázatos barokk­ban és a klasszikus antik művészeten túlme­nően a festészetben is a mesterkéletlenebb, a természetesebb formák megörökítését kí­vánta. Ingres festészetének központi témája az egyes emberi alak, amit már nem a mozdu­latlanságba merevedett antik hagyományok folytatásaként ábrázolt, hanem megkísérelt — igaz vázlatosan és sokszor a részletekben kimerülve — a maga egyszerű természetes­ségében feleleveníteni. Vitathatatlan, hogy bár egyes reprezentatív alkotásai és az ural­kodókat dicsőítő vásznai ma már mondani­valójukkal nem ébresztik fel a néző érdeklő­dését, portréi, női aktjai és többalakos zsá­­nerszerü kompozíciói a modellálás biztonsá­ga és érzékeny pontossága folytán mégis kiváltják elismerésünket. A klasszicista festők többségével ellentét­ben Ingres nélkülözte az erős és színes A szerző felvétele kz ordításra. A fronton mindenki mindig ordított...- És? — Csak arra emlékszem, hogy felemeltem képalkotó készséget, így alkotásai közül — pár sikertelen kísérlettől eltekintve — szinte teljesen hiányoznak a történelmi tematikájú művek. Portréi, ellentétben a klasszicizmus első igazi nagy mesterének, Dávidnak arcké­peivel, inkább mellőzik a hideg, méltóságos ábrázolásmódot, több elevenséget, lélektani elmélyedést mutatnak, felhasználva ehhez a természetből ellesett formákat és a színek­nek nemcsak modelláló, de érzelmi erejét is. Rajzainál leginkább a finom, érzékeny vo­nalvezetést, a részletek kidolgozásának for­mai összhangját, a harmonikus képrészletek képszerkesztést emelhetjük ki. S bár Ingres minden erejével küzdött a klasszicizmustól eltérő új irányzatok fellépé­se ellen, tiszta formavilágával, s gyakran a klasszikus művészeten túllépő alkotásaival mégis a modem törekvések kiindulópontjává vált. A klasszicizmus, és így Ingres festészete is szakmai körökben már régóta vita tárgyát képezi. Valós és vélt értékeit nem a mi munkánk megítélni, de kétségtelen, hogy Jean Auguste Dominique Ingres festészeté­nek művészettörténeti jelentőségéhez nagy­ban hozzájárul nőalakjainak bájos megjelení­tése és — arcképfestészetében — az emberi egyéniség, a személyiségformáló vonások kiemelése. NAGY KORNÉLIA mind a két kezemet, és lihegtem ... Életem­ben úgy még nem lihegtem, olyan hőség dolgozott bennem ... Megértettem, hogy partizánoknak tartanak bennünket. Meg kell halni... — A német katonák arcára sem emlék­szik? — Semmire. Csak néztem a puskacsöre, és remegtem ... — Azután? — Itt álltam az ajtó mellett, a sor szélén. Azt tudom, de csak a puskacsövet láttam. Semmi mást. Semmit, semmit... Próbál­tam már ezerszer és ezerszer visszagondolni arra a pillanatra. Puskacső. .. Más semmi. — Egy szempillantáson múlhatott — ma­gyarázza. — Lövést nem hallottam, saját esésemre se emlékszem. Itt feküdtem, és eszmélni kezdtem, hogy hallok ám, hallom a géppuska ropogását. Csak a fejemet mozdí­tottam, azután kinyitottam a szememet.. . A többit már úgy mondja el, mint szokta, az átélés izgalma nélkül. Mesélve, ahogyan már sokszor, nagyon sokszor elmondta az ismerősöknek, az érdeklődőknek. Hat társa — Veverica György, Slízs László, Donó István, Bodnár Lajos, Bodnár István, Szabó András — holtan feküdt mellette. Ő élt. Csatakos, vizes inge már száradni kez­dett. Az eső szemerkélt, ha egy csepp az arcába esett, tűszúrásnak érezte, más baja nem volt. Hason csúszva jutott el az üres disznóólig. Bemászott, ott ült hajnalig. A németek ügyet sem vetettek a holtakra, nem is várták meg a hajnalt, eltűntek. Hajnalig semmi sem történt, senki sem jött. Elindult a falu felé. Persze, kerülővel. Csak másnap reggel merészkedett be a faluba, amikor látta, hogy szovjet tankok állnak az utcán, körülöttük nyugodtan, békésen járkálnak a katonák, az emberek, a gyerekek is. Ez tehát a somkúti eset története, melynek tanúja vallomását nem ok nélkül fejezi be ezekkel a szavakkal: — Soha többé háborút! Soha többé . ..! Egyébként a községben a felszabadulás évfordulójának napján a temetőbe mindig friss virágot visznek a lakosok Jankosik Lász­ló egykori bajtársainak sírjára. Az évfordulós ünnepségeken is megemlékeznek róluk, s az esetre gondolva magyarázat nélkül is értik: a békét nem elég óhajtani, a békéért harcolni, küzdeni kell. HAJDÚ ANDRÁS • 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom