A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-23 / 34. szám
RETTEGETT IVÁN 450 éwel ezelőtt augusztus 25-én Moszkva városában a harangok csengése-bongása örömteli hírt tudatott a világgal: III. Vaszilij nagyfejedelemnek fia született! Bizony, sokat kellett várni rá. Negyedszázada lebegett a nagyfejedelem szeme előtt az utódnemzés magasztos célja, de könnyebb volt megvívnia száz csatát, elfoglalnia a rjazanyi nagyfejedelemséget, megfékeznie a bojárokat vagy visszaszorítania a tatár hordákat, mint eleget tenni a dinasztiafenntartó kötelességeknek. Húsz hosszú esztendeig élt Vaszilij békés-küzdelmes házaséletben feleségével, Szolomonija Szaburovával, míg végül megelégelte az áldatlan állapotot, és új feleség után nézett. Az új asszony a Vaszilijnál huszonöt évvel fiatalabb Jeleňa Glinszkaja lett, a litvániai Glinszkijek nemzetségéből. A tüzes menyecske kézzel fogható előnyöket mutatott a férjével együtt öregedő Szolomonijához képest. A gyermek tehát, ha nehezen is — megszületett. Mégpedig, ahogy a legenda tartja, két foggal jött a világra! S Iván a későbbiek során sohasem cáfolt rá e baljós előjelre. A keserű kamasz előbb állatkínzással szórakozott, tizennégy éves korára viszont már embereket kívánt véres játékaihoz. Hasonlatosan a spártai ifjak rabszolgáik ellen indított „hadjárataihoz". Iván is kilovagolt társaival a Kremlből, és a moszkvai városlakók közé gázolva lóhátról csépelte őket. Új korszak virradt fel Iván és egész országa életében, amikor az orosz egyház feje, Makarij metropolita vette kezébe a gyermek nevelését. Makarij kulturális központot alakított ki Moszkvában, s az egyházfejedelem köré tömörülő csoport munkája felkeltette az egyébként fogékony, jó eszű ifjú érdeklődését. Oroszország szerencséjére a metropolita jó irányba terelgette a fekete bárányt. Arra biztatta, hogy vegye fel a cári címet, ami neki azért volt érdeke, mert az orosz állam tekintélyének növekedése az orosz egyház presztízsét is emelte volna. Ivánnak nem kellett különösebben bizonygatni e lépés jelentőségét, de rokonai (elsősorban a Glinszkijek) is hamar megértették, milyen előnyük származhatik abból, ha Iván cárrá magasodik: így hát 1547. január 16-án, nem egészen tizenhét éves korában, IV. Ivánt Makarij metropolita „Monomah sapkájával" cárrá koronázta. De fél év sem kellett hozzá, hogy kiderüljön, milyen tiszavirágéletű a cári dicsőség. A moszkvai nagy tűz után, június 26-án a felkelő városi nép betört az Uszpenszkij székesegyházba, ahol a cár éppen istentiszteleten vett részt, a tömeg kihurcolta Iván nagybátyját, Jurij Glinszkijt a térre, és ott a helyszínen halálra kövezte. A cár Vorobjovo faluba menekült. A felfegyverzett tömeg oda is követte; nagyanyját, Anna Glinszkaját követelték, mert az a hir járta, hogy az ö „boszorkánykodásai" minden baj okozói. A moszkvai kormányzat végül úrrá lett a helyzeten, de Iván nehezen nyelte le a megaláztatás keserű piruláját. Amíg azon kesergett, hogy az isteni eredetű abszolút uralom Makarij által beléoltott eszméje milyen ingatag alapokon áll, talán észre sem vette, hogy új bojárcsoport, a Zaharjin—Jurjevek vették át az államügyek irányítását. A kulcspozícióba került családi klikk szövetséget kötött Makarijjal, valamint Iván új kegyenceivel. bizonyos Adasewel és Szilveszter pópával; és ekkor kezdődött a cár uralkodásának azon egyetlen időszaka, amikor átgondolt módon kormányozták a hatalmas országot. Az 1550-es évek reformjai a központosított hatalom megteremtése irányába mutattak. Közöttük is természetesen első helyen álltak a hadsereg ütőképességének növelésére irányuló intézkedések. Hogy ezen a téren előrelépésre volt szükség, azt leginkább a kazanyi kánság központja, Kazany elleni két sikertelen hadjárat tette nyilvánvalóvá. A harmadik nekirugaszkodás előtt végre sikerült ráncba szedni a rivalizáló hadvezéreket. A kazanyi győzelem után fél évvel a cár súlyos betegségbe esett. Mivel minden pillanatban várható volt a halála, a bojárok már a nagybeteg ágyánál marakodni kezdtek a hatalomért. Az addigi „koalíciós" kormányzaton a legválságosabb percben keletkeztek tömíthetetlen rések. De a cár mégis felépült, és akkor felébredt benne a gyanakvás, ami aztán soha többé nem hagyta el. Csak az alkalmas pillanatra várt. A leszámolásra hét év múltán nyílott lehetősége, felesége, Anasztazija halála után. Adasevet és Szilvesztert azzal vádolták ellenségeik, hogy ök az okozói Anasztazija betegségének, sőt maga Adasev mérgezte meg a cárnét. A bosszú rettenetes volt: Szilvesztert életfogytiglan száműzték, Adasev öngyilkosságba menekült, egész famíliáját és nemzetségét kiirtották, de közeli-távoli barátait, ismerőseit sem kímélte meg a cári harag. Kezdetben csak a bosszúállás és a féktelen duhajkodás terén mutatott fel eredményeket. A cár rádöbbent, hogy félnie kell a bojároktól. Most már mindenkiben ellenséget kezdett látni, amíg végül felpakolta családját, az államkincstárt, és otthagyva csapot-papot, 1564. december 3-án elvonult székvárosából. A főváros lakossága nem tudta mire vélni az uralkodó hirtelen távozását, s az emberek szivében nagy nyugtalanság támadt. Nemsokára azonban meghozták a küldöncök a cár erődfalvából küldött két levelét. Az egyikben, amelyet a városlakóknak címzett, az uralkodó kifejti, hogy Moszkva városával nincs semmi baja, annál több az áruló bojárokkal. A tömeget ezzel sikerült a bojárok ellen hangolnia, akik végül arra kényszerültek, hogy követséget menesszenek a cárhoz, azzal a kéréssel; térjen vissza a trónra. A cár erre kegyesen hajlandónak bizonyult — egy kikötéssel: szabad kezet követelt a bojár „összeesküvések" elleni harcban. Ennek jegyében született meg 1565 február közepén az opricsnyináról szóló rendelet. Mi is volt ez a különös intézmény? A cár az országot kétfelé osztotta: középső részeit saját hatalma alá rendelte (ez volt az opricsnyina), míg a fennmaradó részeket (a zemscsinát) a bojárság vezető szerve, a bojár duma hatáskörébe utalta, fenntartván magának a legfontosabb kérdésekben a döntés jogát. Az opricsnyinából kiköltöztette az ottani földbirtokosokat, s helyükbe megbízható embereket telepített. Létrehozott egy 5—6000 főből álló testőr-rendőr gárdát is, amely személyes védelmén túl állandó rettegésben tartotta betöréseivel a zemscsinát. A bajok okát mindig másokban kereste, és most kezdték igazán rettegni a nevét. A szélsőséges módszerek azonban potenciális ellenséget termeltek, s ezt a jelenséget Iván betegesen élénk képzelete mindent elborító hatalmas bojár összeesküvésnek fogta fel. Ezért sorra küldte a vérpadra valóságos és vélt ellenségeit. Elhatalmasodott rajta az üldözési mánia, amely élete utolsó szakaszában már a kifejlett paranoia tüneteit mutatta. Az 1568-tól 1570-ig tartó úgynevezett „tömeges terror" időszakának politikai történetét egy sohasem bizonyított, koholt vád határozta meg. Összeesküvésben találják bűnösnek Cseljadnyin bojárt, amiért kivégzik, egyúttal büntető-expedíciót indítanak birtokai ellen, a földjeit felperzselik, szolgáit, parasztjait legyilkolják. A következő áldozat Andrej Sztarickij részfejedelem, a cár unokatestvére volt. A hivatalos vád szerint az uralkodó életére tört, de a bizonyítékot ehhez egy lefizetett szakács szolgáltatta. Andrej fejedelemnek nem maradt más választása, kiitta a méregpoharat. Anyját széngázzal ölték meg, de nem kerülte el sorsát második felesége, s ebből a házasságból származó kilencéves lánya sem. A cár szabályos hadjáratot indított — tökéletes hírzárlattal. Novgorod lakosai nem sejtették, mt vár rájuk. A véres színjáték rablással kezdődött. A cár csapatai kifosztották az erseket, a kolostorokat és a novgorodi kereskedőket, majd módszeresen kiirtották a lakosságot. Sokat és meglehetősen „színesen" írnak ezekről a napokról a különféle források. Érthető elfogultságuk miatt azonban lehetetlen rekonstruálni a pogroni áldozatainak számát. Egyesek háromezerre, mások negyvenezerre vagy még többre teszik a meggyilkoltak számát. Egy azonban biztos: az opricsnyikok válogatás nélkül öldösték a lakosságot — mégpedig jórészt olyanokat, akiknek semmi közük nem volt a „nagypolitikához". A novgorodi hadjárattal nem ért véget a kolosszális méreteket öltő „összeesküvés". Hullámai átcsaptak a cár közvetlen környezetére — akadtak ugyanis, akik a Novgorodban történteket már túlzásnak tartották —, s megkezdődött az újabb leszámolás. 1570. július 25-én 300 elítéltet vezettek Moszkvában a nyilvános vesztőhelyre — 184-nek a mindenható cár a helyszínen megkegyelmezett. A többiekre azonban kínzások és kegyetlen halál várt. Ivánt hihetetlen belső energiák feszítették. Ezeket vezette le vérengzéseiben, és ilyen szelepek funkcióját töltötték be féktelen dorbézolásai is. Orgiákká fajuló mulatozásai során elkövetett minden bűnt amit keresztény ember elkövethet. Pedig mélyen vallásos volt, bigott fajtából való. Elzarándokolt a szent helyekre, sűrűn látogatta a kolostorokat, amelyekhez igen bőkezű volt. Kedvelte a teátrális jeleneteket. Gyakran a „nagypolitika" eseményeit is színházi effektusokkal rendezte meg. Ebből a szempontból figyelemre méltó az az eset, amikor egy tatár szolgáló fejedelem, Szimeon Bekbulatovics javára lemondott trónjáról. (Egyébként még kétszer jelentette be, hogy visszavonul az uralkodástól, hogy aztán mégis tovább üljön a trónon.) Szimeon közel egy évig ült Oroszország nagyfejedelmeként a trónon, amíg a cár, szerény Moszkvai Iván néven, a trónteremben, a bojárok között, a sarokban húzódott meg csendesen. Az uralkodó kedvtelései közé tartozott az írás. Persze nem ő maga ragadott tollat, csak diktált, de azt rendkívül szenvedélyesen. Terjedelmes leveleket írt alattvalóinak és uralkodótársainak (közöttük Angliai Erzsébetnek vagy Báthory Istvánnak). Bár 1572-ben az opricsnyinát hivatalosan megszüntették, az ország kettéosztottsága Iván haláláig megmaradt. A gazdasági csőd következtében a hadsereg sorra szenvedte el vereségeit. 1571-ben például a krími tatár kán Moszkváig jutott, s fel is égette a várost. A következő évben ugyan sikerült visszaverni a pogányt — de az uralkodó presztízsét a győzelem sem emelte, ugyanis mindkét esetben a csata helyszínétől sok száz versztányira tartózkodott. A livóniai hadszíntéren Báthory István lengyel király is sorra aratta győzelmeit. Tétova hangok kezdtek hallatszani arról, hogy a tetterős trónörökös. Iván cárevics méltóbb lenne a legfelső hatalomra. A cárevicsnek mégsem emiatt kellett meghalnia ... A végzetes napon, 1581. november 9-én, a cár egy szál ingben találta menyét a durranásig befűtött kályha mellett. A korabeli Oroszországban uralkodó erkölcsi normák három réteg ruha viselését írták elő egy magára valamit adó nőnek. A helyiségbe belépő Ivánt az „erkölcstelen" látvány éktelen haragra gerjesztette. Amúgy sem szívlelte menyeit. Addigra már fia két feleségét zárta kolostorba, s ez, a harmadik is csak azért kerülte el sorsát, mert áldott állapotban volt. De most csordultig telt a pohár; a cárnak jó alkalom kínálkozott arra, hogy menyét alaposan elnáspángolja. Amikor a férj a felesége védelmére sietett, neki is jutott az atyai ütlegekből. A fémbot ütése a halántékát érte, a cárevics néhány nap múlva belehalt a sérüléseibe. A rémült fiatalasszony elvetélt, IV. Iván egyetlen unokája halva jött a világra. A pillanatnyi őrület után magához térő cárt megviselte az eset; súlyos és hosszan tartó apátiába esett. Erre minden oka meg is volt, hiszen sorban következő fia, a trónörökössé előlépett Fjodor — gyengeelméjű volt. Iván mindössze két évvel élte túl fiát. Élete végére elhatalmasodott rajta egyfajta, utólag természetesen nehezen diagnosztizálható, idegbetegség. Az elaggott uralkodónak kedvenc szórakozása az volt, hogy csillogó drágaköveit nézegette. Állapota 1584 februárjának végére vált válságossá. A cár végrendeletet készíttetett, amellyel sok tekintetben szembefordult egész addigi politikájával, továbbá utasította a Kirillo-Beloozeró-i kolostor barátait, hogy imádkozzanak felépüléséért. A halál 1584. március 19-én, a sakktábla mellett érte. 22
