A Hét 1980/2 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-16 / 33. szám

JOSEF RYBÁK Josef Rybák nemzeti művész a Cseh Írók Szövetségének elnöke és a csehszlovákiai írók föderális szervének alelnöke. Písekben született 1904. május 1-én. Ér­dekes, hogy művészi munkásságának első esztendeit Szlovákiában éli. Itt születnek első nagyobb lélegzetű írásai, például a Pole a lesy (Mezők és erdők) című elbeszéléskötet (1928), s a Začína století (Az évszázad kez­dete) című regény, amely átdolgozva Slunce a chléb (Nap és kenyér) címmel jelent meg 1956-ban. Az 1922—1933-as évek életé­nek felejthetetlen időszakát jelentik. Olyan barátságok és elvtársi kapcsolatok keletkez­tek közte és Dano Okáli, Edo Urx, Laco Novomeský, Ján Rob Poničan, Fraňo Kráľ és más egyéniségek között, amelyek egy életre szóltak s visszavonhatatlanul meghatározták pályáját. Nemcsak a korszak krónikása lett, hanem a haladó hagyományok, a forradalmi művészet örökségének és tapasztalatainak őrzője. 1945-ben jelenik meg Josef Rybák Stre­chy nad hlavou (Födél a fejünk felett) című regénye, a Pole rozkvetou (A mezők kivirág­­zanak) című — három novellát tartalmazó — kötete 1951-ben. Ám közben sem tétlen: J. Rybák és G. Bareš tollából már 1950-ben megjelenik egy életrajzi esszé Julius Fučík címmel, s az életrajzíráshoz Rybák később is visszatér, elsősorban S orlími krídly (Sasszár­nyon) című, 1954-ben megjelent könyvével. Vyprávéní o Juliu Fučíkovi című könyvecs­kéjében (1973) nem csupán a nagy, hű barátról szól, hanem a korszakról, a párt harcairól, az elvtársakról és az elvhűségről is. Hetvenéves korában pedig megjelent — második, bővített kiadásában — emlékezé­seinek könyve, a Kouzelný proutek (Varázs­vessző), amelynél pártosabb s közvetlenebb korrajzot és önvallomást alig ismer a cseh Ez az idő tájt volt, amikor a bor nem került sokba és amikor Jan Mukaŕovský — aki akkoriban negyvenéves lehetett, s akivel együtt tanúskodtunk dementis esküvőjén — hetente járt Pozsonyba előadni a Komenský Egyetemen. Szokássá vált, hogy amikor valaki megérkezett Prágából, mint például Jan Mukaŕovský, de bárki más is, olykor mindig beültünk egy borozóba és fé­nyesen megünnepeltük az eseményt. Cégértől cégérig kucséberek jártak. Különféle savanyú halakat, ecetes hagymát és csípős salátákat árultak és egy szempillantás alatt remek cigány­pecsenyét készítettek. Sokféle típusú és jellemű ember akadt köztük és a legtöbbje értette a módját, miképpen kell felhívnia magára a figyelmet, hogy megnyerjen magának bennünket. Az, aki különösképp kedvelt minket, emlé­kezetből idézte a híres emberek mon­dásait, és az ecetes hagyma meg a rakott karfiol mellé mindig feltálalt egy kis Goethét, Lamartint vagy Schopen­hauert. Egy ízben arra kértük, mesélje el, mit mondott Tristan Tzara és mit F. T. Mari­netti, és ezzel igen zavarba hoztuk. Hamarosan rájött azonban, hogy hova akarunk kilyukadni, és irántunk érzett szeretetből megtanulta legalább Maja­kovszkijt és Wolkert. Kedveltük ezeket az embereket. Gyűlöltük azonban azo­kat a részeges csavargókat, akik a bará­tainknak adták ki magukat, akik kocs­máról kocsmára jártak és azzal dicse­kedtek, hogy ök is írogatnak és rend­szerint ötven koronával akartak meg­vágni bennünket. Jó emberismerők voltunk, tudtuk, ki miféle körülöttünk, de a művészvilág alakjait is alaposan kiismertük. Néme­lyikük folyton önmagáról beszélt, állan­dóan magát dicsérte, másokat meg előszeretettel ócsárolt és szidott. De olykor egyik-másik tisztességes ember­rel szemben is tartózkodóan viselked­tünk. Talán azért, mert jótulajdonsága­ink ellenére megvolt bennünk a szek­­tásságra való hajlam és eltartott egy ideig, amíg megszabadultunk ettől. Az ellenszenves embereket és az utá­latos írókat nem kedveltük és ilyenkor kiveszett belőlünk minden tapintat. Bennünket nem tudott kielégíteni mondjuk Remarque. És lehettek bár még sikeresebb és rutinosabb szerzők, amint felismertük, hogy a világsiker és a pénz után sóvárognak, nem vettük őket figyelembe. Ilyen író volt ifjúságunk ide­jén Paul Morand is. Nagyon divatos szerző és irodalmi sznob volt. A jobb körökből származó emberek szinte fal­ták a könyveit, a „Nyitva egész éjsza­káit meg a „Zárva egész éjszaká"-t, mi azonban az olyan irodalmat szerettük, amelynek volt mondanivalója, amiben volt valami, ami megmozgatta az em­bert és előbbre vitte. Ha nem is nagy távolságra, csak egy icipici lépéssel, már azt is fontosnak és értékesnek tartottuk. Ha valaki tudta ezt, értette a módját, hogyan kell ezt újszerűén .csinálni, ak­kor az a mi írónk volt. Ezért szerettük a francia baloldali avantgardistákat, Sou­­pault, Carco-t, Cendrars-t és Valery Larbaud-t, meg azokat a nyers ameri­kaiakat is, akik nem felülnézetből is­merkedtek az élettel, például Mark Twain-t, Jack London-t, Dos Passos-t és Dreiser-t is. És különösen közel állt hozzánk a szovjet irodalom. Emlékszem Fagyejev „Levinson csa­patának pusztulásáéra, Ivanov „Kék homokzátonyok"-jára, Szerafimovics „Vaspatak"-jára, Pilnyak „Meztelen esztendő"-jére. És két kis könyvre is, ezek kissé másfélék voltak mint a töb­biek, de szintén sokan olvasták őket és rengeteget beszéltek róluk. Különös té­májú elbeszélések voltak bennük. Tara­­szov-Rogyionov „Csokoládé''-jának hő­sét rábeszélik, hogy vállalja a súlyos büntetést egy soha el nem követett bűnért, Pilnyak „Eloltatlan hold" című elbeszélése pedig Frunze marsall várat­lan halálának néhány tisztázatlan körül­ményét feszegeti. Taraszov-Rogyionov, a „Csokoládé" írója volt az első orosz tábornok, akivel személyesen megismerkedtünk, amikor Pozsonyon keresztül utazott vissza Moszkvába. Csupán egy napot töltött körünkben, mert sürgős teendők várták odahaza. Igen rövid találkozás volt, még­is jól belémvésödött az emléke. Tara­­szov-Rogyionovot azonnal megkedvel­tük. Rokonszenves és tapasztalt író volt. KORTÁRSAINK seregnyi élménye volt a forradalomról és jól ismerte az életet, ami egyébként az orosz irodalomban Gogoltól, Turge­­nyevtől és Dosztojevszkijtől kezdve egészen Gorkijig vagy Solohovig magá­tól értetődőnek számít. Taraszov-Rogyionovnak fürge, élénk szeme volt, amelyet szemüveg mögé rejtett; értelmes arca falusi tanítóra emlékeztetett, de éppúgy lehetett volna akár művezető is a Putyilov-gyárban. Annak a parancsnoknak az arca volt, aki a legalulról küzdötte föl magát ma­gas beosztásába, jobban mondva: ki­harcolta katonai rangját az Októberi Forradalom győzelméért vívott ádáz és elkeseredett csatákban. Ilyen hősöket láttunk a szovjet filmekben, ilyeneknek képzeltük az ellenforradalmi bandák és az intervenciós csapatok ellen polgár­­háborút vívó vöröskatonákat. Érdekfe­szítően tudott beszélni az irodalomról is, öröm volt hallgatni őt. Végigvezettük Pozsonyon, megmutattuk neki a város nevezetességeit, és amikor közölte ve­lünk, hogy szívesen megtekintene egy szlovák falut is, oda is elkísértük öt. A Vörös Hadsereg tábornoka egy szlovák kunyhóban! Az ilyesmi nem mindenna­pos dolog. Tetszett neki, hogy az asz­talnál ültünk és az egyszerű emberekkel beszélgettünk, akik szegényesen és szerényen vendégül láttak bennünket. Nagy megtiszteltetés volt ez a számára. És az is tetszett neki, hogy a falon a régi Szlovákia szimbólumának is tekinthető Szűz Mária-kép mellett ott függ Lenin arcképe is. Drága barátaim, itt ne felejtsetek. Leninnek sírjához engem temessetek! Szegény Rogyionov! Ez a tisztességes és jó ember, becsületes művész és kommunista a harmincas években a sztálini tisztogatások áldozata lett, akárcsak Mejerhold, Babel, Kolcov, Tre­tyakov, Jasienski. xxx Megírtuk Egon Erwin Kischnek: „Kisch elvtárs, nem lenne kedved Pozsonyba jönni és nyilvánosan szóno­kolni?" Postafordultával válaszolt: „Jövök! Várjatok a pályaudvaron!" És megjelöl­te érkezésének napját. Kezében kis bőrönddel olyan fürgén ugrott le a gyorsvonat kocsijából, mint egy suhanc. Megismert bennünket és már kiáltotta is: — Legyetek üdvözölve, elvtársak. Hát itt vagyok. — Autóval vagy villamossal akarsz menni? — Gyalog megyünk. Jellegzetesen a fejébe csapott szé­leskarimájú kalap, szájában cigaretta. Elegáns nyakkendő, az öltözék mérték­tartó, nem hivalkodó eleganciája. A száguldó riporter határozott, szépmet­­szésű arcéle. Élénk szempár. A világhírt meghazudtoló szívélyesség és közlé­­kenység. Semmi öntetszelgés. Beszéd közben az „r" betűknél enyhe dadogás. — Szóval hogy is lesz ez ma, fiúk? Lesznek ott egyáltalán emberek? Való­ban? Nos, akkor rendben. Téged nem ismerlek, de téged már láttalak Prágá­ban. Ki mit írt? És te honnét vagy? Písekből? Hát mondhatom, szép kis szlovák vagy! Písekben katonáskodtam a tizenegyeseknél. Te szintén? No lá­tod, akkor háborús kollégák vagyunk. A píseki helyőrséghez mozgósítással ke­rültem. Onnan meg egyenesen a harc­térre. Rögtön az elején jól a nyakunk közé sóztak. Még csak körülnézni sem maradt időnk. Megyünk a pályaudvarról végig a Štefánik utcán, s amint a városhoz közelítünk, már kezdődik is. Két lépés­nyire az állomástól az első ember felénk rohan és felkiált: — Tiszteletem, Kisch úr! Mi járatban errefelé ? — Üdvözletem, főúr. Ez aztán a vé­letlen. Nekem ma itt fellépésem van. — Ne mondja. — El ne szalassza az alkalmat. — Ugye viccelni tetszik. — Dehogyis. Jöjjön el a Redutba. — Bizisten ott leszek. — Akkor a viszontlátásra. Kisch megmagyarázza nekünk: 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom