A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-12 / 2. szám
I KORTÁRSAINK | KOLOZSVÁRI Grandpierre Emil Kolozsvári Grandpierre Emil (1907) a modern magyar regényírás legidősebb nemzedékének kiváló képviselője. Ha van valaki, aki regényírónak születik, azaz az életet mind az elkövetkező prózai történetek szövegének és szövevényének látja, úgy Kolozsvári Grandpierre Emil az. Mind életével, mind regényei témájának kiválasztásával. Már nevének különös csengése is családi regény-sorsra utal: ősei, a Grandpierrek Franciaországból kerültek Magyarországra, pontosabban Erdélybe, s Kolozsvárott telepedtek le. (Ez utóbbi földrajzi tényt jelöli írói nevének első fele, amelyet a francia eredetű családnév előtt használ: így lett Kolozsvári-Grandpierre.) Az első világháború, a forradalmak után a huszonéves fiatalember Pécsre kerül, s ott végzi el egyetemi tanulmányait. Családja ősei földjére, Franciaországba küldi tanulmányútra, hogy ott tanulmányozza régmúlt elődei hagyományait, életformáját, de legfőképpen nyelvét és szellemiségét. Amikor visszatért Magyarországra, most már Budapestre, szinte teljes fegyverzetű regényíró. Első könyve, A rosta című 25 éves korában jelent meg; önéletrajzi ihletésű, az író az apákat felváltó fiúk nemzedékének új formai-etikai és sürgető társadalmi problémáit fogalmazta meg benne, szokatlanul éles hangütéssel. Ez az önéletrajzi szemlélet újra és újra visszatér majd, mind bonyolultabb áttételekkel és mindig mélyebbre ásó lelkiismeretvizsgálattal. Mint Tegnap című regénye a második világháború befejezése után, vagy az utolsó esztendők során megjelent kötetei, mint például a Béklyók és barátok című könyve, amelyben háborús élményei, hadifogsága, s a rádió irodalmi osztályán eltöltött esztendők szerepelnek, a személyi kultusz éveinek társadalmi bírálatával. Am mégsem az imént felsorolt művei jellemzik leginkább a regényírót. A francia analitikai iskola kitűnő mestereként veszi sorra a tegnap és a jelen társadalmának jellegzetes figuráit. A még kiforrásban levő társadalmi valóság érdekli, és azt szinte röptében rögzíti. De nem riporter-módra, hanem mindig^ a valós élethelyzetek legmélyebb összefüggéseinek feltárásával. Szívesen beszél az átlagember, a kisember csetlő-botló sorsáról. Nem egyszer szatirikuson, szinte már a chaplini látásmód karakterisztikájával. (Dr. Csibráky szerelmei, vagy a Nagy ember, ez utóbbi a Magvető Könyvkiadó Vidám könyvtárának mulatságos sorozat-darabja.) Legjelentősebb műve A boldogtalanság művészete című regény, amelyben a vidéki kisvárosok jellegzetes hősét, bizonyos Olivért, a szoknyavadászt mutatja be: ....... Olivér Don Juan volt, bár nem fűzte jellembeli rokonság a Tirso da Molina, Moliére, Mozart, Byron megénekelte démoni szoknyabolondhoz. Sőt, ha észrevett volna magán démoni vonásokat, gondosan lekefélte volna őket, mint a pihéket, s a port a kabátjáról. Különbözött a hírhedett Casanovától, a szélhámosba oltott kéjenctől, valamint a stricik undorító, a vérnősző barmok félelmetesen visszataszító válfajától. A szakma Linnéje minden valószínűség szerint magyar parlagi Don Jüannak nevezné, sűrűn előforduló, tudományosan azonban mindezideig le nem írt tájfajtának, melynek fölfedezése felbecsülhetetlen nyeresége az amorologiának (ti. „szerelemtan"nak) ...“ Kolozsvári Grandpierre Emil szinte már a „hivatásos" regényíró, aki két-három événként megírja a mag|[ prózaművét, vagyis „jelentését“ a közelmúlt társadalmának változásairól. Olvasói ezért szeretik, bírálói viszont ugyanezért tűyk tollhegyre, hiszen csaknem mindig az élet elevenjébe vág, akár a sebészorvos, gyógyító szándékkal. Történetei sodró erejűek, legolvasottabb könyve a több kiadást megért, népmeséi ihletésű, történelmi korban játszódó kópé-regénye, A csillagszemű. TÓBIÁS ÁRON KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL Az ezredes arról ábrándozott, hogy az angoloknak adja meg magát. — Tudod, Pierre — magyarázta —, köztük otthon érezném magam. Úriember az úriemberek között. Ezért döntöttem így. Mert ami a többieket illeti, hát... Óvatosságból vagy más okból megelégedett azzal, hogy kézlegyintéssel nyilvánítson véleményt. Hivatalból foglalkozott a gondolattal, hiszen mint rangidős ő volt a parancsnoka a České Budéjovicében összesereglett gyülevész csapattöredéknek. A saját tragédiája, nevezetesen az, hogy miként hajtsa végre magyar királyi ezredhez illő méltósággal a fegyverletételt, eltakarta előle az országos tragédiát. Sokáig hányta-vetette magában a kérdést, míg rátalált a helyes megoldásra. — Hárman megyünk az angol csapatok elé. Én elöl. Tisztelgek, aztán rád mutatok, s te, Pierre, angolul közlöd a parancsnokkal, hogy megadjuk magunkat. Mentegetődztem, hogy én csak pár szót tudok angolul. — Nyugodj meg, pár szónál többre nincs szükség, üdvözlőd a dicső angol hadsereget, bejelented, hogy a hadüzenet tévedés volt, s mi örömmel tesszük le a fegyvert az ő kezébe. Miután ezt elmondtad — három mondat az egész —, rámutatok Bakosra, s ô átnyújtja a parancsnoknak a megadás jelképeként a kenyeret és a sót. Bakos István az ezredes csicskása volt, egyébként kertész Modoron. Hogy ne az utolsó percben kelljen a szereplőket megkereíni, az ezredes valahonnan szerzett egy ágyat, s fölállította az ő szobája melletti szobában, ahol Bakos István aludt. Nekem pedig megparancsolta, hogy hurcolkodjam oda. — Nem lehet tudni, mikor kerül sor a megadásra. így mindketten kéznél lesztek. Te pedig, Pierre, addig fogalmazd meg a deklarációt. így barátkoztam meg Bakossal, a monori kertésszel. Ö a szűk kis szoba egyik falánál, én a másiknál aludtam. A reggelit, az ebédet, a vacsorát együtt költöttük el, napközben mindig akadt valami — többnyire fölösleges — tennivaló, esténként beszélgettünk. A beszélgetés azzal kezdődött, hogy egy koromsötét éjjel megkérdeztem 'tőle, miért sóhajtozik. — Hogyne sóhajtoznék — kezdte népmeséi fordulattal —, hogyne sóhajtoznék, önkéntes úr... Kiöntötte a szívét, estéről estére. Másfél évet szolgált a keleti fronton, aztán hazajött s megnősült. Úgy érezte, megtette a magáét, igazságtalanság, hogy újra behívták.- Mi végből, önkéntes úr? Azért, hogy végigfussak egész Magyarországon? Mást se csinálunk, csak futunk, futunk. Nem többé-kevésbé racionális tiltakozása ragadott meg, érveit százszor hallottam; ezen a téren újat senki sem tudott mondani. Hanem amikor Ilonkáról, a feleségéről beszélt, ezt az egyszerű, műveletlen embert a szerelem költővé avatta, a szavai szinte perzseltek, s hangjában úgy keveredett a vágyakozás és a fájdalom,.mint egy gyönyörre fakadó asszony sóhajtásában. Az áthatolhatatlan sötét jóvoltából néha az a benyomásom támadt, hogy nem egyedül fekszik az ágyában. Lélegzet-visszafojtva figyeltem, váltakozva rá és magamra. Sóvárgása átszállott rám, vissza-visszatért elém a svábhegyi villa manzárdja, ahol Magda meg én ... Nem találkoztam még emberrel, akinek minden ízét, idegét, rostját, sejtjét ennyire átjárta és magáévá tette a szerelem. Az éjszakai beszélgetések Bakosa nem hasonlított a nappalok Bakosához, az ezredes úr készséges csicskásához, aki a küszöbön ülve fényesítette gazdája csizmáját, levakarta a sarat róla, bekente krémmel, bíráló szemmel mustrálgatta, s ha valahol nem találta elég fényesnek, ráköpött a bőrre, aztán a ronggyal valamivel gyorsabban dörzsölte, mint máskor. Türelmesen állott a sorban, kezében a csajka, alacsony, barna hajú-szemű, kerek fejű kis ember, amilyen ezer meg ezer akadt a megtépázott magyar hadseregben. Egy napon a távolban porfelhő kerekedett. Az ezredes megcélozta távcsövével: — Amerikaiak? — mondta. — Gyerünk, Pierre. Gyerünk, Bakos. Felállottunk az országúj szélén, az ezredes megkívánta figurában. Elöl ő, fél méterrel mögötte én, ä három kerékbetört angol mondattal, Bakos a sóval és kenyérrel. Amúgy zárójelben: — megadás céljára mindennap friss kenyeret vételeztünk. A jenki alakulat mintegy százméternyire lehetett, az ezredes kihúzta magát, arcán az elszántság, az ünnepélyesség, a sajnálkozás s ki tudja még hányféle érzés keveréke. Feszesen tisztelgett, majd elernyedt vonásokkal, döbbenten bámult az amerikaiak után, akik úgy porzottak el az orra előtt, mintha észre sem vennék. Egy darabig folytatták az előnyomulást, aztán megfordultak, s éppoly gyorsan s éppoly váratlanul, mint ahogy megjelentek, eltűntek. Látod, Pierre — mondta az ezredes tétova mozdulattal —, azért választottam az angolokat. Azok ilyesmire képtelenek. Elgondolkodva simítgatta az állát.- Fiatal nemzet. Hiányoznak a történelmi tapasztalataik. . . Nem vetnek számot azzal, hogy az ügyeket le kell zárni, endlizni, ahogy a feleségem mondja ...- Ez éppolyan - fűzte hozzá némi tűnődés után —, mintha a sebész nem varrná be a vágást a páciens gyomrán. A fentebbi kijelentésekben megnyilvánuló rendszeretet, vagy minek nevezzem, ösztönzésére, most már az oroszoknak, is megadta volna magát, holott nagyon félt tőlük. Inkább ők, mint ez az idegesítő félmunka. Csakhát a szovjet csapatok egyelőre máshol tevékenykedtek. A legénység, sőt a tisztikar egy része sem osztotta az ezredes nézeteit. Szerintük a háború befejeződött, semmi dolgunk idegen földön, menjünk mielőbb haza. Akkoriban még voltak lovaink, ökreink, szekereink. Gyorsabban, mintha parancsot kaptak volna, a kocsisok befogtak, a honvédek fölrakták a szekerekre a cuccot meg a szajrét. Megindultunk hazafelé. Bakos meg én szökve, az ezredes ugyanis vissza akart tartani, hogy ne egymagában menjen nyugatra. öregebb-fiatalabb erdők borította hegyek és dombok között kanyargott az utunk. Az ütem, ahogy mentünk, minden más esetben erőltetett menetnek számított volna. Most, hogy minden lépéssel közelebb értünk a hazánkhoz, az otthonunkhoz, szerelteinkhez, a fáradtság nem 10
