A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-21 / 25. szám
AZ ÉLŐ MIKSZÁTH Bemutató a MATESZ komáromi (Komárno) együttesében Jeles prózaírónk: Mikszáth Kálmán világával találkozni - mindig a legtisztább öröm. Regényei s elbeszélései filmszalagra rögzített vagy színpadra költött újjáéledésének divatja mintegy másfél évtizeddel ezelőtt kezdődött. Számunkra mindenképpen jóléső érzés, hogy ehhez az áramlathoz a Magyar Területi Színház is csatlakozni tudott, és Melichárek Jana színpadi átigazításában már a hatvanas évek derekán bemutatta a klasszikus magyar regényirodalom egyik legnépszerűbb alkotásának, a Szent Péter esernyőjének dramatizált változatát. Jómagam is emlékszem még arra az 1966-ban tartott színházi bemutatóra. Jól pergő és szórakoztató, igényes előadás volt, mégha az eredeti prózai alkotáshoz hasonlítva hamvát vesztett is. Akkoriban még csak amolyan „firkásztanonc" lévén inkább olvastam, mint írtam a színházi recenziókat; arra csupán később „fanyalodtam" rá, hogy egy-egy előadással kapcsolatban papírra is vessem a véleményemet. . . Arra azonban így is világosan emlékszem, hogy az előadás után fölvetődtek mindazok a kérdések, amelyek egyegy dramatizáció esetében mindmáig is szinte kikerülhetetlenek: a játékstílus, az együttes munka s legfőképpen az íróhoz való hűség problémái. A színháziak és az akkori kritikusok sorra elmondták a magukát, és — természetesen — akadtak közben elmarasztaló hangok is. A közönséget azonban mindez vajmi kevéssé zavarta. A Szent Péter esernyője 'a Magyar Területi Színház egyik legsikeresebb produkciója volt, hosszú ideig táblás házakkal játszották. Szigligeti Ede és Bródy Sndor, Molnár Ferenc és Heltai Jenő darabjainak sikere után ez a Mikszáth-dramatizáció is bebizonyította, hogy a közönség igényli a klasszikusok műveinek színpadra állítását. Sőt, a Móricz- és Jókai-művek visszhangja vagy Az ember tragédiájának s a Csongor és Tündének fogadtatása mintha dupla hangerővel jelezte volna: a publikum elvárja színházunktól, hogy a klasszikusok műsorra tűzése átfogó ciklussá teljesedjék. E szándék következetes valóra váltásával a MATESZ — sajnos — lényegében mindmáig adósunk maradt. .. Ezért hát egy régi s jogos közönségóhaj nyert elégtételt május 16-án, amikor a Szent Péter esernyőjének felújított bemutatójához gördült föl a komáromi Szakszervezetek Házának függönye. Előrebocsátom hogy a csodatévő esernyő történetét nem a bemutató előadáson tekintettem meg, hanem Nagymegyeren (Calovo), a takaros művelődési otthon tágas színháztermében. És még csak nem is az esti, de egy délutáni diákelőadáson! Volt ebben némi szándékosság is. Részben az, hogy ne legyen hatással rám a felnőtt publikumnak a régebbről ismert előadások iránt megnyilvánuló nosztalgiája; részben pedig arra voltam kíváncsi, hogy a diákifjúságra miképpen hat majd Konrád Józsefnek, az előadás rendezőjének az utóbbi években szinte programszerűen vallott modern realizmusa, ami a színpadi megjelenítés eredetiségét hol kissé elidegenítő, hol viszont túlzottá természetesnek tűnő játékstílussal társítja. De azért is érdekelt ez az előadás, mert nézetem szerint gyermeknek és ifjúnak — ha már érdekli a színház — ugyanazt kell nyújtani, amit egyébként felnőtt közönségnek is kellene. Igazi színpadi életet, igazi színpadi művészetet. Nos, a több száz nézőt befogadó színházterem megtelt. És már az előadás első jeleneteinél kiderült, hogy a színészek eszményien fogékony közönségnek játszanak. A néző és színész közötti áramkör nyomban létrejött - s csupán itt-ott mutatkozott hogy az előadás egyik legjobb alakítása Varsányi Marié Adamecné szerepében és Petrécs Anni játéka Madame Crisbay figurájában. Emlékezetes karakterfigurákkal ajándékozzák meg a nézőt Ferenczy Anna (Münczné) és a férjét alakító Bugár Gáspár, továbbá Udvardy Anna, Siposs Ernő, Bugár Béla és Fazekas Imre. Wibra Gyuri szerepét Holocsy István játssza szerintem nem eléggé megyőző s őszinte hatást keltő eszközökkel, sőt, helyenként a szövegmondását is kissé pongyolának éreztem. Veronka szerepét Mák Ildikó alakítja, sajnos a vártnál szürkébb eszközökkel. Ügy érzem, mintha nem tudna minden szónak, minden gesztusnak pontos hangsúlyt adni. A kapzsi Gregoricsok szerepét Boráros Imrére és Pőthe Istvánra bízta a rendező, s nyilván az ő utasításai alapján játsszák figuráikat Konrád József korábbi rendezéseire „kacsintó" felfogásban. Mindez, persze, csak a kritikust érdekli, a diákközönséget és felnőtt publikumot viszont annál kevésbé. A nézőtéren gyakran tör föl hangos nevetés és sűrűn csattan fel a fergeteges taps is. Mindez jogos és természetes, sőt, kétségtelen, hogy a színház műsorpolitikájának egészében, Konrád József rendezői célkitűzéseiben és a színészek többségének pályafutásában értékes helyet foglal majd el ez a produkció. Ennek ellenére azonban hadd kockáztassak meg egy ellenvéleményt is. Ez a felújítás — szerintem — kevesebb annál, mint amire lehetőséget nyújtott. Jelenlegi formájában egy dalbetétekkel megtűzdelt vígjáték, holott ott rejlik benne a széles sodrású musical nyílt esélye is! MIKLÓSI PÉTER Nagy László felvételei születhetett volna meg színpadi varázslat nélkül. Ez a varázslat pedig nem jöhetne létre az írott műtől függetlenül vagy az olyan rendezői ötletek nélkül, amelyek a fantáziadús játékosság ötleteivel teremtik meg a kapcsokat a színpad és a nézőtér között. Melichárek Jana dramatizációja feszesen szerkesztett, jól kidolgozott, hangsúlyos jellemekre épülő színpadi alkotás. Egy vidám játék, amelyben nem a csodatévő esernyő meséje, hanem a figurák gondolkodásmódja és cselekvésformája igaz. Konrád József rendezése a mikszáthi alkotás mindmáig érvényes klasszikus értékeit aknázza ki. Erényeivel és gyöngéivel együtt fogadja el a darabot. Időt és teret enged az egyszer furfangos, másszor mulatságos dialógusoknak, a maguk örömén túl semmilyen komolyabb funkcióval nem bíró évődéseknek, azoknak a villanásnyi motívumoknak, amik annyira sajátossá teszik ennek a szinte utol- Mák Ildikó (Veronka) és Fazekas Imre (Mravucsán Máté)... megzavarja, másutt pedig egyenesen megtöri a rendezői elképzelés egységét. Különösen azokon a helyeken tapasztalható ez, ahol a színészek — egyéb belülről fakadó színészi eszközök híján — jócskán rájátszanak már amúgyis komikus jeleneteikre. Nincs módomban egyenként értékelni a népes szereplőgárda valamennyi tagját. Ezért hadd jegyezzek meg csupán annyit, ...Bugár Gáspár és Varsányi Mari az előadás egy-egy jelenetében „áramszünet", amikor a szereplők felszínes rutinmegoldásokkal próbálkoztak átsiklani figuráik buktatóin. Ha viszont hús-vér emberekként éltek a színpadon, akkor még a légy zümmögését is hallani lehetett. Színházi emlékeim közt hirtelenében egyetlen hasonlót sem találok a Nagymegyeren tapasztalt robbanékony figyelem és spontán együttlélegzés élményéhez. Persze, a nézőtéri „csoda" nem érhetetlenül népszerű regénynek színpadi hőseit. Konrád ezzel a felfogással ugyan régi jogaiba helyezi a játékteremtő színészt, egyben azonban önmagának is csapdát állít, mert a népes szereplőgárdából nem mindenki tud a rendező egyenrangú társszerzőjévé szegődni. Ez az oka annak, hogy többféle játékfelfogásnak s különböző stílusú színészi mozgástechnikának vagyunk szemtanúi, ami helyenként 15
