A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-31 / 22. szám
A SZÍNHÁZ SZÓLJON A KÖZÖNSÉGHEZ LENGYEL FERENC, a Magyar Területi Színház kassai (Košice) Thália Színpadának művésze ötvenéves. Három évtizede, hogy színjátszásunk legjellegzetesebb egyéniségei közé tartozik, azoknak sorába, akik ott áHtak a hazai magyar színjátszás bölcsőjénél s azóta is zokszó nélkül vállalják az állandó tájolás emberpróbáló nehézségeit. Tagja volt az egykori Állami Faluszínház magyar részlegének, később a MATESZ komáromi (Komárno) társulatának, s alapító tagja a tíz éve alakult kassai Tháliának is. A pályakezdéstől eltelt harminc esztendő során tucatjával játszotta a különböző szerepeket, és bár számtalan esetben akár egykaptafára húzható rokonfigurákat kellett eljátszania — mindegyik alakításában valami újat, valami egyedit keresett, csiszolva közben művészi kifejező eszközeit, tökéletesítve és bővítve saját színészi kelléktárát. Sokéves alkotóművészete — mind becsületes hozzáállás, mind a szerepformálás igényességének dolgában — példaképül szolgálhat a színház fiatalabb tagjai számára: mindkét tekintetben bőven van mit tanulni tőle. Jeles színészünk ezekben a napokban ünnepelte ötvenedik születésnapját. Ebből az alkalomból beszélgetünk az emlékeiről, egyéni pályájáról és a Thália Színpad örömeiről, gondjairól. — Bevezetőben rögtön egy fontosnak tűnő kérdés: miként jutott eszébe, hogy húszévesen fölcsapjon színésznek, pontosabban szólva, modern értelemben vett „vándorkomédiásnak'' ?- Egyszerű a válasz: ezt a pályát, ha csak egy mód van rá, minél korábban kell kezdem. Akkoriban ezt csupán ösztönösen éreztem, ma már viszont megélt tapasztalataim tudatában is bátran kijelenthetem ezt. Ennek ellenére bizonyos értelemben meghatározó, bizonyos értelemben pedig véletlen körülmények is befolyásolták azokban az években sorsomat. Meghatározónak érzem például azt az érdeklődést, amit a színház iránt éreztem. Suhanckoromban, a negyvenes évek második felében, állandó statisztája voltam a Szlovák Nemzeti Színház drámai együttesének, ahol főként Andrej Bagar rendezései kötötték le a figyelmemet. így korán járatos voltam már a kulisszák világában, mégsem gondoltam arra, hogy egyszer majd színész Jegyek. Régi bratislavai munkáscsaládból származom, a kultúra nálunk rendszeres, de a szó legszorosabb értelmében vasárnapi szórakozás volt. Úgy indultam, hogy valami kétkezi szakmát vagy a hagyományos értelemben is biztos megélhetést nyújtó pólyát választok. így is történt: raktárkönyvelő lettem gy vasipari vállalatnál, persze, a sűrű statisztáslkodás mellett. . . Mert énem legmélyén azért ott munkált valami belső nyugtalanság ... Ezért kapva kaptam az alkalmon, amikor 1949-ben a szlovák fővárosban is megalakult a CSEMADOK helyi szervezete s elsőként egy színkört létesített. Barátok, iskolatársak, ismerősök rendszeresen összejártunk itt; műsoros esteket szerveztünk, lapot terjesztettük, agitálni jártunk a szövetkezetesítés érdekében. Egy szép napon azonban felhívás jelent meg az Új Szóban: tagfelvételt hirdet az Állami Faluszínház alakulóban lévő magyar együttese. Színjátszó csoportunkból hárman jelentkeztek. Közöttük én is, bár az akkori viszonyokhoz s fiatal koromhoz mérten, már egészen jó állásom volt. A vizsga három napig tartott, a fölvételiztető bizottságban ott ült például Andrej Bagar is. Voltunk vagy 320-an! Bárcsak manapság is így lenne, akkor aligha volna gond az utánpótlás; de ma legföljebb tizen-tizenketten jelentkeznek, tehetségesek és tehetségtelenek együttvéve . .. Nekem szerencsém volt, fölvettek, amiben minden bizonnyal része volt a Nemzetiben szerzett rutinnak is. így lettem húszéves fejjel szlovákiai magyar színész. — Pályakezdésében tehát fontos szerepet játszott a főváros. Annak színházi élete, a CSEMADOK akkoriban alakult helyi szervezete, az öntevékeny mozgalom népszerűsödése. De vajon a Faluszinházban játszott első szerepére is emlékszik még Lengyel Ferenc? — Egyszerre három darabot tanultunk be, abból kettőben kaptam szerepet. Egy Skalka nevű szlovák szerző Kecsketej című a szövetkezetesítés problémájával foglalkozó színművében, illetve Tajovský: Ha az asszony kezében a gyeplő című vígjátékában játszottam. Abban az időben még nem volt szinte eleve meghatározott, már-már beskatulyázott szerepköröm, úgyhogy az utóbbi darabban egy rokonszenves figurát: Miskó szerepét játszottam az időközben elhúnyt Kiss Lajossal kettős szereposztásban. Egyik este ő játszott, a másik este pedig én, és azon versengtünk, hogy a figura „visszhangjaként" kinek hoz a posta több szerelmes levelet? ... Mi tagadás, azóta már nemigen kapok ilyen érzelmekkel teli sorokat ... —Úgy érzem, kissé zavarja, hogy a rendezők évek óta, sőt, talán két évtizednél is huzamosabb ideje tulajdonképpen azonos szerepkörben játszatják. — Valóban zavar, persze, nem az időközben elmaradt szerelmes levelek miatt, hanem művészileg. Az ilyesmi ugyanis annak nem kis veszélyével jár, hogy az ember akarva-akaratlanul ismételgetni kezdi önmagát a színpadon. Itt, a kassai Tháliában erre különösen ügyelni kell, mert társulatunknak most már eléggé régen nincs állandó rendezője, aki figyelmeztetné a színészt, hogy ezt vagy azt a megoldást egy-egy korábbi figurájából, azaz saját magától „lopta”. — Eddigi pályáján, a beskatulyázottságon kívül, mit jelentett még igazi nehézséget? — Elsősorban az, hogy a kezdeti időszakban a szakma elvárásai nagyobbak voltak jómagam és társaim színpadi képzettségénél. A Faluszínházban a darabot színpadra állító rendező irányításával többnyire teljesen autodidakta módon váltunk színészekké, saját szorgalmunktól függött, hogy mikorra tanuljuk meg a beszédtechnika és a színpadi mozgáskultúra különféle elemeit. Akkoriban rengeteget olvastam, ennél is többet gyakoroltam, hogy minél gyorsabban és tökéletesebben elsajátítsam a színészformálás sztanyiszlavszkiji módszerét. Még akkor, a kezdeti években megszoktam az alapos és rendszeres munkát, ezért mindmáig ehhez az elvhez tartom magam. Amit vállalok, azt komolyan és becsülettel szeretem elvégezni. És ma, harminc év tapasztalataival tarsolyomban sem szégyellek rendezői utasítást kérni, vagy önmagam csiszolomgyúrom tovább az első pillantásra talán mór késznek tűnő figurát. — Véleménye szerint mely szerepek foglalják keretbe művészetét? — Hegyes orrom, jellegzetes állam révén valóban némi előjogot „élvezek” a negatív figurák iránt. Színházunkban én vagyok az a színész, aki az utóbbi két évtizedben végigjátszottam a teljes katonai ranglétra összes fokozatát az őrmestertől az ezredesig, beleértve a legkegyetlenebb SS-Sturmbandführereket is. De így vagyok a különböző papszerepekkel is, mert a török imámtól az anglikán lelkészig eljátszottam az egész egyházi hierarchiát; sőt, egy darabban Szent Péter személyében már pápa is voltam. Nehéz hát rangsorba állítani szerepeimet, de a jól megírt és a jól megrendezett előadások mindegyikére szívesen emlékszem. Még akkor is, ha én játszottam benne a világ legellenszenvesebb figuráját. A jó szöveg s az átgondolt, céltudatos rendezés a színészt ugyanis mindig új erővel tudja föltölteni. — Miért? — Mert emberileg, egy bizonyos ponton, a negatív figurát is drámai erő hajtja vagy a sors űzi tetteiben. Ezt a rendezőnek láttatnia, a színésznek érzékeltetnie kell. — Mi az, ami az eddigieknél is sikeresebbé, teljesebbé tehetné művészi pályafutását? — A fentiekből már nyilvánvaló, hogy elsősorban a szereposztásbeli egyhangúság megszűnése. Emellett a zenés műfaj hiányzik a legjobban. Nekünk, színészeknek is, a közönségnek is. Nem operettre gondolok, hanem zenés vígjátékra vagy akár musical-re. Az ilyen műfaj nemcsak a mozgáskultúrát fejleszti, de egyben fölszabadultabban is játszik az ember. Szívesen tennék kísérletet egy-egy stúdióelőadóssal is, de társulatunk létszáma olyan csekély, hogy az előadások, a próbák és a rengeteg utazás körforgásában erre egyszerűen nem jut idő. — A tájolás problémáin kívül miben látja a hazai magyar színjátszás sajátosságait? — Egyetlen alapvető elvben: hogy színhárunk a jelenkorhoz és saját közönségéhez szóljon. Ez persze nem új találmány, hanem egyszerűen a korszerű színház alapkövetelménye. A Magyar Területi Színház feladata emellett, hogy minden tőle telhetőt megtegyen annak érdekében, hogy a hazai magyar líra s az alakulóban lévő próza mintájára, megszülessen a jellegzetesen csehszlovákiai magyar dráma is. Sajátos helyzetben van a színház dramaturgiája is, hiszen országjáró társulat lévén a mi közönségünk nagyon változékony. Vendégjátékaink során fiatalokat és öregeket, városiakat és vidékieket egyaránt ki kell elégítenünk. Művészi célkitűzéseink ezért nem járhatnak több lépéssel a közönség előtt. A mi feladatunk: fél lépéssel a néző előtt haladva szórakoztatni és tanítani a publikumot. — Mindebből melyek a Thália Színpad örömei és gondjai? — A kassai és a komáromi együttes általános célkitűzései minden tekintetben megegyeznek. A Thália küldetése, hogy a színház nyelvén Kelet-Szlovákiában szóljon korához, hogy a színpad művészetének varázsával járuljon hozzá az itt élő magyar lakosság kulturális igényeinek kielégítéséhez. Gondjainkat azonban súlyosabbaknak érzem a komáromi társulat problémáinál. Elsősorban egy állandó rendezőre lenne mielőbb szükségünk, de a társulat színészállományának feltöltése is időszerű lenne, mert egyre hangsúlyosabban jelentkezik nálunk az utánpótlás hiányának égető kérdése. — Talán hullámvölgyben van most a Thália Színpad? — Három évtizednyi tapasztalataim azt sugallják, hogy egy színház életében múló jelenség az ilyesmi. Természetesen, megfelelő repertoár és céltudatos művészeti vezetés esetében. — Vajon mennyiben befolyásolja művészetét, hogy felesége: Lengyelné Gombos Ilona szintén színésznő, ugyancsak a Thália Színpad tagja? — Ez ma mór nem probléma nálunk, a gyerekeink fölnőttek, nincsenek ilyen jellegű gondjaink. Inkább az jelent problémát, hogy otthon sem tudunk kikapcsolódni, elszakadni a színháztól. Alig van más témánk, hiszen ez az életünk .. . — Minek érzi, illetve Gombos Ilonával együtt minek érzik a színészetet: Szakmának? Mesterségnek? Élethivatásnak? — Szolgálatnak! Ha nem annak vennénk, aligha vállaltuk volna évtizedeken át. Ennyi lemondással és nehézséggel talán egyetlen más munkakör sem jár, de az itt élő magyarságnak igénye és szüksége van a színházkultúrára. A színészi munka ezért színházunk mindkét együttesében, akárcsak valamikor a Faluszínházban is, szolgálatnak számít. Szép és fontos, semmivel sem pótolható szolgálatnak. — Lengyel Ferenc számára az idei esztendő tele van jubileummal: a napokban töltötte be ötvenedik életévét, harminc esztendeje, hogy elszegődött színésznek és tíz éve, hogy a Thália Színpad tagja. Megfogalmazhatná hát, hogy mit jelent munkájában a bukás, az üres nézőtér; illetve a siker? — Egy bukás mindig tanulságokat érlelő tapasztalatokat. Egy színész számára ezért ennél is kísértetiesebb érzés, ha üres nézőtér előtt kell játszania, mert a színház csak addig színház, amíg közönsége van. A siker pedig nem egyéb, mint a színész éltető ereje, hiszen a taps jelenti munkája egyetlen és igaz értékmérőjét. MIKLÓSI PÉTER Fotó: Prandl Sándor 15
