A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-31 / 22. szám
tam volna Inzsellért Egy jó órával előttünk fordult a szovjet kétéltű. Elővettük az evezőket, s egészen az ablak mellé álltunk a dereglyével, véggel a tornác ikét faoszlopa közé. A vasrácsos ablak alsó párkánya már nem látszott. Odabent a bútorok vízben álltak, a ruhásszekrényt megemelte és folnak döntötte az ár. A szekrény mellett a sarokban egy fekete rongycsomót vettünk észre. Mozog? Nem mozdult. Inzsellér ledobta barna vászoningét — alatta csak egy sötétkék fürdőnadrág volt -, s beugrott a mellig érő vízbe. Nagy erőlködésre kinyílt az ajtó, - én a hasadékot néztem fölötte s ösztönösen kicsit eltoltam a csónakot a faltól. A szobaajtó bedagadt, azzal sehogysem bírt. Beszóltam: „Gyere! Hát nincs már semmi értelme, még rónkszakad a ház!" De nem nyughatott, míg ki nem feszítette. Végül is egy feldagadt, felpuffadt alsószoknyót húzott ki a szekrény mellől Jót nevettünk a nagy nekikészülésen. A padlásfeljáró a tornác alól nyílt, és le volt hajtva az ajtaja. Létrát nem láttunk. Tehát vagy elvitték innen a létrát - mert kellett valahol -, amikor az öregasszonyt elszállították, vagy még odafen van az asszony, és maga után húzta a létrát, el ne döntse a víz. — Deák néni! Itt vagyunk! Héé! Semmi nesz. — Elvitték - bizonykodtam tovább. — És ha alszik odaíörrt? — Láttam rajta, hogy maga sem hiszi. — De néni, összedül a ház! — Én bánom azt... — Itt hal meg! — Most láttam, hogy egy csúnya repedés húzódik keresztbe a padlás földjén. - Nézze ezt itt ni! Gyöjjön, az istenfáját, mert visszük! — Hozzám ne érj, te! — Dehát nem érti... — Semmit se értek, eridj innen! Ott döglök meg, afiol akarok! írjatok ki a táblára, vesszetek meg, mi közöm hozza?! Csontos, vézna öklével felém ütött, beljebb húzódott a kémény mögé, csak a szemefehérje villogott elő. Akkor már értettem, miért engem küldött a padlásra Inzsellér. Tudta ő jól, hogy nem alszik az öregasszony! Lemósztam az ingó létrán, a csónakba. — Most mit csináljunk? — Szólunk a többieknek... Kieveztünk az utcára. Inzsellér rákapcsolta a motort. — Elhozzuk erővel? Rágta a szája szélét, nem mondott rá semmit. Csak később, csendes keserűséggel, amikor a templom dombjánál kikötöttünk, s a szárazra léptünk. — Jön ő magától... Az, hogy meglátott engemet. Maszatos, övig lucskos legényke szaladt hozzánk. — Látták Deák nénit?... Mert csak Józsi bátyámék mentek a kocsival, meg a jószágokkal, Deák "néni b padláson maradt. Ott van harmadnapja, én tudom! A többiek már< pakoltak. Ketten vállalták, hogy elmennek a mi dereglyénkkel az öregasszonyért. Nem került rá a sor, mert alighogy eloldottuk a láncot, a temető felől előtűnt a szovjet kétéltű, csak úgy túrta a vizet. Hirtelen megcsendesedett, leállt, éppen a szürke palatetős háznál. . . .Amikor harmadszor fordultunk aznap, már messziről láttunk, hogy valóban a Deák-ház oldala beomlott, teteje félrebillent, s mint a törött bordák, úgy álltak belőle kifelé a felszakadt gerendák. Az öregasszonnyal a gátnál találkoztam. Jól járt a szovjet kétéltűvel, mert — látván az épület állapotát - minden valamirevaló holmit felpakoltak. Elhozták egy vesszőkosárban a csirkéket is. Biztattuk, ne keseregjen, majd segít az állaim, de ő csak szipogott: „Istenem, istenem, földönfutók lettünk." Aztán a csirkékre: „Ezekből is hiányzik kettő, biztosan elbújt, tehát a nagy kapkodásban ki keresgeti?" Inzsellérrel különben nem beszéltem többet, mert - magam sem tudom, akarattal vagy véletlenül — más-más dereglyére keveredtünk. Keményen dolgozott, azt láttam. Másnap reggel, amikor én már kialudtam magam, s egy vontató elvitt a gáthoz, az én Inzsellér barátom éppen akkor ugrott ki a felpakolt dereglyéből, s alig látszott meg a szemén az éjszakázás. (Kopócs Tibor illusztrációja) az út. A drótszálok a falu irányába kanyarodtak, mindenütt a csillámló víz fölött úszva, egyik törpe póznától a másikig. Kettéosztották a vizi mezőt, mint valami háborús akadály. Hanyattdőltünk, úgy csúsztunk át alattuk.- Nagy kulák ez a Deákné is - biggyesztette a száját Inzsellér, s kisvártatva hozzátette: - Nem a föld szerint, csak lélekben. De éppen elég az, mert ha ilyen ember nem volna, ehitárs, aki ide tartozik, mégis oda húz, a fejem se fájna. Közeledtünk a temetőhöz. A másik két dereglye elfordult, és a drótsövény mentén haladt tovább. Egy felpuffadt, döglöttt tyúk himbálózott a hullámverésen. Távolabb gabonakeresztek úsztak a lassú árral. A temetőkapunál derékig vízben egy pléh— Krisztus állott.- No, ez kivan a vízből, hiába rimánkodtak neki a vénaszszonyok - mondta Inzsellér. Szürke palatetős kis ház volt a Deák-féle ház. Amint 'közelebb értünk, észrevettük, hogy széles repedés éktelenkedik a falon, az ajtó sarkától fel a gerendáig. A disznóól tetején egy piszkos szőrű kuvasz nyüszített, de semmi más jele az életnek, sehol •gy lélek. Inzsellér a kapu oszopai között az udvarra irányította a csónakot. Megszokta már a fülünk a zuťbolást, s ahogy kikapcsolta a motort, szintemegrettentünk a hirtelen, temetői csendtől.- Deák néni! Csend. Füleltünk a padlás felé. Semmi nesz.- Elvihették azóta - nyugtat-FEKETE GYULA Körülnéztünk, mit tehetnénk. Hátul, az udvar végében, a disznóól padlásának támasztva állott a tyúkok feljárója. Ha már ott voltunk, vetettünk egy jó darab kenyeret a kutyának. Ügy falta, a szeme kidülledt. Ha a kis létrát a csónakba állítjuk, felérhetjük a padláslyukat. De o csónak ringott, billegett. Inzsellérnek mintha elpárolgott volna a bátorsága (legalábbis akkor azt hittem). „Lépj fel - mondta -, majd én tartom a dereglyét." Ahogy a fejemmel felnyomtam a padlósajtót, először is az létrát láttám meg. Tehát itt kell lennie az öregasszonynak! A nyitott szellőzőlyukon át besütött a nap; tollasodó, idei csirkék sütkéreztek, hunyorogtak a fényben. Ott volt csakugyan az öregasszony is, a kémény árnyékában ült egy kis ládán. Világított a szemefehérje, de nem engem nézett, a potyorászó csirkéket. — Néni, itt vagyunk... Nem szólt vissza. Kiáltottam: — Deák néni! Itt vagyunk! — Ide, nektek fiam kár volt jönni. Menjetek másüvé. Megingott a létrám, kis híján kiszaladt alólam a csónakkal együtt. „Tartsd! Hogy tartod?" - Feltápászkodtcm. KESZELI FERENC: CSACSKARÍMEK 1. Igaz, hogy csak kis eb ez, de ha harap, kisebez. 2. Mért vagy olyan levert Elek? Tán mert sakkban levertelek? 3. A csősz megint megintette, mert a dinnyét megint ette. 4. Édesanyám jókor mos, mert az ingem jó kormos. 5. Szól a pásztorgyerekecske; ne bámészolj, gyere kecske! 6. Eljátszotta két szerepét, ivott mind a kétszer epét. 7. Ha tele a sajtár, alacsony a sajt ár. 8. Mivel e pénzt te nyered, nyújtsd ide a tenyered. 9. Az alvókat felneszeid! A dinnyémet fel ne szeld! 10. Katlanban lúg bugyog ó! Benne fői egy bugyogó. 11. Flórián és Adrián, napoznak az Adrián. 12. összedőlt az omlett s ami om volt, rom lett. 11
