A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-05-31 / 22. szám

tam volna Inzsellért Egy jó órá­val előttünk fordult a szovjet két­éltű. Elővettük az evezőket, s egé­szen az ablak mellé álltunk a dereglyével, véggel a tornác ikét faoszlopa közé. A vasrácsos ab­lak alsó párkánya már nem lát­szott. Odabent a bútorok vízben álltak, a ruhásszekrényt meg­emelte és folnak döntötte az ár. A szekrény mellett a sarokban egy fekete rongycsomót vettünk ész­re. Mozog? Nem mozdult. Inzsel­lér ledobta barna vászoningét — alatta csak egy sötétkék fürdő­nadrág volt -, s beugrott a mel­lig érő vízbe. Nagy erőlködésre kinyílt az ajtó, - én a hasadé­­kot néztem fölötte s ösztönösen kicsit eltoltam a csónakot a fal­tól. A szobaajtó bedagadt, azzal sehogysem bírt. Beszóltam: „Gyere! Hát nincs már semmi értelme, még rónkszakad a ház!" De nem nyughatott, míg ki nem feszítette. Végül is egy feldagadt, felpuffadt alsószok­­nyót húzott ki a szekrény mellől Jót nevettünk a nagy nekikészü­­lésen. A padlásfeljáró a tornác alól nyílt, és le volt hajtva az ajtaja. Létrát nem láttunk. Tehát vagy elvitték innen a létrát - mert kellett valahol -, amikor az öregasszonyt elszállították, vagy még odafen van az asszony, és maga után húzta a létrát, el ne döntse a víz. — Deák néni! Itt vagyunk! Héé! Semmi nesz. — Elvitték - bizonykodtam to­vább. — És ha alszik odaíörrt? — Láttam rajta, hogy maga sem hiszi. — De néni, összedül a ház! — Én bánom azt... — Itt hal meg! — Most láttam, hogy egy csúnya repedés húzó­dik keresztbe a padlás földjén. - Nézze ezt itt ni! Gyöjjön, az istenfáját, mert visszük! — Hozzám ne érj, te! — Dehát nem érti... — Semmit se értek, eridj in­nen! Ott döglök meg, afiol aka­rok! írjatok ki a táblára, vessze­tek meg, mi közöm hozza?! Csontos, vézna öklével felém ütött, beljebb húzódott a ké­mény mögé, csak a szemefehér­­je villogott elő. Akkor már értettem, miért en­gem küldött a padlásra Inzsel­lér. Tudta ő jól, hogy nem alszik az öregasszony! Lemósztam az ingó létrán, a csónakba. — Most mit csináljunk? — Szólunk a többieknek... Kieveztünk az utcára. Inzsellér rákapcsolta a motort. — Elhozzuk erővel? Rágta a szája szélét, nem mondott rá semmit. Csak ké­sőbb, csendes keserűséggel, amikor a templom dombjánál kikötöttünk, s a szárazra lép­tünk. — Jön ő magától... Az, hogy meglátott engemet. Maszatos, övig lucskos le­gényke szaladt hozzánk. — Látták Deák nénit?... Mert csak Józsi bátyámék mentek a kocsival, meg a jószágokkal, Deák "néni b padláson maradt. Ott van harmadnapja, én tu­dom! A többiek már< pakoltak. Ket­ten vállalták, hogy elmennek a mi dereglyénkkel az öregasszo­nyért. Nem került rá a sor, mert alighogy eloldottuk a láncot, a temető felől előtűnt a szovjet ké­téltű, csak úgy túrta a vizet. Hir­telen megcsendesedett, leállt, éppen a szürke palatetős háznál. . . .Amikor harmadszor fordul­tunk aznap, már messziről lát­tunk, hogy valóban a Deák-ház oldala beomlott, teteje félrebil­lent, s mint a törött bordák, úgy álltak belőle kifelé a fel­szakadt gerendák. Az öregasszonnyal a gátnál találkoztam. Jól járt a szovjet kétéltűvel, mert — látván az épü­let állapotát - minden valami­revaló holmit felpakoltak. Elhoz­ták egy vesszőkosárban a csir­kéket is. Biztattuk, ne kesereg­jen, majd segít az állaim, de ő csak szipogott: „Istenem, iste­nem, földönfutók lettünk." Aztán a csirkékre: „Ezekből is hiányzik kettő, biztosan elbújt, tehát a nagy kapkodásban ki keresge­ti?" Inzsellérrel különben nem be­széltem többet, mert - magam sem tudom, akarattal vagy vé­letlenül — más-más dereglyére keveredtünk. Keményen dolgo­zott, azt láttam. Másnap reggel, amikor én már kialudtam ma­gam, s egy vontató elvitt a gát­hoz, az én Inzsellér barátom ép­pen akkor ugrott ki a felpakolt dereglyéből, s alig látszott meg a szemén az éjszakázás. (Kopócs Tibor illusztrációja) az út. A drótszálok a falu irá­nyába kanyarodtak, mindenütt a csillámló víz fölött úszva, egyik törpe póznától a másikig. Ketté­osztották a vizi mezőt, mint va­lami háborús akadály. Hanyatt­dőltünk, úgy csúsztunk át alat­tuk.- Nagy kulák ez a Deákné is - biggyesztette a száját In­zsellér, s kisvártatva hozzátette: - Nem a föld szerint, csak lé­lekben. De éppen elég az, mert ha ilyen ember nem volna, ehi­­társ, aki ide tartozik, mégis oda húz, a fejem se fájna. Közeledtünk a temetőhöz. A másik két dereglye elfordult, és a drótsövény mentén haladt tovább. Egy felpuffadt, döglöttt tyúk himbálózott a hullámveré­sen. Távolabb gabonakeresztek úsztak a lassú árral. A temetőka­punál derékig vízben egy pléh— Krisztus állott.- No, ez kivan a vízből, hiá­ba rimánkodtak neki a vénasz­­szonyok - mondta Inzsellér. Szürke palatetős kis ház volt a Deák-féle ház. Amint 'közelebb értünk, észrevettük, hogy széles repedés éktelenkedik a falon, az ajtó sarkától fel a gerendáig. A disznóól tetején egy piszkos szőrű kuvasz nyüszített, de sem­mi más jele az életnek, sehol •gy lélek. Inzsellér a kapu osz­­opai között az udvarra irányítot­ta a csónakot. Megszokta már a fülünk a zuťbolást, s ahogy kikapcsolta a motort, szintemeg­rettentünk a hirtelen, temetői csendtől.- Deák néni! Csend. Füleltünk a padlás fe­lé. Semmi nesz.- Elvihették azóta - nyugtat-FEKETE GYULA Körülnéztünk, mit tehetnénk. Hátul, az udvar végében, a disznóól padlásának támasztva állott a tyúkok feljárója. Ha már ott voltunk, vetettünk egy jó da­rab kenyeret a kutyának. Ügy falta, a szeme kidülledt. Ha a kis létrát a csónakba állítjuk, felérhetjük a padláslyu­kat. De o csónak ringott, bille­gett. Inzsellérnek mintha elpá­rolgott volna a bátorsága (leg­alábbis akkor azt hittem). „Lépj fel - mondta -, majd én tartom a dereglyét." Ahogy a fejemmel felnyomtam a padlósajtót, először is az lét­rát láttám meg. Tehát itt kell lennie az öregasszonynak! A nyi­tott szellőzőlyukon át besütött a nap; tollasodó, idei csirkék süt­kéreztek, hunyorogtak a fény­ben. Ott volt csakugyan az öreg­asszony is, a kémény árnyéká­ban ült egy kis ládán. Világított a szemefehérje, de nem engem nézett, a potyorászó csirkéket. — Néni, itt vagyunk... Nem szólt vissza. Kiáltottam: — Deák néni! Itt vagyunk! — Ide, nektek fiam kár volt jönni. Menjetek másüvé. Megingott a létrám, kis híján kiszaladt alólam a csónakkal együtt. „Tartsd! Hogy tartod?" - Feltápászkodtcm. KESZELI FERENC: CSACSKA­RÍMEK 1. Igaz, hogy csak kis eb ez, de ha harap, kisebez. 2. Mért vagy olyan levert Elek? Tán mert sakkban levertelek? 3. A csősz megint megintette, mert a dinnyét megint ette. 4. Édesanyám jókor mos, mert az ingem jó kormos. 5. Szól a pásztorgyerekecske; ne bámészolj, gyere kecske! 6. Eljátszotta két szerepét, ivott mind a kétszer epét. 7. Ha tele a sajtár, alacsony a sajt ár. 8. Mivel e pénzt te nyered, nyújtsd ide a tenyered. 9. Az alvókat felneszeid! A dinnyémet fel ne szeld! 10. Katlanban lúg bugyog ó! Benne fői egy bugyogó. 11. Flórián és Adrián, napoznak az Adrián. 12. összedőlt az omlett s ami om volt, rom lett. 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom