A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-03 / 18. szám
ANDREJ PLATONOV A hóború alatt történt. Kórházban feküdtem, egy falusi hóz tágas szobájában, a ház pedig a tóparton állt, Minszk közelében. Mellettem egy sebesült harckocsizó feküdt, Ivan Firszovics Szilin törzsőrmester. Mellét ütötte át a golyó; úgy rémlett neki, hogy a külső levegő a seben keresztül egészen a szívéig hatol, és Szilin állandóan didergett. Az első napokban a láztól félrebeszélt vagy ájulton szendergett, hozzám nemigen szólt. Csak egyet kérdezett: honnan vagyok és hová valósi — majd elhallgatott. Bizonyára meg akarta tudni, nem vagyok-e a földije, a távoli rokona. Ezt arra oz esette kellett tudnia, ha meghal, hogy én hazatérve beszéljek róla a családtagjainak és a szeretteinek. Én azonban Szilintői messze-távol születtem. — Nem, te nem vagy jó1 — sóhajtott Szilin. — Nem vagyok jó — mondtam. Egy hét múlva Ivan Firszovics jobban lett; könnyebben lélegzett, arcáról eltűnt a halálos sápadtság. Most mór jobban hasonlított önmagához, és láttam az életerőtől felcsillanó, szürke szemét, a megnyerő, himlőhelyes, széles arcát, amely olyan lágy volt, akár a felszántott föld. — Nem alszol? — kérdezte. — Nem. Miért? — Csak. Semmi kedvem meghalni. — Nem is fogunk meghalni. — Meghalni meghalunk — felelte Ivan Szilin -, már hogyne? Csak nem mostanában. — Hát aztán! - válaszoltam.- Ha nem mostanában — az nem baj. — Baj! Miért ne volna baj! - mondta Szilin. — Én sohasem akarok meghalni! Ha száz évig élek - akkor se lesz kedvem, meg neked se! — Szózhatvan éves koromban talán kedvem szottyan. — Mesebeszéd. Megint hoszszabbítást kérnél, megint számlálnád a cseppeket vagy az érverésedet. — Ki tudja ... — Hogyhogy ki tudja? — Ivan Firszovics megharagudott. — Hát én tudom! Nekem az anyám, az édesanyám megtiltotta, hogy valaha is meghaljak! És mi minden történt velem - másvalakiből már régen elszállt volna a lélek, és belőlem is majdnem- hányszor véreztem el mór szinte teljesen, de legvégül mégis összeszedtem azt, ami belőlem megmaradt, haragra gerjedtem, féltőn vigyáztam egyetlen éltető vércseppemre, és attól megint ótmelegedtem, s lélegzethez jutottam. És lám, élek és élni fogok, bár keresztül-kasul átjárt a golyó, két lyukat hagyott a tüdőmben, nehéz a lélegzetem, fázom ... És Szilin elmesélte az életét, hogy mi történt vele. — Attól a reggeltől fogva emlékszem az életemre, amikor anyámhoz simulva felébredtem. Mindig az anyám mellett aludtam, szobánkban vaságy volt és faasztal meg két zsámoly. Apám nem élt, régen meghalt, egyáltalán nem emlékszem rá. Anyámmal ketten maradtunk a világon, úgy vágtunk neki az életnek. Ez még a forradalom előtt volt, én akkor születtem. Olyan szegényen éltünk, amilyent ma csak álmában lót az ember... semmink se volt, semmiből se elegendő — se kenyér meg krumpli, se téli tüzelő, se petróleum a világításhoz, se ruhanemű, és a házigazda ki akart dobni a szobából, mert anyám nem tudott fizetni érte havi egy rubelt. Anyám napszámba járt, és mindenféle munkát elvégzett, amivel megbízták: fehérneműt mosott, padlót súrolt, fát hasogatott, haldoklók mellett virrasztód, mint most mimellettünk . .. Mindent elvállalt, csak táplálni tudjon engem valamivel, csak felneveljen, ö pedig aztán meghalhat. Hát, lehetett is élni abban a gonosz életben! Mérgelődni kellett, haragra gyúlni az egész népnek - ez meg is történt később, akkor meg csak kínlódtunk... De hát folyton másról mesélek! A szivemről akarok mesélni neked, hogy mit érzett. Sokat nem beszélhetek, kifogy belőlem a szusz ... A koplalástól lassan nőttem, sokáig kicsi maradtam. Emlékszem, hogyan bánkódtam, sírtam, amikor anyám dolgozni ment; estéiig búslakodtam utána és sírtam. És bárhol voltam is, mindig mielőbb hazaszaladtam — egykori pajtásaimmal is rövid ideig játszottam, eluntam magam, kenyérért mentem a boltba, visszafelé is futottam, egyetlen darabkát se csíptem le a kenyérből, oz egészet haza vittem. Este pedig boldog voltam. Anyám lefektetett aludni, és ő maga is mellém feküdt; mindig fáradt volt, nem tudott mellettem ülni és beszélgetni. És én aludtam, anyámhoz simulva, édesen aludtam, ez volt az én időm. Senkim, semmim nem volt a világon, minden idegen körülöttünk, egyetlen játékszerem sem akadt; emlékszem valamilyen üres hólyagra, amelyet oz udvarban találtam, meg egy lerágott, törött fakanálra — nem játszottam velük, hanem a kezemben tartottam, ide-oda rakosgattam, és gondolkodtam valamin. Csak az egyetlen édesanyám létezett. Én hozzásimultam, csókoltam a testén levő inget, és simogattam az ingét, egész életemben emlékszem a meleg szagára, ez a szag nekem a legtisztább, legkellemesebb illat... Te bizonyára nem érted ezt?' — Nem feleltem. — Az én anyám meghalt a születésemkor, semmit se tudok róla, apómra se emlékszem. — Rossz ... Rossz neked! — mondta Ivan Firszovics. — Aki nem emlékszik se apjára, se anyjára, abból jó katona is ritkán lesz; megfigyeltem én ezt. A katona sebesült, beteg melle zihált; majd újra az életéről kezdett beszélni. — Reggel anyám korán kelt, én meg az ingébe kapaszkodtam, nem engedtem el magamtól. Anyám sajnált, és hogy ne hiányozzon nekem annyira, amikor nincs otthon, odaadta a testén viselt ingét, az pedig egy volt. És amikor féltem vagy unatkoztam, magamhoz szorítottam az anyai inget, és csókolgattam — akkor szinte magam mellett éreztem az anyámat és megkönnyebbültem. Anyám inge vászonból készült, s akármennyit nyűttem is, ép maradt... Nem sokkal az Októberi Forradalom előtt, amikor kilenc-tíz éves lehettem, anyám meghalt. Tüdőgyulladást kapott: meleg ruhája nem volt, a szeptember pedig hideg, és meghalt. Halála előtt búslakodott és csókolgatott engem - állandóan amiatt félt, hogy egyedül hagy a világon, félt, hogy eltipornak az emberek, hogy nélküle elpusztulok, és senki észre se vesz. Halálos ágyán meghagyta nekem, hogy éljek. Átölelt, másik karját pedig, mintha védene, róemelte valakire — csakhogy a karja mindjárt lehanyatlott a gyöngeségtől.- Te meg élj, csak élj - ne félj! — mondogatta nekem. - Verd meg azt, aki megüt. Sokáig élj, élj helyettem, mindannyiunkért, ne halj meg soha, én szeretlek. — Befordult a fal felé, és mérgesen halt meg; bizonyára tudta, hogy erőszakkal vették el az életét, én azonban akkor semmmit sem tudtam erről, csupán megjegyeztem az egészet, ahogyan történt. És azóta, amíg csak élek, magamnál tartom az én szegény halott, örök anyám vászoningét. Az ing már csaknem szétmállott, mégis egy darabban van, és én mindig benne érzem anyámat, benne őrződik meg számomra ... Anyám nélkül bizonyára elpusztultam, régen meghaltam volna, de akkor jött Lenin a világba, kitört a forradalom. Fiúból legénnyé serdültem, megtanultam érteni az életet. Lenin nekem, apátlan-anyátlan árvának, apám és anyám lett, és távolról éreztem, hogy szüksége van rám — énrám, aki senkinek se kellettem, és akit magára hagytak - s odaadtam neki az egész szívemet, odaadtam örökre — a sírig, és azon túl is. Mit tett az anyám: meghalt, de nekem meghagyta, hogy éljek, és nagyon éljek, éljek haraggal, a gonosz ellenére. De hogy miért kellett élnem — ezt anyám nem mondta meg. Ezt Lenin mondta meg nekem, és akkor, kora ifjúságomban, gyúlt ki a szívem, született bennem a gondolat, és boldog lettem-... Hallgasd csak tovább. Ha tudni akarod, Leninben mintha újra feltámadt volna számomra az anyám, és ő nekem több, mint az anyám - hiszen anyám csak szerencsétlen asszony, rabszolgasorban elpusztult mártír volt, de Lenin! — tudod-e, ki volt és kicsoda Lenin?- Tudom — feleltem.- Nem tudod! — jelentette ki Ivan Szilin. — És én éltem, éltem és egyre szabadabb lett a levegő az élethez, mint mindenkinek a mi munkásorszógunkban . . . Nagy ritkán pedig elővettem anyám régi vászoningét és csókolgattam, és olyankor tűzként járt át az emlékezés fájdalma; de éreztem, hogy anyám mintha egyre távolabb volna, évről évre mind messzebbre ment tőlem, én azonban még láttam oz emlékezetemben; ő nem tudott maga mellett, és elégedett volt, hogy élek, mint azt meghagyta, de én megértettem, hogy mihelyt ő nagyon messzire tűnik, mikor már nem látom az emlékezésemben, akkor magam is meghalok, csakhogy ez nem lesz egyhamar, talán sohasem lesz, merthogy a halott anyák is szeretnek minket: s ő megint közelébb kerül hozzám ... A háború alatt anyám 14
