A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-05-03 / 18. szám
CSERES TIBOR Cseres Tibor (1915) költőként indult, majd egy ideig újságíróként és lapszerkesztőként dolgozott. Újságírói munkájában már alkalmazta azt a tárgyilagos elbeszélői módszert, amely majd regényírói munkásságára annyira jellemzővé válik. Azzal a különbséggel, hogy a riporter mindig vagy majdnem mindig tárgyilagosan ítéli meg a jelenségeket, míg az író Cseres Tibor nem mentes a szenvedélyektől. Első igazi regénye negyven esztendős korában jelent meg; ebben mulatságos keretek között beszéli el az 1944-45-ös változások történelmi tanulságait. A könyv hősének neve egyben a regény címe is: Here báró, aki valóban arisztokrata származású, de a „here" állandó jelzőt már a környék parasztsága ragasztotta rá. Később az író a főváros hétköznapjainak munkásait választotta hőseiül; Pesti háztetők címmel egy tetőfedő-brigád mindennapjain keresztül mutatja be az 1960-as évek valóságát. (A regényből film is készült.) Mindezek azonban csak előzmények. 1964-ben jelent meg Cseres Tibor mindmáig legfontosabb regénye, a Hideg napok című drámai feszültségű történet, amelynek témája a háborús felelősség. Az író a téma első jelentkezéséről így nyilatkozott:- Még 1942-ben, amikor az újvidéki vérengés híre suttogva terjedt... akkor hallottam: egy őrnagy feleségét megölték. Tévedésből. Ez a hír volt a regény magva, rögtön megéreztem benne a végzetszerűt, a visszatérő tragikumot. Miről szól a Hideg napok? 1942 januárjáról, Újvidékről, amikor a magyar katonai hatóságok vérfürdőt rendeztek, megtorlásul. 3390 ártatlan embert gyilkoltak le, temettek a Dunába, meglékelve a befagyott folyót. A vérengzést egy idő után már nem lehetett eltussolni: Horthyék kénytelenek voltak elfogatási parancsot adni a hóhérok parancsnokai: Feketehalmy-Czeigner Ferenc és Grassy József tábornokok ellen, akik „ismeretlen helyre" távoztak. Ez a hely a hitleri Németország volt, ilyenformán nem lehetett haditörvényszék elé állítani a gyilkosokat. Cseres Tibor története ott kezdődik, hogy 1946-ban az újvidéki vérengzés négy résztvevője, illetőleg szemtanúja: egy őrnagy, egy főhajónagy, egy zászlós és egy tizedes közös cellába kerülnek. Ök négyen beszélik el a történetet, hol külön-külön, hol pedig együtt, egymás szavába vágva. Cseres Tibor az utóbbi esztendőkben tovább folytatja ezt az „önvizsgálatos" módszert. Saját élményei alapján dolgozta fel a második világháború fronton és hátországban játszódó drámai éveit. A jelenben játszódó történeteiben a kisemberek mindennapjainak tragikus sorsfordulóira figyel, az öregek nehéz sorsára, vagy a pályakezdő fiatalok küzdelmeire. Tóbiás Áron Az öregember már csak idegenekkel beszélt nyíltan. Vendégét öltözéke után ítélte meg, s eleinte nem gyanakodott. — Utoljára mikor találkozott vele? — Tegnap este. Mindig lefekvéstájt jön, és fájdalmakról panaszkodik. — Biztosan megtette régebben is. — Meg, csak nemigen hallgattam oda. Olyankor mindig kiengedtem a kiskutyát, vagy a macskákat zargattam le a hokedliről. Nyáron soha nem panaszkodott. — Verte? — Köteles vagyok minden kérdésre válaszolni? — Egyre sem köteles. Én nem is kérdezek, csak beszélgetünk. — Helyes. Akkor beszélgessünk az állatokról. Az a két fecske például ott, a sürgönydróton, mi vagyunk. Ö és én. — Mondta már ezt neki? — Ha legközelebb jön, megmondom. Csakugyan, hátha változtatok vele valamit. Még meszsze van a vonulás, de ezek ketten mindennap itt üldögélnek. Nem is tudom, hol laknak. — Ha ezt közli vele, azzal biztosan változik valami. — Látja ezt a kiskutyát, hogy figyel? Ez mindig megérzi az esti látogatásait. Nyugtalan, néha vonyít is. A levél egy héttel karácsony előtt még róla szólt. Előzőleg megírta, ha valami ételt az asztalon hagyok, elcseni. Ezt írta rá: egyszer meg kell neki bocsátani. Még akkor is, ha nagy darab ételt lopott el. — Ez volt a legutolsó értesítése? — Nem. Két nap múlva jött még egy levél, receptet tartalmazott. Egy sűrű, zöldségeit, húsos leves receptjét. Gondoskodni akart rólam. — Megcsinálta már? — Nem. Halogatom. Nem szeretek főzni. Sürgősebb dolgokkal törődöm. De erről se beszélek szívesen. — Ő szokott tenni más közléseket is? — Ritkán. A földről. Nehéz a föld. És ezért bizony én vagyok felelős. — Látom, újságot járat. Mit olvas belőle? — Szeretem a gyilkosságokat. S az ilyenféle jelentkezéseket meg az aprót. Telkeket, házassági hirdetéseket. — Talán adott is fel ilyet? — Köteles vagyok, mert vendégem, ezt eltűrni? — Bocsásson meg. — Férfihoz méltatlan az ilyesmi. A nők dolga, hogy hirdessék magukat. — Talált már alkalmasat? — Negyedik hónapja figyelem az utolsó oldalt, és eddig mindössze egy akadt. Egy békásmegyeri özvegy. Hatvanhárom éves, bútorozott háromszobás lakása s nyugdíja van. Az én életkoromat nem jelölte meg: „Hozzám illő — ezt írja —, érett gondolkodású legyen, olvasson és értsen angolul." — Fiatalabb, mint a felesége? irt már neki? — Látja ezt a két fecskét? Újra és újra visszajönnek, és mindig úgy telepszenek a drótra, felém fordulva. Azok mi vagyunk, ketten. Most jöjjön velem oda, a barackfa alá. Látja? Egy kicsit felröppennek, és most úgy ülnek vissza, hogy megint rám néznek. Egyik a feleségem, a másik én vagyok. Verte már ön meg a feleségét? — Agglegény vagyok. — Mondjuk, nőt, asszonyt ütött mór meg? — Előfordult. Kérem ha akaratoskodik, ugye. — Most tegye hozzá, hogy én őmiatta veszítettem el a férfiasságomat. — Őmiatta? — Megöregedett. Egyszer csak éreztem, fuccs. De én sohase bántottam ezért. Kilenc éve ideköltözött — a második ház — egy család. Az asszony olyan negyvenes. Ha az utcán mellettem elhaladt, mindig megmozdult bennem valami. És nem is csak bennem. Amikor megtudtam, hogy havonta négy-öt napot kocsmában tölt, és csak söröz, és az ura meleg lábfürdővel várja másod-harmadnap, és csitítja, én is beállítottam hozzá egy csöndes napon, hat üveg sörrel. Amikor otthon volt és unatkozott. Nem zavart ki. Mikor a sör elfogyott, újra hoztam. Becézett, énekelt, kacagott. — És a felesége itthon? — Tudja, itthon mit kaptam? Szidást és rágalmakat. „Tudod te, hogy ez sofőrökkel, dömperesekkel, rakodókkal járkál ki a kocsmában hátradolgára, amikor beesteledik?" Ezen én csak nevettem. Azok is emberek, nem? És azon is csak mulattam, hogy „a két óriás sonkája sírod lehetne, ha rajtad felejti", akármit beszélsz, mondtam neki, tudom, hogy érdemes élni. De ebből csak összeveszés lett. Mindig. S az én kezem bizony eljárt olyankor. Sör volt bennem. Azt hozzá kell számítani. — A gyerekeik? — Elpanaszolta nekik, azóta maradtak el. Az egyik fiam szidni próbált. Fiam — mondom neki —, légy büszke apádra, és legyen példa a jövődnek, hogy hatvannyolc esztendős nyugdíjas létemre tartásdíjért perelhetnének. — S ha a felesége földre került vita közben? — Kérem, én átléptem rajta. Olyankor mindig elhallgatott. — Ezt nem egészen értem. — Száz forinton tartottam. Csak most tudom. Nyolcszázötven volt eddig, most százzal csökkentették. Ez azt jelenti, hogy az ő eltartását ennyire taksálta az állam. Hát ki volt jobb hozzá? Ök vagy én? — Nem lehetett volna titokban tartani a sonkákat? — Volt ott más is. Nézze, egy régi vágyam csak most teljesül talán: „Kertes házamat elcserélném utcaira, melynek ablakából ki lehet könyökölni." Tudom, mit fog kérdezni. — Ez méltó férfihoz? — Tudtam. De ez egészen más. Ezt már évek óta hajtogatom neki: ha ki tudnék könyökölni az ablakon! De ez a nagy kert egészen eltakar. És volt egy mondásom is. Még nagyapámtól hallottam. De mintha csak én találtam volna ki: „Ha meghal a feleségem, oda a fél világ — ha én halok meg, oda az egész világ." Nyugdíjazás előtt egyszer nagy lázban feküdtem, észrevettem, mór az orvos lemondott rólam. Akkor elkiáltottam magam: „Nem lehetséges, hogy az egész világ előbb pusztuljon, mint a fele!" — És felgyógyult. — Fel. Ő meg úgy ment be a vesztőhelyre, a saját lábán, bár egy kicsit imbolyogva, mintha tenné magát. Azért nem hiszek el semmit. Tudja, hogy idehozattam a falu végére. S hogy mindent vissza lehessen csinálni, a temetkezési segélyekből egy fillért sem vettem fel. Járt a temetőben? — Miért kíváncsi erre? — Mert nekem azt ígérték, hogy a kövesút mellett lesz a kettős hely, és az én elhatározásomhoz ez igen fontos. Ugyanis lottózom. — Ha lehetne egy kicsit pontosabban. — A gyerekeimben nem bízom. Gyűlölnek. Hazudoznak összevissza. De a kövesút talán igaz. Ők megtagadták a kriptát, s én úgy akarom, hogy a fekvőhelyek sínen legyenek. Világos? — Világos. Kikönyökölni? — Látja, erre még nem gondoltam. Csak a zajra, a hangokra. Azt mondtam nekik, csak kevés földet rá. Engem pedig mipdjárt sínre. Vagy tőrt. Majd KORTÁRSAINK 10
