A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-04-26 / 17. szám

HALLOTTUK OLVASTUK LÁTTUK SZÍNHÁZ Meseországi kaland Tízéves lányom színházba invi­tál. Iskolából hazafelé jövet .oh vasta a plakáton, hogy vasár­nap délután gyermekelőadást tart a bratislavai Új Színpad. Fújja is egyszerre az időpontot és a címet: Alenka Meseország­ban, amit én — már most, a da­rab megtekintése után — inkább Meseországi kalandnak monda­nék. A színház előcsarnokában hangos kacaj, jókedvű lárma fogad és ez a zsibongás a né­zőtéren sem csitul, mert réges­­régi teátrumi törvény, hogy a gyerekek csitítására egyetlen or­vosság létezik: a bíborvörös bársonyfüggöny fölgördülése és az előadás kezdete. S valóban, ezúttal is mintegy varázsütésre, mély csend támad.... Az viszont már az előadás hibája, ha egy idő múlva újra morajlani, mozgolódni kezd a jobbára kisiskolásokkal teli né­zőtér. Ez azt jelenti, hogy a színpadon pergő játék nem tudja lekötni a gyerekközönség figyelmét. Igaz, a bemutatott játék alapötlete a múlt század jelentős mesemondójának: Le­wis Carollnak nagysikerű és ka­landos könyveinek színpadi vál­tozatát ígéri. A valóságban azonban Eva Čičmanová elfe­lejtette dramatizálni, a vendég­ként meghívott Juraj Raška pe­dig elfelejtette megrendezni ezt a meseországban játszódó tör­ténetet. Legalábbis a gyerekek szemszögéből nézve. Mert úgy­szólván lépten-nyomon elakad a cselekmény, nincs ami lekösse a gyerekek bizarr és korlátlanul merész fantáziáját. A színház vi­lágával csak most ismerkedő publikum így csak azokon a he­lyeken figyel oda az előadásra, -ahol az valóban meseszerű. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy ezt a kalandosnak és szó­rakoztatónak remélt meseorszá­gi történetet felszabadult öröm­mel s szüntelen kíváncsisággal szemlélje az eléggé gyakran suttogó-zajongó gyereksereg. Persze, jogos a „rendbontás", mert a gyermek- és diákelőadá­sok sodró ötletessége helyett, ez a produkció inkább egy egyete­mi vizsgaelőadás hűvös akadé­­mikusságával hat. Még ránk, felnőttekre is, nemhogy a gye­rekekre. (miklósi) KÖNYV Tandori Dezső: Még igy sem Tandori, a Juhászék utáni ma­gyar líra talán legfigyelemre­méltóbb jelensége. Mára, negy­venkét esztendős korára min­denképpen legendás jelenség immár, noha, a dolgok termé­szetéből következően, a legen­dája indult útjára, amikor már (legalábbis lírai termése) szem­mel láthatóan veszített izgal­­masságóból, intenzitásából. De­­hót ez, mondottuk, velejáró kö­vetkezménye a legendáknak. Tandori harmincéves volt ép­pen, amidőn első kötetével (Tö­redék Hamletnek, 1968) a szó szoros értelmében belerobbant a megelőző nemzedéket (Juhász, Pilinszky, Nagy) követő magyar líra szürke mezőnyébe. Az „Egy talált tárgy megtisztítása" öt év múlva követi a bemutatkozó kö­tetet, s ha amaz a Pilinszky- Nemes Nagy Ágnes elérte leg­magasabb eszmény szintjén folytatja mestereinek munkássá­gát, emez, levonva a „Töredék" konzekvenciáit, az akkori maxi­mumig tágítja a magyar líra le­hetőségeit. S ezután következik, talán megint csak nem minden tör­vényszerűség híján, a törés. A hetvenhatban megjelent „A mennyezet és a padló" cí­mű kötet tartalmaz még né­hány „igazi" Tandori-dobást, óm ahogy szaporodik a költő köteteinek sora és oldalszáma, úgy hígul, oldódik szemmel-lát­­hatóan a Tandori-líra. Ez a hí­­gulás az eddiq utolsó verses könyvben, a 78-ban megjelent „Még így sem" címűben tető­­ződik (közben Tandori évenként jelentet meg egy-egy prózai kö­tetet, ifjúsági könyvet s két-há­­rom (esetenként több) prózai vagy versfordítást, köztük He­gel, Becket, Karl Kraus vagy Musil műveinek kongeniális ma­gyarításait). Külön tanulmányt érdemelne mindez (hisz .innen a legenda), maradjunk ezúttal csak az utol­só verses kötetnél!... „Hogyan telik az idő?... Mivel töltjük?... Amikor verset írunk, azzal is időnk telik. Megpróbáltam nem kímélni magam, és olykor na­pokon át írtam... Magam akar­tam lenni az esemény és a nem azonnal rideg esemény-nyom" — vallja a szerző. S ebben-rej­lik a kötet minden problemati­­kussága ellenére is izgalmas ér­dekessége. Tandori ezúttal sem tagadta meg magát s olyan könyvet csinált, amilyet magya­rul még nem olvashattunk. Me­gint egy legenda a sok közül: állítólag egyetlen nap alatt har­minchat szonettet írt meg a kö­tetből. Az eredmény: a kötet hullámzó, gyakran elszomorító színvonala. Ugyanakkor: haj­meresztő távlatokra nyitó, me­­gintcsak zseniálisnak minősíthe­tő rátapintás valami lényegesre. „Egy még elmondható történet"- írta volt Dürrenmatt „A ba­leset" kapcsán. Egy még elkép­zelhető verseskönyv-írási lehető­ség - parafrazálhatjuk Dürren­­mattot a „Még így sem" ürü­gyén. S erről van szó. Kérdés, hogy Tandori partok közé tudja-e szo­rítani kifogyhatatlan ötletekben gazdag tehetségét s kiteljesíti életművét, nemzedékünk nevé­ben a magyar líra első vonal­beli alkotóinak szintjén, avagy megmarad ő is a zseniális kez­dők önmagukat szüntelenül is­métlő, önmaguk paródiáit újra meg újra megíró-megrendező alkotóinak zsákutcájában. (cselényi) FOLYÓIRAT Ember és könyve Gyorsuló világunk a kultúra szá­mos hagyományos kifejezési for­máját megkérdőjelezte már. Jó ideig például a színház felett húzták a vészharangot, amikor megjelent a film, a mozi — majd a televízió fölbukkanásával egy­szerre mindkettő fölött. Elég gyorsan bebizonyosodott aztán, hogy egyik műfajnak sem kell a másik életére törni: más-más kifejezőeszközeikkel nagyszerűen megférnek egymás mellett. Újabban a könyv halálának a gondolata kísérti az embert. „Van-e esélye a könyvnek?" - ez az egyik alapgondolata Ná­dor Tamás riportsorozatának, amely az Új írás ezévi első szá­mában vette kezdetét. A kérde­ző eddig (a 3. szám megjele­néséig) Illyés Gyulát, Borsos Miklóst, és Berend T. Ivánt fag­gatta az ember és könyv viszo­nyáról. Három riport — három hozzá­állás. A szépíró ma is az örök­ifjú mohó étvágyával habzsolja, gyűjti maga köré könyveit (szel­lemi értékük mellett - párizsi éveiben a könyvkötés művésze­tét is megtanulva — „testi" va­lóságukat is értékelvén): „Gyak­ran szükségem lenne valamire, ami megvan, de majdnem köny­­nyebb újra megvennem, mint el­igazodnom ebben a szörnyű rengetegben". A szobrászművész — úgymond — már szigorúbban próbál szelektálni: „az van meg tehát, ami nélkülözhetetlen." No, de — kérdezhetnők - hol a határ? Bajos meghatározni — embere válogatja. A történész­közgazdász sokkal „mértéktar­tóbb", mivel aránylag kis házi­könyvtára van csak, de közben minden nagy nyilvános biblioté­kát is a „magáénak" érez. Vajon milyen irányban hala­dunk? A nyilvános könyvtárak egyeduralma elé nézünk, ami­kor a magánkönyvtárak szerepe csökken, vagy esetleg valóban anakronizmussá, múzeumi tárgy­­gyá változik a könyv, s fölvált­ják a különféle technikai meg­oldások? Egyelőre úgy látom, hogy inkább reneszánszát éli a könyv: soha ennyi, ilyen szép kivitelben nem jelent még meg évente; ami nagyon reménykel­tő is lehet, ha arra gondolunk, hogy az emberek nyilván többet olvasnak.. . Nem szabad azonban elsikla­nunk a sznobizmus kialakította magánkönyvtárak gyarapodása fölött sem! Az is éberségre int­het, hogy — amint erre Borsos Miklós figyelmeztet - „a kivá­ló könyvet is lehet közveszélye­sen olvasni. Ha valaki olyasmit silabizál ki belőle, ami benne sincsen, sőt a benne levőnek az ellenkezőjét olvassa bele: az katasztrofális lehet. A könyv­máglyákat a rosszul, a gonoszul olvasók gyújtották meg. Mert a könyhöz - ne csűrjük-csavarjuk a szót — intelligencia kell. (. . .) Nem a könyvet fenyegeti veszély, hanem birtokosát, az embert. Végtelen a könyvnek vi­lága: veszélyek, örömök, bol­dogságok, csalódások, békessg­­qek és háborúságok forrása. Nem tudunk nélküle élni. Liszka József RÁDIÓ Girold Mihály nyomómester Jól bevált szokásom: miközben a rádió műsorait hallgatom, jegyzetelgetek. Mikor többet, mikor kevesebbett. Annyi papírt viszont méq sohasem írtam te­le, mint pmikor Moldava pár­beszédét hallqattam Girold Mi­hállyal. Az író kertiében poha­­razaatás közben folyt a beszél­getés. Szerettem volna a negy­venöt perc anyaqát telies eqé­­szében lejegyezni. Mert a kér­dezőtől és a válaszadótól is ta­nulni lehet: a riporter leq^n szerénv és oimasz: bőbeszédű és hallgatni tudó: művelt és tu­datlan: mértéktartó és bizalmas­kodó: kíváncsi és visszakérdező! A kérdezett őszinte, kitárulkozó, és ha kell, kérdező, támadó, számonkérő. Most mindketten mércét döntöttek. De mit is me­sélt el nekünk a nyomómes­ter?!. . . önmaga, eqy hetven­éves ember életét, amely alul­­voqv fölülnézetben, de ma már mindenkéDpen eqy rész történe­lem. Azt, hoqy ötvenhatban csak azért nem hallqatott a nvuaati hívó szóra, mert a kis­fia Pesten van eltemetve és a sírját nem viheti magával; azt, hoqv nem állt be a nyilaske­resztes pártba, bár kirúgással fenyegették őt; azt hoqy a pi­rosnak százféle színárnyalatát tudta meakülönböztetni, azt hoqy tíz hétiq lavórban főtt lótápon élt és kamilla teából csavart ci­garettát szívott; azt, hogy nem bánja, ha a fia utcaseprő is lett volna, de akkor is arra ta­nítja őt: az ő általa sepert ut­ca legyen a legtisztább. És azt,' hoqv a túlvilágra nem az em­berekről alkotott képet viszi ma­gával, nem az emberekre emlé­kezik szívesen, hanem a felhők­re. S véaül azzal búcsúzik: a kutvákat lenézi, mert azok rab­szolgák, a macskák sokkal kü­lönbek, mert azok önállóak. nem lehet őket semmiféle cirkuszi produkcióba befogni, mint az ebeket. Érti ezt? — kérdezi Girold Mi­hály nyomómester? Majd vá­laszt sem várva kortyol egyet a borból. -zolczer-INNEN ONNAN Motocros a neve a Bydgoszczi Kerékpárgyárban (Lengyelország) konstruált új járműnek, amely külsőleg inkább versenymotor­kerékpárra hasonlít, mintsem hagyományos biciklire. A keres­kedelmi szakemberek igen nagy népszerűséget jósolnak az új járműnek. A kelet-szibériai tudományos kutatások cimmel kiállítás nyílt meg a varsói Műszaki Múzeum­ban. A kiállítást a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának szi­bériai részlegei és a Lengyel Tudományos Akadémia, valamint számos más tudományos intéz­mény szervezte. Emlékeztető az idei téli olimpiá­ra: az NDK-beli Anett Pötzsch átveszi az olimpiai aranyérmet. Aztán örömében sirva fakad. 8

Next

/
Oldalképek
Tartalom