A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-19 / 16. szám
Kubában több mint hatezer afrikai diák tanul. Szabad idejükben szívesen táncolnak: természetesen hazai táncokat, hazai öltözékben. Vlagyimir Jascsenko is készülődik az olimpiára. Felkészüléséhez egy kellemetlen térdmütét is hozzátartozott. Felvételünkön már nevet, tehát nyilvánvalóan minden rendben van. A híres londoni Oxford Streeten hálóing-reklámfotókat készített egy fényképész, amikor megnyílt a föld és felbukkant két telefonvezetékszerelő. A váratlan helyzet nem keltett zavart, ellenkezőleg: érdekesebbé tette a felvételeket. A drummondi szafari-parkban három oroszlánkölyök született, kettőt azonban a meghibbant nöstényoroszlán megölt. A harmadikat megmentették, az Amy nevet kapta, s egyelőre Linda Riddel, az egyik őr felesége nyolchónapos kislányával együtt eteti. Arlene és Amy nagyon jó barátok, de nyilván nem sokáig lehet együtt hagyni őket. Kézműipari szőnyegszövő üzem. udvara a marokkói Rabatban. P A fonalakat felnőttek készítik elő, de a szőnyegeket 8-13 éves kislányok csomózzák nyolc és fél órás munkaidőben, éhbérért. LOVICSEK BÉLA EGY BANKJEGY MESÉI AZ UTCASEPRŐ 2. — Hagy abba te, bivaly! Nem hagyta abba, mire az Május végi délután volt. Gazdám, egy igen csinosan öltözött fiatalember — akkor még nem volt divat a farmer —, csupa illat, máig sem tudom, milyen kölnit használt, nem is érdekes, a járda menti pádon üldögélve fürdette arcát a kellemes napsütésben. Néha az órájára pillantott. Nem mormogott, nem türelmetlenkedett, pedig már néhány percnyit késett a lány, akivel megbeszélte a találkát. Én a pénztárcájában néhány bátyám — zöldhasú százas — társaságában élveztem a semmittevést: gazdámmal együtt szemléltem az utca forgatagát. Szokás szerint jöttek-mentek az emberek. Szemünkbe tűnt egy szürke kis emberke, egy marékra való ruhacsomó, egy jelentéktelen, porszemnyi valaki. Hajlott volt a háta, fekete a keze, mintha az imént hagyta volna abba a kályhacső tisztítását. Olyan észrevétlenül tette a dolgát, mintha ott sem lett volna, mégis beletartozott a városközpont képébe, akár a lámpaoszlop vagy a járdaszegély, a pad, amelyen ültünk, vagy a fa kerek kis lombjával. Mégsem vette őt észre egyetlen ember sem. Igen, az utcaseprő volt. A járdaszegély mentén kotorgatta össze seprűjével az utca piszkát, szennyét, egy-egy rakást a lapátjára húzott és a kétkerekű taligáján álló kukába öntötte. Aztán újra kezdte lassan, gépiesen, kezdte és végezte tízszer, százszor... ki tudná megmondani hányszor napról napra, hétről hétre . .. Taligájának a fogantyúján kócmadzagra kötve literes borovicskás üveg lógott tele vízzel, benne egy tűzpiros rózsaszál állott. Olyan üde és friss volt, mintha csak néhány perce metszették volna le, s az ütöttkopott taligához képest olyan hivalkodóan kiabáló és szép, hogy szinte fájt. Az öreg meg csak söpört, söpört, az emberek jöttek-mentek, és jött a járdán két fura alak is: egy hórihorgas meg egy padlábnyi. Mellig sem ért a hoszszúnak. Fiatalok, alig huszonévesek, és részegek. Meg-megállva feleseltek valamin. Egyre hevesebben és dühösebben. Aztán egymásnak estek. A hoszszú nagyokat ütött a kicsire, aki fel-felnyögött, meg-megtántorodott, de nem engedett: újra meg újra nekiugrott a hosszúnak, rúgott, harapott, de hiába — ő húzta a rövidebbet. Vérzett már az orra, szája, fel-felbukott, majd újra talpra állt, de látszott már, hogy fogytán az ereje s nemsokára vége az egyenlőtlen küzdelemnek. Körülöttük nagy tömeg verődött össze. Felháborodva méltatlankodtak, de egyetlen ember sem akadt köztük, aki közbe avatkozott volna. A gazdám sem, pedig forrt benne a méreg, az igazságérzete is lázadozott, mégsem mozdult. Az öreg meg csak söpört, söpört, végezte a dolgát, mint akit egyáltalán nem érdekel a dolog. Egyszer aztán sapkájának a siltje alól a verekedőkre sandított: felmérte a helyzetet aztán fogta a hosszúnyelű szemetes lapátot. A maroknyi ember szokatlanul mély hangon ráordított a hosszúra: öreg a markába köpött és hátulról nyakon vágta a szalmahajú óriást, aki lassan térdre ereszkedett, aztán hirtelen eldőlt, mint a lisztes zsák. — Agyoncsapta! — szörnyűlködött valaki a tömegben. — Meg sem moccan .. . agyoncsapta a vén kujon... Megoszlottak a vélemények: volt aki helyeselte az öreg tettét, volt aki meg elítélte. — Talpra áll ez, ismerem a fajtáját — mormogta az öreg és kiköpött. A taligájához ment, néhány méterrel odébb tolta és folytatta a munkáját. Mire előkerült egy rendőr, a hosszú is talpra állt, s a tömeg is oszladozott, csak a legkíváncsibbja maradt és várta a fejleményeket. A rendőr felmérte a helyzetet és az öreghez lépett. — Mi a neve? — Banda Tóni... — Hány éves? — Hatvannyolc múltam áprilisban . . . — Miért ütötte le? — Nem nézhettem . .. — Mit nem nézhetett? — Hát azt, kérem ... Kinyiffantotta volna azt a nyeszlett gyereket... Azt nem nézhettem ... — És ha elpatkolt volna? — Nem lett volna kár érte. . . meg értem sem ... — Máskor elő ne forduljon! — mondta a rendőr figyelmeztetőn és elment. Ekkor a gazdám az öreghez lépett, elővett engem a pénztárcájából és átnyújtott: — Tessék, ez a magáé! Derék munka volt, le a kalappal! Az öreg úgy lecsapott rám, mint héja az egérre. A sarki talponálló elé tolta a taligáját és bement, majd szokás szerint összeszedte a poharakat az asztalokról és a csapos elé tette a pultra. Két-három forduló után a csaposra függesztette a szemét várakozón. A csapos — melles, faros asszonyság — telitöltött egy féldecis poharat, az öreg elé lökte és csapott a szemével, hogy vegye be. Be is vette. Háromszorra, hogy tovább érezze szájában az ízét. Közben többször is benyúlt a zsebébe, hogy megbizonyosodjék, ott vagyok-e. Az is megfordult a fejében, hogy rólam nem tud az asszony, ehetne, ihatna, de nem engedett a csábításnak. Kibotorkált, taligáját a szokott helyére tolta és a rózsával elindult hazafelé. A szegényes viskóban felesége állát támasztva, asztalra szúrt könyökkel várta az érkezését. — Hoztam neked rózsát, aszszony... — Inkább zabálni valót hoztál volna! Mi a francnak ez!? Erre aztán az apró emberkében eldőlt a, borjú, s úgy vágta szájon a hites feleségét, hogy az nyomban lefordult a székről. — No, hát azért mondom . . . — Egész életedben csak vertél, rúgtál, mint a kutyát... — A pofád miatt. . . No, ne sipítozz, tápászkodj föl, mást is hoztam ... — mondta a maroknyi ember. Kivett a zsebéből és az asztalra terített. No, látod . . . Fölém hajoltak, s a konyha nyomban megtelt fénnyel. Soha nem láttam még úgy ragyogni két nehézsorsú ember arcát, mint akkor, abban a pillanatban ... 9
