A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-04-05 / 14. szám
A SZAVAK KERESÉSE Tíz esztendeje mór, hogy elhagyta a nyomdát egy 175 oldalnyi terjedelmű versontológio, amely egyszerre volt vihart kavaró és nagy reményekre buzdító. A vihar azóta elült, közben azonban reményeink is jócskán megfogyatkoztak. Az Egyszemű éjszaka egy új költőnemzedéknek kikiáltott, sebtében összetoborzott verselő-sereg alkalmi közös vállalkozásának bizonyult. A csapat tehetségesebbjei - Mikola Anikó, Kulcsár Ferenc. Tóth László és Vargo Imre - elindultak a maguk választotta úton, hogy önálló kötetek sorával cáfolják mindazt, amit annak idején kritikaként felhoztak ellenük. A többiek erejéből legfeljebb egy vékonyka gyűjteményre futotta, s a kritikusok nemigen fogadták őket kegyeikbe. Igaz, a fent megnevezettek további sorsa sem volt éppen könnyű, s talán még ma sem az. Ezt bizonyítja - sok egyéb mellett — az állondó kísérletezés, megtorpanás és újbóli nekiiramodás is. Eddig megjelent versköteteik - megannyi félbehagyott épület. Krisztusi korba érkezett költőkről lévén szó lehangoló és elgondolkoztató ez a tény. Sajnos Kulcsár Ferenc közelmúltban megjelent harmadik kötete - a Krónikatöredék - sem kényszerít iménti véleményem megváltoztatására vagy módosítására. Még mindig az alapozási munkálatoknál tart, építőanyagot gyűjt, s bár gyakran talál szépen kifaragott köveket is, egyelőre nem tudja hasznukat venni. A verskötet legjobb darabjai furcsamód nem is versek, hanem afféle lírai esszék. Ezeket arányosan elosztva illesztette be a versek közé, talán azzal a szándékkal, hogy vázként szolgáljanak. Valóban a kötet gerincét alkotják, de nem tartják szorosan egybe a verseket, melyek közül jónéhányat fájdalom nélkül ki lehetne tépni, mint az elhalt hajszálakat. „Mondják, s ha mondják, pecsétes az igazság, hogy az ember életében a harmincadik év megrázkódtatásokat és megtisztulásokat rejteget, választások elé állít, és el is veszejthet. Igaz volna? Ami bizonyos: harmincadik évem küszöbén egyre nehezebben írom, egyre vigyózóbban mondom a szót, magomat tehát, az embert, hiszen egyre élesebben és pontosabban érzem, hogy én vagyok a nyelv, a szó: az ember. Mert ha az ember szavakat mond, akkor a KULCSÁR FERENC: Krónikatöredék szavak embert mondanak. És iqy a nyelv tett is, mert az ember tettei az embert mondiák." - iria az A krónikás az időben című esszéjében, s bár fogalmazás közben Fábry Zoltán vezethette a tollát, nincs okom kételkedni e sorok őszinteséaében. A továbbiakban Sütő András és József Attila gondolatait fogalmazza meg újra, a maga nyelvén - de ez a kölcsönvétel sem zavar, mert ezek a gondolata1- ma és itt ugvanolyan fontosak, mint tegnap és méq régebben Pusztakamaróson vagy Budapesten. De vaion a költő számára elegendő- e csak felismerni az anyanyelv fontosságát, őzt, hogy mi mind, akik uqyánnzt a nyelvet beszéljük a pólyában rónktestált örökség aazdái és továbbőrizői vagyunk? Ez az a kérdés, amely tűnődésre készteti az embert a szavakat kereső, a szavakkal birkózó költő láttán. A program adott, a szándék tudatos - s a költő mozdulatai mégis ösztönöseknek tetszenek, mintha nem hinne elégqé a többször is megfogalmazott igazságban. Szembeötlő az ellentmondás: a költő, aki ismeri a közösség qondiait. aki tudja helyét ebben a közösségben - nem leii önmagát, nem találja meg saját hangját. A Két szonett - egyik darabjában írja: hisz kimondatlan, nevezetlen korod kimondatlanul hordozod a föltárulás fülledt korszakában. Fájdalmasan árulkodó beismerés. Még nem sikerült meglelnie azokat a szavakat, melyeket keres, s ha méais beszélni kezd, József Attila, Nagy László hanqján szólal meg akaratlanúl is, mert az ő példájuk lebeg előtte, mert az ő munkájukat szeretné folytatni, csakhoay a feladat ma még meghaladja erejét. A kritikus szívesebben mondana vigasztaló, dicsérő szavakat az elmarasztalók helyett, de csak ritkán teheti. Most méqis élek a pillanat adta lehetőséggel, hogy elmondhassam menynyire tetszett a kötetet indító vers, a Nyílt levél. Legszívesebben idemásolnám az egészet, de mivel nem tehetem, álljon itt egy részlet: hányszor öltem meg mór magam nem tudom és nem tudom s ha sorsomtól is elfordultam mint a szélkakas ez volt a válasz életünkre lásd be bár tér vagyok lásd be jó öreg nem az akropolisz oszloprendje tartja eszméletem ha lázas vagyok sebhelyes történelmünk ölelget gondold el jó öreg mily hűség köt egybe két beteget ne ne próbálj közbevóqni nem felelek nem felelek kérdezni akarok 1970-ben íródott ez a vers, válaszként Szalatnai Rezsőnek. Azóta sem olvastam Kulcsártól jobb költeményt. A mór említett lírai esszék - mindenekelőtt A krónikás az időben, A krónikás kiáltása, A krónikás csöndjei, A krónikás siratója - mellett csak néhány versét tudom őszintén dicsérni: a Két szonett, az Ódatöredék, a Mater dolorosa, az „Üzenet a barlangba" címűt és a Szabó Gyulának emléket állító A felkiáltójeles ember-t. A kevésbé sikerült Kulcsárversek legszembeötlőbb fogyatékossága a hangulati elemek diszhormónikus halmozása. Olvassuk el például a Fölrogyog címerünk néhány túlfűtött sorát: Most már nehéz - ágytól ágyig lobogni ellened halóiig. Most még nehéz - holdad, napod ellenembe s értem lobog, de fölveszlek, te nyíló boldog, intézhesd el földi dolgod, stb. Nem tagadom a költő jogát a játékhoz, az olcsó megoldásokat s a lapos szójátékokat azonban nem tartom Kulcsár Ferenc egyébként vitathatotlan tehetségéhez méltónok. LACZA TIHAMÉR KULCSÁR FERENC versei: KÉT SZONETT 1 Ha mást nem is e korszerű világban, hát glóriát. Életedre, kócfejedre glóriát, míg tűzön által dideregve mész a hűvös júniusi nyárban. Fölmért időt nyitott tenyeredbe, ha megérintik, égve égjenek, és egykoron e kifordított kezek lobogjanak — pestist eltemetve. S kimondott kínjaid keccsel majdan táncolnak, mint cingár lábad hajdan a világ hulló, havazó porában, hisz kimondatlan, nevezetlen korod kimondatlanul hordozod a föltárulás fülledt korszakában. 2 Nos, végül is meglelted hazádat: szikár szavaid rendre sorakoznak, élükön dideregsz, s egyre fogyatkoznak jelzőid; már élsz és látomásod árad. A mondattan lét tipeg eléd. Zuhog belőle Vajda, Gulácsy, zuhog Ady, Rimbaud és Csontváry — éhségükből megfő csöndesen az ebéd. Éltél, és ma már mindened lázad, szíved, tüdőd, gyomrod, veséd, májad — átsugárzol minden dolgokon. S munka előtti, nagy benned a csönd, léted a törvénybe merülve csöng, halálos derűre várva boldogan. A FELKIÁLTÓJELES EMBER Jaj, de gyönyörű életünk és halálunk ez nékünk, szerszámainkkal a napba belépünk, vésővel és lánggal, anyaföld, vallatunk, s nyílik felkiáltó s nyílik kérdő szavunk. Csokorba kötve, világ-nagy csokorba mindent, mi ép. és mindent, mi csorba, reánk hagytál, vad szivünkbe tesszük: ha lesz, hát a minden legyen csak a vesztünk. 2 Sorsok, évek, szavak: népek folyva folynak, könyörtelen jelet írnak elevenek, holtak, sorsok, évek, szavak terhesekké válnak, mutatják lángoló bokruk a világnak — jaj, a pipacs magasabb, jaj, nagyobb, mint a Tátra, nincs, nem lehet lépés arasznyi se hátra: ideák és csodák érlelődnek régen őrző szemek néznek világmindenségben. 3 Nyíló anyaöltől nyíló anyaföldig kivésett ábráid jelentésük küldik, általküldik minden tudathasadáson szurony-gyermekkorom, gyermeklovacskákon kemény földrengések szakadékain át, páva kényes módján emelik a hazát, mert jöhetnek bármely elvek és érák, ezek maradnak az örök problémák. 14
