A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-22 / 12. szám

BELŐLÜK A VÉR.

„ÚGY FOLYIK MINT A RIMA DEREKA..."

(Az ún. „kozmikus küzdelem" a gömöri hősmesékben)

Az alábbiakban ízelítőt szeretnék adni abból az anyagból, amely a gömöri magyarság mesehagyományainak feltárása során került elő. Szorítkozom ezúttal egyetlen motívum, mégpedig az ún. „kozmikus küzdelem" bemutatására.

László Gyula, aki eredeti látásmódjával új színt hozott a magyar régészeti kutatásba, már 1944-ben megjelent könyvében figyelmeztetett, hogy az ún. „Szent László legenda" képsorai eredetükben honfoglalás előtti pogány hagyományokat őriznek. A legenda képsorai a történeti Magyarország peremvidékein (Székelyföld, Gömör, Szepesség, Mura mente) találhatók, néhány gótikus templomunk belső északi falán. Keletkezésük a 13-15. századba tehető. A legenda rövid leírása, ahogy a 14. századi Képes Krónika szerzője jóvoltából ismerjük; A kúnok rabolva hpzaindulnak. Salamon király Géza és László herceggel utánuk indul, és megfutamítják őket. László megpillant egy pogányt, aki egy szép magyar leányt visz a lova hátán. László a Szög nevű lován üldözi, de nem tudja elérni. Tanácsára a leány övénél fogva lerántja a kunt a földre. Mikor László meg akarja ölni, a leány kérleli, hogy ne tegye. Végül is László hosszas küzdelem után elvágja kún torkát.

Freskóink, bár nem teljesen azonos fogalmazásúak, gazdagabban adják vissza a jelenetet. Jellemző, hogy László mindig fehérben, a kún sötét öltözékben van. Mindketten sebezhetetlenek, ami abból is kitűnik, hogy a kún gyakran tüzet okádik, mégsem tud ártani Lászlónak, aki szintúgy nem képes lándzsájával elérni a kúnt. Küzdelmüket végül is a leány dönti el, aki a kún Achilles-inába vág. Ezután László levágja a kún fejét, majd fegyvereit egy fára akasztva, fejét a leány ölébe hajtva pihen.

Nézzük most, mi az, amit László Gyula nyomán a legendáról, illetve az alapjául szolgáló mítoszról megtudhatunk.

Szent László , és a kún küzdelmében valószínűleg egy ősi keleti mítosz aktualizálódott. A küzdő hősök „nem közönséges emberek, hanem hatalmas hősök, táltosok, kozmikus erők öltöttek bennük testet". (László Gyula) Egyik itt idézett mesénkben is nyílt utalás történik a hős táltos mivoltára. „Éppúgy tudsz a világról mindent, mint én. Egész táltosnak születte! te is meg én is." (Szőlőszült Kólmány) Lehetséges, hogy a Világosság és Sötétség harcának mítoszával

állunk itt szemben. A magyar hagyományban a mítosz képi megjelenítését az említett freskókon kívül a Thuróczy krónika (1488) címlapján látjuk. Leírása a Képes krónikában maradt ránk. Az ábrázolás tartalmi párhuzamait László Gyula táltosmondáinkban véli felfedezni, ahol a két táltos bika képében küzd egymással, és küzdelmüket — mivel egyforma erősek — egy harmadik személy beavatkozása dönti el.

A legenda alapjául szolgáló mítosz képi megjelenítése Keleten a szkíta időktől nyomon követhető, különösen szép párhuzamai az ún. ordosi bronzok némelyikén láthatók. A küzdelem azonban nagyon gyakori és kedvelt a különböző török-tatár népek hősi epikájában is. Az ö'zszebasonlítás lehetősége végett idézzünk most egy leírást, amely Radloff szibériai gyűjtéséből való és Vargyas Lajos nyomán László Gyula is idézi. „Leugranak a lóról, ledobják páncéljukat, birkóznak. Derékon ragadják egymást. Ide-oda hajolva küzdenek. Mint vad csikók nyerítenek. Előre-hátra hajolva küzdenek. Mint ifjú tinók bőgnek. Ahová kezeikkel nyúlnak, kitépik egymás húsát. Hét napig küzdenek. Földre sohasem esnek. Kilenc napig küzdenek, porba sohasem hullanak. Lábaikkal tapossák egymást. Az égnek támaszkodó vas hegyhát lapos síksággá omlik össze ...“

Talán annyi megjegyzést még, hogy a kefeti párhuzamokból hiányzik a lány alakja. Ez esetleg arra mutat, hogy legendánk két szálból fonódott egybe. A ceremoniális küzdelem — amelyben nincs szerepe a leánynak — ötvöződött a leányrablóssal összekapcsolt küzdelemmel, amely utóbbi történet verses epikai formában élhetett egykoron népünknél. Erre mutatnak legalábbis a nyomok.

Kissé meglepő, hogy a kutatás mindmáig nem eléggé aknázta

ki a magyar meseanyagban levő párhuzamokat, pedig népünk emlékezete a mai napig őrzi egykori hősepikánk e motívumának emlékrögeit. Bizonyságul álljanak itt az alábbi részletek.

„SZÖLÖSZULT KÁLMANY" (részlet)

Míg a világ, verekedhetnek ők együtt, egymásból a vért úgy bontják ki, mint a patak, de itt halott nem lesz. Mert a Félvilág tudománya benne van őbenne is meg a keresztfiamban is. Világszépsége, akit kiválaszt, azé lesz a jány!. ..

.. . No itt, igazé, mikor a két nagy vitéz kiáll. Dumóshátú vitéz az orrán húzta a fődet, a hátán

meg olyan dumó, hogy az égig ért. Világszépségit megkérdezték, azt mondta: „Én nem tudok választanyi, a sors döntyi el."

Hét éccaka, hét nap együvé kapackodtak má ők ölre. Vagdosták má egymást a főd gyomrába, ki bokáig, ki a térgyén beljebb. Szőlőszűlt Kólmónyt, zu nyakig. (A fődbe velevagdosták!) Belevagdosták egymást! (Nagy mese!) Hegyet-vőgyet együvé turkótak. Egyről se egy gomb, meg a másikró se egy gomb ... . .. Ahogy ők egymást marják, Tündérországnak a királya kinézett az ablakon.

— Édes kedves jányom, te ezen nem tudnál segítenyi? Ez a két nagy vitéz hegyeket, vőgyeket egymásra forgat, se az egyik, se a másik nem győz.

— Édes kedves apám ennek így keli lennyi. Hogy ki lesz az erősebb, magam se tudom.

Ahogy ők itt verekednek, a két testvér együvé ment. (Kálmány keresztapja és a testvére. Utóbbi őrzi a Világ-eleven kardját B. K. I. megj.)

— Idihallgass, idihallgass, kedves öcsém! Ha most azt a kardot el nem ajándékozod, az én keresztfiam nem győzhet. Mer két ördögök tudománya egymással nem győzhet. De ha a te kardoddal egyet vág, őróla annyi gomb húll és a gomb után csak a hús gyöhet.

Úgyis vót. Az a nagy vitéz ember ráfeküdt a kardjára. Amerre szállott a kardja, 32 tündér szállott utánna.

Közben a Dumóshátú vitéz olyat vágott a Kálmány fejire, hogy más vitéz rögtön szörnyethalt vóna. De akkor má a Világeleven kardja a levegőbő vágott a Dumóshátú vitéz fejire, de olyat, hogy egyszerre térgyre roppant. (72 mázsás kardja) „Édes gazdám, itt vagyok, csak gondolj rém! Én teérted harcolok, temelletted vagyok." Hét éccaka, hét nap vágták egymást. A hetegyik esztendőre a Dumóshátú vitéz úgy állott előtte egy ingbe, egy gatyába.

— Kegyelem előtted, Szőlőszűlt Kólmány! (Kérte tőle a kegyelmet) Hűséges szolgád leszek! (Má baj vót!) Énellenem másképp nem is győzhette! vóna, csak a Világ-eleven kardiával. Az ellen nincs olyan boszorkánytudomány, ami győzzön.

VILÁG-ELEVEN KARDJA (részlet)

Szegény János, most má nem marad meg az egész ország! Mire gvösz, ölre-e vagy kardra?- Nézd pajtás, vitéz ember vaovok, nekem kardom van.

Mikor a nagy sárkány lenézett, lássa, hogy rá van írva: ., Egész - vilógi-eleven kard". Ződ lánggal, piros lánggal hányta ki magát. Olyan egy gatyamadzagval, mint a fejem újjá, úgy csüngött az ódalán. Ingbe, gatyába, amit az anyja ráadott, abba vót Szegény János. A lábába meg vagy 366 tövis.- Idehallgass, Szegény János, hadd meg az életemet, hűséges szolgád leszek. Amennyi fa kell apádnak meg anyádnak télre, én mind beszerzem.

— Nem, csúnya féreg, kutya, holló hordja a szemed, nincs kegyelem! Mire gyösz, ölre vagy kard ra?

— Nézd pajtás, ha ennyire raaaszkodol hozzá, hát akkor gyerünk I

Felmentek ők a fekete felhő iárásába, hét szempillantásig, hét esztendeig mindég verekedtek. Egyszercsak a sárkány leesett fej nélkül. Szegény János inabe. gatyába, meg a kardjával úgy állt."

VILÁGFÁJA (részlet)- Míg a világ a világ lesz, mindég verekedőnk együtt, ölre-e vagy kardra, nekem mindegy! Itt a fődön hegy meg fa nem marad, mer mind rakásra túruk. Még a hegyből is laposat csinálónk. Mer nekőnk agyig kell bírkoznyi, míg a világ a világ él. Ez olyan lesz, Szegény János,

mint mikor két holló felszáll az ég enyhibe, oszt mindég vágják egymást. A két holló se bír egymásval, de mink se bírónk egymásval. Idehallgass, Szegény János! Most felszállasz a fekete felhő járásába, kihúzod a kardodat oszt úgy gyösz lefele. Mikor leérsz vágjál olyan a fejem tetejire, amilyet csak bírsz. Amelyikönk a fődbe mélyebben süllyed, az vesztett.

No felszállott, igazé, Szegény János, elkeseredetten megmarkolta a kardját, megsinderítette a feje fölött. Úgy gyön lefele, mintha egy istentelen nagy hegyet dobnának lefele. Olyat vágott a fejire, hogy utánna Szegény János hét éccaka, hét szempillantásig mindég aludt. Látja, hogy az a nagy Világi vitéz derékig a fődbe vót. Kimászott a főd gyomrából valahogy nehezen, sántítva. Akkor ő ült fel a lovára. Felszökött a fekete felhő járásába. Mikor gyön lefele a nagy Griffmadár vitéz, mint a fecske, durr, Szegény Jánosnak a fejire. Ugyanúgy púpig belevágta, mint ő őtet. - No, látod-e, Szegény János, egyforma erőbe vágyónk, egyforma tudományba.

Ahogy ő perdolnak, Világszépségi szalad arany főgyig érő pongyolába. Nap és Hold a homlokába, két csillag a vállába. Mikor nevetett, arany tubarózsák hullottak a szájából. Egyik kéziben is bor, a másikban is bor. Egyik kezibe piros rózsa, a másikban fekete rózsa. Griffmadár vitéznek adja a fekete rózsát meg egy kancsó bort, Szegény Jánosnak a piros rózsát meg egy kancsó bort. - Hallod, hallod Világszépségi, mit jelent ez? Szegény Jánosnak adod a piros rózsát, nekem meg a feketét.- Idehallgass, Világi Griffmadár vitéz, ketten tik engem nem vehettek el. Én Szegény Jánost szeretem és én az övé leszek. A tied akkor se leszek, ha mindég Világfájaként szököm a világot!

Világi Griffmadár vitéznek elpirút az arca a nagy idegességbe, Világszépségi felé vágott a kardjával. Belevágott a lába nyomába. Egy i stentelen nagy Világi jegenyefa nyőt a lába nyomába. Egy istentelen nagy magát: „Most vágjad Szegény János!" Szegény János abba a minutába kirántotta a kardját, olyat vágott a szívi közepibe, hogy a Világi Griffmadár vitéz egyszerre térgyre roppant. „Kegyelem előtted, Világ-Szegény János, a nagy vitéz ember orrán száján bugyogott a vér. Hűséges szolgád leszek, míg élvést élek."

„HOLLÓVÁ VALLT KIRÁLYFIAK" (részlet)

A Napnak a hátán verekednek ők. Minden 12 órakor este megjelennek, de ők egymásról úgy vágják a húst, hogy azt ember elképzelnyi nem tudja, úgy folyik belőlük a vér, mint a Rima dereka ...

B. KOVÁCS ISTVÁN

22