A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-22 / 12. szám
izennégy éves koromtól vár vissza a szülőföld. Szőkébb hazám: Gömörország. Ahol mindig szépnek, tisztának látom az eget, mégha súlyos, komor felhők akarnak is rászakadni a falumra. Ahol mindent a magaménak tudok, még azt is, ami nem az enyém. Szalmatetős, szoba-konyhás, földes házból vezet az út a Szívosszögbe. Földhöz lapuló, egyik oldalán oszlopokra támaszkodó hajlékba, de már cseréptetősbe. Ebben a házban ringott a bölcsőm, gügyögtem az első szavakat, itt formálódott a lelkem a bölcső szavaihoz életreszólóan hűségessé. Még mindig áll a ház, nekem ma is a legkedvesebb. Ha nappal érkezem haza, f ha este, mindig megbámulom. Gyermek- és ifjúkorom megannyi emléke forrósítja a szívem. Háromszor cserélt gazdát a cseréptetős ház, s harmadik gazdája már a helyi nemzeti bizottság. Fájlaljam, hogy szülőházam nem kell senkinek? Legutolsó gazdája, a tőlem néhány évvel idősebb Bőd Béla, a Kocsis István üresen maradt házát vette meg. Nagy, hosszú parasztház, tágas udvarral, istállóval, szép belsőséggel. Furcsálljam, hogy a cselédélet ismerője 1979-ben jó állapotban levő parasztházba költözött? Úgy hagyta el Bőd Béla a házunkat, ahogy harmincöt esztendeje elhagytuk az egész keserves régi világot. A háború után még gyermekfejjel néztem, hogy Farkas Ábrahám nagyságos úr, nagy földbirtok ura, parádés kocsis, megannyi cseléd és napszámos kenyéradó gazdája traktoron ül, cséplőgépet vontat egyik parasztudvarból a másikba, s ő maga a gépész, a cséplőgépkezelő, ő eszik együtt a parasztokkal früstök, ebéd és vacsora idején, aki földesúr volt, s már nem földesúr. Száz holdat hagytak meg a földjéből, hozzá traktort és cséplőgépet, a birtok az államé lett. S nekem akkor még meg sem fordult a fejemben, hogy mindez már egy új korszak nyitánya. Gyakran elmentem hazulról, gyakran visszatértem. Hol iskolából, hol máshonnan. S ahogy a falum fölé értem, mindig kíváncsian tekintettem szét. Belefogtam a szemem sugarába a Balogvölgy nagy részét, földjeivel, útjaival, erdeivel és településeivel. Hazafelé tartva, a temető fölül láttam, hogyan szakadnak egy tagba a földek, hogyan tűnnek el végérvényesen a régebbi parasztvilágra emlékeztető barázdák. Füstben, verejtékszagban, éjfélekig tartó gyűlések idegfeszültségében született meg falumban és mindenütt a szövetkezés gondolata. Kemény volt az ellenállás, s a lehető legrosszabbat sejttették az ember munkáján könnyítő gépek, még jó, hogy nem törték-zúzták porrá a gazdasági haladás első fecskéit, hírnökeit. Mikor az elhatározás megtörtént, és a falumbeliek a szövetkezeti gazdálkodás útjára tértek, még sokáig nem érezték jól magukat a közösben, a „jéerdében" „jégerdőt" láttak, semmi mást. A gépi munkában csak a pocsékolást vették észre. Az első aratógép térdig érő tarlót hagyott a földeken, s ez a kézi kaszába vetett hitet erősítette, az elégedetlenséget növelte akkoriban. Aztán következett a csendes és lassú megbékélés, az anyagi gyarapodás, a szokatlanba való beletörődés, s én, a hazajáró, azt tapasztaltam, hogy új arcot ölt a falum, új életformának megfelelőt. Szaporodnak az új családi házak, az emberek az iparból és a szövetkezeti gazdaságból teremtik elő a pénzt, s nyújtózkodnak, amennyire lehet, amennyire az anyagi körülmények megengedik. Ma már a Balogvölgy középső része, falum határát is beleértve, egy nagy bátkai központú állami gazdaság, 5317 hektár szántóval, 1877 hektár legelővel és 413 hektár réttel. Az ötvenes évek közepén a barázdák simultak össze, 1960-ban meg már a falvak ölelkeztek. Ha barátaimmal tartok haza, a temető fölé érve már nem mondhatom, hogy ez a bátkai, panyiti, az meg ott a radnóti határ. Ameddig a szem ellát, az mind egyetlen állami gazdaság földje. Több mint kilencszáz embert foglalkoztató hatalmas mezőgazdasági üzemé. * A szülőföld persze nemcsak a szülőfalu. Hozzátartoiik a környék is, a Rima- és Sajóvölgy is, és minden, ameddig gyermekkori képzeletem határa elér. Rimaszombat (Rimavská Sobota) a központ. Emlékeimben az első város, nagy házaival, szűk utcáival, égbe nyúló templomtornyaival, csillogó-villogó kirakataival, szép főterével. Még nem jártam iskolába, de Rimaszombatban már megfordultam vásárokon. A vásártér nyújtotta látvány első szokatlan élménye'im egyike, temérdek sok ember és. állat, kereskedők, alkudozók, kofák és kupecek, hajcsárok és részegek, lónyerítés és tehénbőgés. Bátyiban volt alkalmam megcsodálni a szíjgyártók, a szűrszabók és kötélgyártók munkáját, a kézművesek termékeit, a fuvarosok gumikerekű lovaskocsiját, a Tátra szálló előtt árválkodó taxikat stb. Rimaszécsre és Feledre Jártam még vásárba. Az előbbi helyre biciklin vitt apóm, az utóbbira gyalog mentünk, árkonbokron keresztül az eladásra szánt tehenünkkel. Rimaszécsen azóta sem jártam. Illetve hetvenhétben bekopogtam az Új Világ elnökéhez, a hanvai születésű és laksšú Juhász Istvánhoz, aki gyerekkorom „vásárvárosában” négyezerháromszáz hektáros szövetkezeti gazdaságot vezet, majdnem hatszáz szövetkezeti tag munkáját irányítja. Feleden tavaly voltam, író-olvasó találkozón, a község hatalmas kultúrpalotájában. Hogy épült-e valami a vásártér helyén, arról nincs értesülésem. Mint ahogy arról sem tudok, hogyan álltak le sorra a vízimalmok lapátai a Balog-, a Rima- és a Sajóvölgyben. Várgedén jutott ez eszembe, mikor az elhanyagolt külsejű, romos malomépületet néz-MÁCS JÓZSEF tern, s csodáltam környékén a nagy, modern üzletközpontot, amelyben a ruhától a cipőig, élelmiszertől a legszükségesebb iparcikkekig minden kapható. * Százötvenhat települése van a járásnak, s a majd százezer embernek vasút és 1200 autóbuszvonal biztosítja a kényelmes utazást. A déli részek számos községét ismerem. Tornaiján és Lénártfalán is jártam nemegyszer. Tornaiján a ruházati üzemben és magyar tanítási nyelvű szaktanintézetében, a Sajó-parti csevice-forrásnál, amelyből akkor még szabadon folyt el a víz. Néhány év óta a királyi szövetkezet értékesíti az ásványvizet, nyáron az egész járásban ismeri és kedvelt fürdőmedencét töltik fel vele. Lénártfalán Madarász Sándorral, a Vörös Csillag Efsz elnökével paroláztam, s értekeztem vele az ország dolgairól, mert hiszen a „föld fia" és a „falu gyermeke" nemzetgyűlési képviselő, a határ menti község fontos embere. A faluhoz közel, két ország között ott a „fináncok" laktanyája. De ez semmit sem számít. A lénártfalaiak bármikor szót válthatnak bánrévei és sajópüspöki szövetkezeti parasztokkal. A kertek végén folyik el a megzabolázott Sajó. Partján az emberek libát tenyésztenek és káposztát termesztenek emberemlékezet óta. Rimaszombat a központ, a lüktető szív szülőföldem nagy !t|terjedésű testében. Gyermekkorom kisvárosa helyén 4ízennyolcezerötszáz lakosú „nagyvárost" nézek az Akasztóhegy tetejéről. A negyvenes években, gimnazista koromban, gőzmalmáról, dohánybeváltójáról, kezdetleges konzervgyáráról és fűrésztelepéről tudtam. Azóta fölépült a sör- és cukorgyár, a húskombinát, a tejüzem, készül, vagy már kész a malom, elkezdődött a majd ötezer embert foglalkoztató gépgyár építése, s felépültek az új lakótelepek, összezsugorodott egészen a régi város, már csak diákkorom emlékeiben léteznek a szűk kis utcák a Rima partján és a főtér környékén. El sem tudom képzelni egyelőre a jövőt, amikor Bátyinak negyvenezer lakosa lesz. Pedig mindössze két évtizedről van szó. Alig kevesebbről, mint amennyi a felszabadulás óta eltelt. Fontos város, „főváros" Rimaszombat. A járás lakosai úgy kötődnek hozzá, mint magzat a köldökzsinórhoz. A vasútállomásról és az autóbuszállomásról szétrajzik a nép, végighömpölyög a főtéren és az utcákon. Vidékiek és helybeliek járják az üzleteket, amelyekből még mindig nincs elég, járják a kávéházakat és éttermeket, az önkiszolgálókat és cukrászdákat, amelyekből még szintén nincs elég. Kultúrház sincs. A munkaalkalom is több lehetne. Ezrek járnak más járásokba, kerületekbe, a cseh országrészbe dolgozni. További ipari létesítmények telepítése tehát állandó feladat marad a következő évtizedekben is. A munkaerő jelentős részét a mezőgazdaság köti le. * Ha tágabb értelemben szólok a szülőföldről, akkor mindjárt 12
