A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-03-01 / 9. szám
TUDOMÁNYTECHNIKA it MONDOTT OSZTÁN, MESÉIGETETT.. (A Bukovinai székely népmesék című gyűjtemény első kötetéről) I. „Ha monográfiákat szánunk egy. néhány szerelmi ötletet s szerelmi problémát fejtegető középszerű írónknak, úgy vélem, tón szabad végre az eddig jeltelenül meghúzódó mesemondókat is megörökíteni, hiszen ők a maguk társadalmi csoportjának legértékesebb epikus kincseit őrizték, formálták és élték át újra o mesékben kifejeződő mély humánumot" —Ortutay Gyula 1940-ben írta igényes, irónytszabó tanulmányában ezeket a sorokat (109. o.) a Fedics Mihály meséit tartalmazó kötet elé, amely — a néhány félig-meddig tudatos próbálkozást leszámítva — az első magyar kísérlet volt egy mesemondó teljes repertoárjának a közlésére, elemzésére (az akkor kis példányszómban megjelent munkát a budapesti Akadémiai Kiadó 1978-ban második, változatlan kiadásban hozta ismét forgalomba). Ma már nyugodtan elmondhatjuk, hogy iskolát teremtett ez a vállalkozás: a nemzetközi kutatás népi egyéniségkutató- vagy budapesti iskola néven ismeri a módszert. Célját Ortutay a következőképp foglalja össze idézett tanulmányában : Meg kell figyelni, „mennyiben fejtheti ki alkotó erőit az egyéniség a közösség megszentelte hagyományokon keresztül s a nemzedékről-nemzedékre hagyományozott epikus anyag alakulását mennyiben befolyásolhatja oz egyéniség és a tehetség, amelyeknek alkotó és teremtő szerepét nincs jogunk elhanyagolni a látszatra olyannyira egyéniségellenes s a közösség kemény fegyelmében növekedő, változó népi kultúrában sem. Éppen az egyéniség és a közösség által őrzött hagyomány közötti sajátszerű fesztültség adja kezünkbe a kulcsot a népi kultúra lényegének megértéséhez, s bármelyik tényező egyoldalú hangsúlyozása tévútra vezethet” (9. o.). Nem célom most a magyar egyéniségkutató iskola hazai és külföldi előzményeit vizsgálni; tény oz, hogy századunk második felében ilyen alapelvek szerint sorra jelentek meg a népmesegyűjtemények és az elméleti munkák. A legutóbb Szekszórdon látott napvilágot a Sebestyén Adóm gyűjtötte bukovinai székely népmesék első, vaskos "kötete, amely kizárólag Fábián Ágostonná meséit tartalmazza. II. Mielőtt magáról a könyvről ejtenék néhány szót, nem lesz tán haszontalan kissé közelebbről is megismerkednünk azzal a közösséggel, amelynek epikus hagyományaiból már ezidáig is több kötetre való népmese került a gyűjtők megnetofonjóra! A Dunántúl déli részén több községet (igy a jelen kiadvány kapcsán szóbajöhető Kakasdot is) bukovinai székely telepesek lakják. Hogyan és mikor került ez a keleti magyar népcsoporttöredék a nyelvterület nyugati szegletébe — erről lesz szó röviden az alábbiakban. 1764-ben az erőszakos sorozási törvény bevezetése miatt a kiváltságaikat féltő, Mádéfalvára sereglő székelyeket Corato alezredes ágyúkkal lövette. 186 halott és 34 sebesült maradt a helyszínen. A történelem siculicidium (székelyöldöklés) néven tartja számon ezt oz eseményt, aminek következtében 18 ezer székely menekült a Kárpátokon keresztül Bukovinába, ahol — idegen nyelvű népek tengerével övezve — öt faluban telepedett le. Jó egy évszázadig élt itt a székelységnek ez a töredéke, s amikorra otthonává alakította volna az idegen tájat — megkezdődött „hazatelepítésük". Nem dédapáik szülőföldjére azonban, hanem az Alduna (Pancsova) vidékére, ohonnan aztán fokozatosan vissza is szállingózott a csaknem húszezer ember Bukovinába. Az állandó „hazátlanság” érzése mellett az első világháború után keserű tapasztalatokat szerezhettek a nemzeti ellentétek terén is: „A magyar-román feszültség fokozódásával a moldvai földbirtokosak nem adtak munkát egyetlen magyarul beszélő bukovinai szegényparasztnak sem (...) Román tanítók jöttek, s a tűzben hamvadtak el az iskolák féltő gonddal összegyűjtött drága könyvtárai. Színnvagyar osztályokban az anyanyelv egy-két órás stúdiumra szűkült (...) A hat-hét évesen románra kényszeritett kisiskolások sem magyarul, sem románul nem tanulhattak meg rendesen Irniolvasni (...) Visszaszorult á magyar nyelvhasználat és kultúra. Székely falusi bálokon, táncos alkalmakkor kötelező volt román zenét is játszani és táncokat lejteni" (idézet Csupor Tibor tanulmányából; Valóság, 1979/5, 60. o.). A második bécsi döntés nyomán aztán a bukovinaiak vándorlásai folytatódtak: a zsúfolt szerelvények Bácskába szállították a tömeget. Az itteni viszonylagos jólét sem tartott sokáig, s 1944 telén már szinte „egy szál ingben” ismét az országutakon találjuk a 18 ezer embert. Csaknem féléves hányattatások után a dél-dunántúli megüresedett német falvakban telepedhettek le, ahol igen sokáig teljesen idegenül — sajátos nemzetiségi kisebbségként — éltek az őshonos magyarság közt. „Ez a 18 ezer — lehet, ma 2—3 ezerrel több — harmincnégy éve köztünk él. 1945-tól Dél-Dunóntúlon. Hogy élnek, mint élnek ma, ki tudja? Meglepően kevés írástudót hajtott ked. ve közébük kutatni. Mit tud róluk az országban lakó? Hogy Bukovinából jöttek? Talán. Abaposztós, bajszos atyafiak, hímzett bekecs, fafaragók, szövőasszonyok és kakasdi betlehemes? Ennyit biztosan. De ezt is töredékesen, rosszul” — panaszkodik Csupor Tibor idézett tanulmányában (58. o.). Nem akarok én most vele vitázni, jobban ismeri a kérdést, nyilván igaza is lehet, de azért még tudnék néhány olyan magyar népcsoportot említeni, amelyek tán még a dunántúli bukovinaiaknál is elhanyagoltabbak a néprajzkutatás szempontjából. Bizony, ha csak Dégh Linda: Kakasdi népmesék I—II (Bp. 1955—1960) vagy Bosnyák Sándor: A bukovinai magyarok hitvilága (Folklór Archívum 6; Bp. 1977) c. munkájára gondolok (s ez csak két, önkényesen kiemelt kiadvány a sok közül!), akkor is inkább sóvárogva mint sajnálkozva tekintek a bukovinaiak felé. Az utóbbi években pedig Sebestyén Adóm gyűjtött össze körükben 350 népmesét, amelyek első kötetének a megjelenése kapcsán tartottam fontosnak a fentieket elmondani. III. „Ezt a történetet még a nagyanyámtól hallottam, ő pedig ugyancsak az öreganyjótól hallotta. Ki tudja, hány kézen ment keresztül a történet, ómig hozzám jutott? Toldottak hozzá, elvettek belőle? Minden emberben van egy adag fantázia. A valóság rendesen csak egy picinyke magocska az emberi történetekben, de az idők folyamán terebélyes fa nő a magocskából, néha meg éppen egész erdő” — Krúdy ezekben a soraiban valamit „megálmodott" o mesemondós fő jellemvonásaiból is, bár korántsem a népmesével kapcsolatban vetette őket papírra. Egy jó mesélőnek persze nemcsak fantáziával kell rendelkeznie, hanem — többek között — kitűnő elbeszélő és szerkesztő képességgel is, amivel aztán az egyes kis epizódok egybefűzését oly művészi tökélyre emelheti, hogy hallgatóságában soha nem kelti az unalmasság, túlbeszélés érzését. Az egyes történetek halmaza nyersanyag a mesemondó birtokában, amelyből aztán ,;művészi szabadsággal” alakítja ki a helyzetnek, hangulatnak éppen megfelelő „terméket". Ö azonban csak egyik típusa a lehetséges mesemondói alkatnak (mondhatni azt is: az egyik véglet); a másik az, omikor a mesélő ragaszkodik a hallott mese szigorúan pontos visszaadásához. Fábián Ágostonná — a szóbanforgó gyűjtemény „forrása” — mesemondó egyénisége nagyjából a két végletes típus közt helyezkedik el. Művészete helyének pontosabb kijelölése alaposabb elemző tanulmányt érdemelne, amelyet viszont csak az egész repertoár ismeretében szabad elvégezni (a jelen kötetben a tőle hangszalagra vett 150 meséből 90 jelent meg), most tehát elégedjünk meg ilyen hozzávetőleges meghatározással. Stílusára — Fedicsével ellentétben — inkább az egyszerűsítés jellemző (ez tán azzal is magyarázható, hogy gyakran mesél gyerekeknek), bár motívumokat, epizódokat ő is szabadon variál. Meséinek jelentős hányada olvasmányélmény (ilyen szempontból is sok érdekes vizsgálat lehetőségét rejtegeti magában a gyűjteményi), azt adja vissza a maga sajátos elbeszélő-szerkesztő modorában, nyelvi stílusában (a mesék nyelvészeti sajátosságairól a kötet végén Rónai Béla tanulmányát olvashatjuk). Ö maga így vall minderről: „A meséket javarészt édesapámtól tanultam, a nagyapámtól, s nagyanyámtól. S vót egy nagynéném, Kalári néni. Attól és tanoltam, s aztán örökké jó olvasó voltom, olvas torn sok mesét. Sok eszembe jut a régi mesékből, s amit elfelejtettem, azt kialakítom. S így alakul a mese” (5. o.) „ .. . sokszor két-három mesét és esszeteszek azétt, hogy valahogy tudjam esszekombinálni. Az a mese pont nem úgy van, de én, én máskép mondom!" (7. o.). Beszédesek ezek a sorok, de még többet mond az a kilencven mese (Kovács Agnes jegyzeteivel), omely a kötet gerincét képezi. Ezeket olvasva együtt örülhetünk Sebestyén Adómmal, aki jóleső érzéssel nyugtázza, hogy nem pusztult még ki a bukovinai székelyek körében a mesemondás szokása, művészete..........az unokák is éppolyan szépen elmondanak egy-egy mesét, mint nagyszüleije.” (3. o.) Hadd fejezzem be a recenziót a bájos mesék gyűjtőjének találó szavaival, aki a mesemandásnak egy sajátos (mert a hagyományt fenntartó közösség sorsa is sajátos!) funkciójára mutat rá: „A mesékben a valóság és a csoda összeolvad. A sok csodálatos esemény segíti a hőst végső célja elérésében. Az égig érő fára való feljutás, a sárkány megölése (...), a boszorkányok hatalmából voló kiszabadulás minden mesélőben és hallgatóban egyaránt az élni vágyás erős akaratát teremtette meg. A bukovinai székelyeknél a 150 éves elszigeteltségükben igen sokszor a mesemondós és a mesehallgatás adta meg a további biztatást a nehézségek leküzdésére" (11. o.). LIS2KA JÓZSEF Kipusztul-e a vidra a Csallóközben? Az évszázadokon keresztül folyó halászat és vadászat nagyon sok értékes állatunkat ragadott ki a természet faunájából véglegesen, vagy sodor a végső kipusztulás leié. Az utóbbiak közé soroljuk lassan-lassan a vidrát is. A Csallóköz hajdan kitűnő feltételeket biztosított a vidra számára. A vidra elsősorban azokat a kisebb-nagyobb tavakat kedvelte, melyeket széles nádasok szegélyezték, vagy az olyan folyókat és patakokat, melyeket sűrű növényzet övezett. Sajnos az ilyen terület nemcsak a Csallóközben logy egyre jobban, de mondhatjuk ezt a jelenséget világméretűnek is. A vidra igazi életeleme a viz. Mozdulatai olykor a kígyóra emlékeztetnek, amennyiben törzsének és tarkának kígyózó mozgásával halad előre. Úszás közben úszóhártyás lábait testéhez szorítja és csak kormányzásra használja őket. Vízi ragadozó, tehát a halászok ellensége is egyúttal. Régmúlt időkben a halászok, akiknek ez a tevékenység biztosította a mindennapi kenyeret, ádáz ellenségükként tartották számon ezt a menyétfélékhez tartozó, halokkal, rákokkal, kagylókkal, viziszárnyasok tojásaival és olykor gyenge fiókákkal táplálkozó ragadozót. Legfőbb tápláléka azonban a hal. A já étvágyú ragadozó nagy mennyiségű halat zsákmányolt folyók, patakok, tavak és egyúttal a halászok hálói elöl is. A Csallóköz lolyóiban, patakjaiban és tavaiban — mint másutt is — megfogyatkozott a hal- és viziszárnyas-állomány. Ez okozza a vidra számának csökkenését nemcsak a Csallóközben, de manapság már egész Kőzép-Európában is. Ott, ahol még napjainkban megmaradt, a táplálékából hiányzó halat nagy menynyiségű tavikagylóval pótolja. Egy idős halász és zoológus állítja, hogy a csicsói rezervátumban megmaradt napjainkig ez a ragadozó. Tartózkodási helyén sok loltban több száz üres, jobb oldalán leltört tavikagyló található. Vajon hány százszor kell alámerülnie, hogy ilyen nagy számú zsákmányt a felszínre hozzon és a partra vigyen, ennek a kifejlett korában az 1—1,3 m hosszúságot is elérő ragadozónakT Fennmaradása is bizonyítja, hogy a zsákmányszerzés nem okoz számára különösebb nehézséget, mindebben segíti testfelépítésének tökéletes alkalmazkodása a vízi életmódhoz. A viz alá bukva füleit és orrlyukait elzárja. Csillogó sötétbarna szőrét zsirmirigyeinek váladékával teljesen vízhatlanná teszi. Bundája ezért sohasem ázik el. Számára manapság, de főképpen a múltban a prémvadászok jelentettek nagy veszélyt. Sajnos jelenlegi megritkulását is a múltban értékes prémjére vadászó ember idézte elő a legnagyobb mértékben. NAGY GÉZA 18
