A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-02-23 / 8. szám

KORTÁRSAINK MÉSZÖLY MIKLÓS Mészöly Miklós (1921) Szekszórdon született, és a tolnai táj, meg a közeli Duna árterületén szerzett élmények érlelték íróvá. Édesapja, aki a megyei árvízmentesítő társulatnál volt mérnök, mór gyermek­korában megismertette vele a természetet, melynek ábrázolására, erős színekkel, íróként mindig oly szívesen vállalkozott. Egy ízben megkérdezték tőle, hogyan vált íróvá, s főképpen: mikor? — Nem tudom ... — válaszolta Mészöly Miklós. — Esetleg kitalál­hatnék valami olyasmit, hogy ötéves koromban láttam egy háztetőt, ahonnét váratlanul felbukkantak a galambok, ugyanaznap délután kigyulladt a főtéri templom tornya, és a kettő között félreérthetetlen összefüggés volt. S ez talán nem is volna hazugság. A kép magára csupaszított élessége, ami túlmutat önmagán, mindenesetre végleges rögeszmém maradt. A dunántúli származású fiatalember megjárta a háborút, a hadi­fogságot, és Pécsett telepedett le. Ott írta első elbeszéléseit, majd Budapestre kerülve, a Bábszínház írá-dramaturgjává vált. Első buda­pesti elbeszéléskötete, Sötét jelek címmel, 36 éves korában jelent meg, 1957-ben. Már ezekben az elbeszélésekben is megmutatkoztak írói alkotó módszerének oly jellemző vonásai: o kiélezett élethelyzetek, a szinte már tragikusan sötét természeti képek, az abszurditásig kifeszített történetek. írói témavilága a népmesék és a bibliai történetek modern fel­dolgozásától a mai, változó világ új legendáinak feltárásáig szinte mindent magában foglal. A megfilmesített Magasiskola egy sóiyomidomár portréjának meg­rajzolásán túl az állatok, de az emberek mindenfajta „idomításá­­nak", eltorzításának veszélyeiről szól. Az atléta halála csupán látszólag egy sportoló tragikus viszonyai­nak felderítése vagy egy Hemingway-témának tűnő história, mivel a mai időkben játszódó történet az író erkölcsbírólata bizonyos ve­szélyes magatartásformákról. A Saulus sem csupán a bibliai Pál apostol megtérésének története — hogyan vált Saulusbál Paulussá —, hanem az emberi személyiség mindenkori kiteljesítésének és szabadságának problémája. A Pontos történetek, útközben című könyve mintha a francia .új regény“ magyar megfelelője lenne, amelyben látszólag az író meg­elégszik azzal, hogy hajszálpontosan mérje fel a tárgyakat. Hőse mégsem csupán a körülötte levő világot tárja fel, egy erdélyi utazás közben, Kolozsvár, Brassó és a falusi tájak kapcsán, hanem láttató erővel a tárgyakon túli emberi világot is. S a legutolsó Mészöly-regény, a Film is legalább két síkú cselek­ményül az első síkban egy öregember és egy öregasszony csoszog végig a budai Városmajor egyik csendes utcáján, a másik síkban pedig körülöttük pörög visszafelé az általuk megélt idő története: az 1912-es „véres csütörtök“, az 1944—45-ös ostrom, vagy az 1956-os októberi—novemberi ősz. Az író történeteiben látványos és bravúros idő-játékoknak lehetünk szemtanúi, mivel a cselekményeken túl, a szereplők szinte minden alkalommal saját életsorsuk lélektani idején belül is „utaznak". A Budapesten élő író, aki történetesen szintúgy a budai Város­major környékének egyik csöndes utcájában él, újfajta irányzatot teremtett meg a jelenkori magyar prózaírásban. S ezzel egyszersmind európai hírű íróvá vált, mivel könyvei sokféle nyelven hozzáférhetőek a külföldi olvasók számára is. Kritikusai többször bírálták szinte kíméletlenül pontos és szigorú, tárgyszerű ábrázolásmódja, leíró módszere miatt. E megállapításokra a következőképpen válaszol Mészöly Miklós:- Egyszer Goethénél találkoztam azzal a gondolattal, hogy rosszat teszünk az embernek, ha pontosan olyannak írjuk le, amilyen. Na­gyon nem hiszem. Talán éppen fordítva igaz, függetlenül attól, hogy reménytelen az ilyen pontosság. Tóbiás Áron ültem a tanya előtt és bá­mészkodtam. Szép. Kis idő telt el így. Ez volt az első reggel, mely az omladozó présházban talált. Jobb híján béreltem ki ezt a denevér­fészket, s csak most kezdtem barátkozni a vidékkel. Közben azon tűnődtem: hát valóban ennyi csak? Csupán csak szép? Végül is meg kellett halla­nom az óvatos lépések ne­szét.- Hát te? Hogy kerülsz ide? Furcsa valami a hang, mi­kor egyedül van az ember. Először a szemébe néztem, de csakhamar feljebb csú­szott a pillantásom. Áhá. A sziklák. Tanyám alig ötven méter­nyire feküdt a sziklaoldaltól, mely egyszerre fenyegetően magasnak tetszett. A széljár­ta bazaltoszlopok, csipkés ki­ugrók, mint az egyensúly remeklései, éppen a fejem fölött sötétlettek. Árnyékuk a kőkerítésig előrekúszott. A sziklaoldalból gyökércso­mók, torz alakú bokrok és fák hajoltak ki a levegőbe. Szélcsend volt, meg se rez­zentek. Meaismételtem:- Hát te? Honnét? Gyanakvón fürkészte az arcomat. Fölugrott egy föld­be süppedt bazalttömbre, és gondosan szem ügyre vette a fűben hagyott cipőmet. Frissen talpalt városi cipő volt. afféle úri cipő, melyre az első kirándulás után már nem lehet ráismerni. Az ő finomabb szimata tán még a hús szagát érezhette rajta, melyről a talpnakvalót le­nyúzták. Nem ment a köze­lébe, csak körülötte szaglá­szott. Szeme gyulladásos volt. vörös, bordáira ráaszott a bőr. De az orra élt. Kis nyugtalanság fogott el, hogy miért hallgatunk.- Éhes vagy? - kérdez­tem. Nagy darab szalonnával kínáltam. Lassan eszegette, és nem mutatta, hogy éhes. Inkább az látszott rajta, hogy nem lepődne meg, ha elker­getném, ha minden indok nélkül abba kellene hagynia az evést. Míg csámcsogott, kiálló bordái hullámoztak a rágó mozdulattól. Csak egy­szer rezzent össze: valahol kődarab csusszant meg fe­lettünk, és lezuhant a mély­be. Az apró porfelleg, mely útját jelezte, hamarosan szét­­foszlott. Mint valami hab­könnyű, ezüstös virágpor. Virág azonban nem volt sehol a sziklafalon. Amint szállt fel a nap, las­san az árnyék is visszahúzó­dott a tanyaudvarról. Rövide­sen mindkettőnket tűző nap vakított. S a nagy fényesség­ben mindketten hunyorogni kezdtünk. Hirtelen úgy érez­tem, hogy szólni kéne vala­mit. De mit? Úgy látszik, csak az ember olyan ostoba, hogy minduntalan beszélni akar. Ö megnyalta még egy­szer a zsírfoltot a kövön, aztán lefeküdt, és álla alá húzta a lábát. Éles hang törte meg a csendet. Vékony nyakú em­berek hallatnak ilyen hangot, akiknek olyan az ádámcsut­kájuk, mint valami fegyver­vég. A kutya lecsapta a fülét, és a közeli szőlőtőkék közé futott, őszintén meglepőd­tem: hogyan? Ez fél? Szürke nadrágos, kék in­­ges férfi tűnt fel a tanya végében. Magas volt, sovány, mint egy szálkás tollrajz. Ahogy állt. mögötte feirajzo­­lódtak a sziklák tömbjei. A látványban rejlő ellentét oly különös volt, hogy kíván­csian előreléptem. Magabiz­tos mosollyal a férfi is elin­dult felém. Ejha! Mint egy rókafej, olyan I Erősen csillogó, apróka szemek, hegyes orr, vörhenyes haj. Bőre sárgásfehér és csu­pa szeplő. Másnapos szakál­la egybeolvadt a bőre színé­vel. Zsebre dugott kézzel állt meg előttem.- Ilyen ez, uram! — mond­ta nevetve. — Bizony isten, ilyen! Ha megverem, még a húst sem eszi meg. Elhiszi? Hangtalan mosollyal nézte a kutyát. — Egyébként nincs sok baj vele - folytatta. - Tudja, el nem menne innét a hegyről egy istennek se. Itt érzi jól magát. Nem is tudom, hogy került ide, egyszer csak ka­part az ajtón, emlékszem, tél volt, aztán azóta itt van. Né­ha fönt alszik a sziklák kö­zött. Az ostoba. Bazalt! Ba­zalt, te! A kutya nem mozdult. A vöröshajú fölemelt egy követ — erre azonnal elősom­­polygott, és pár lépésnyire megállt előttünk. Tekinteté­ben nem volt sem düh, sem alázat. Csak konok némaság. A férfi felém fordult.- Nyaraló? Bólintottam, hogy igen.- Hát szép is az! - mond­ta elgondolkozva. - Mármint hogy nyaralni. Itt lakik a ta­nyában? - Igen, igen. - Hm ... — és körülnézett. — Persze, semmije sincs? Ágy, miegymás ... Mert ha kell, csak szóljon ám, én itt lakom a közelben — s egy szomszédos tanyára mutatott. — Ha bármi kell, csak szól­jon. Azért vagyunk itt, hogy segítsünk egymáson. Nem igaz? Szívélyes mozdulattal ki­nyújtotta a kezét és bemu­tatkozott.- Kocsis András vagyok. Lám — gondoltam — min­den egyszerűbb, mint ami­lyennek látszik. Valami mást vártam, nem ilyen minden­napi nevet. Szomszédom barátkozó mo­sollyal hunyorított.- Látom, jól megértik egy­mást. Mármint a kutyával.- Azt hiszem, jóban le­szünk — s próbáltam magam­hoz hívogatni Bazaltot, de nem nézett rám, konokul csak a vöröshajút figyelte. — Jó kutyának látszik, hűsé­gesnek ...- Az már igaz, abban nincs hiba. De tudja, én nem szívelem a nagy hűséget. Mit kuncsorog mindig az ember után? Köll az? Éljen a maga szórakozására. Csak persze, lássa el a dolgát.- És ellátta? Fölnevetett.- De furcsákat kérdez! Ha köll, hát ugat. Mit csináljon mást? Nem ember ez, hogy gondolkozzék, ezt meg azt tegyen. Az az én dolgom, a gazdáé! - s ádámcsutkája támadón kihegyesedett. - Mi, Bazalt? Kezével suhintott egyet, és a 'kutya fegyelmezetten be­húzta a nyakát - de meg se vakkant. Ez az egyszerű mu­tatvány szorongatóbb volt. mintha korbáccsal ütötte vol­na. Bár ugyan vödröm, szé­kem nem volt, és az asztalom is nagyon rogyadozónak bi­zonyult - kezdtem tanakod­ni, hogy elfogadjam-e szom­szédom ajánlatát. Végül is megkérdeztem:- Volna valami ilyesmije?- Hát hogyne volna! — le­gyintett. - Csak tessék majd 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom