A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)

1980-02-16 / 7. szám

A BENKA-DIJAS NAGY KORNÉLIA MEGKÉSETT REFLEXIÓK Szellemi életünkre jellemző a termékeny vitákra való restség. Évek óta nem volt olyan kulturá­lis esemény, amely hevesebb (és egyben színvonalasabb) vitára sarkallta volna toliforgatóinkat. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, valamilyen tudomány, talán a pszichológia módszereivel eset­leg magyarázatot is kaphatnánk rá — belenyugodnunk azonban mégsem szabadna! Egy tartal­mas vita során többen elmond­ják - feltehetően jobbító szán­dékkal — véleményüket, s közös erővel mégiscsak előbbre jut­nánk. Az efféle vitákat, eszmecseré­ket persze lapjaink is szorgal­mazhatnak „mesterségesen“ (ha már spontán polémiákra nem számíthatunk!), például úgy, hogy konkrétan felkérnek bizo­nyos egyéneket a hozzászólás­ra ... Mindezt azért bocsátottam előre, mivel jópár hónapja meg­jelent egy „vitaindító" tanulmány Lacza Tihamér tollából, Műszaki és természettudományos értelmi­ségünk szerepe és helyzete cím­mel (Hét, 1979-9; 38-39. o.), de nem tartotta ezidáig senki érde­mesnek odafigyelni rá. Közben a szerző az őrsújfalusi III. Nyári Művelődési Táborban is tartott a témáról előadást, de a „vita" néhány hozzászólás utón ott is zátonyra futott. Az alábbiakban néhány sor­ban hozzászólnék a kérdéshez; mondandóm a „reálértelmisé­günk és az olvasás" alcímet is viselhetné. A szóbanforgó tanulmányban azt olvashatjuk, hogy műszaki és természettudományos értelmisé­günk — bár nagy része tagja lehet a CSEMADOK-nak — a he­lyi szervezeteken belül túlnyomó­­részt passzív (mivel, ha nem tud énekelni, táncolni — más lehető­sége nem is igen akad bizonyos aktivitás kifejtésére). Az igaz, hogy a CSEMADOK helyi szer­vezeteiben túlteng a reprezenta­tív jellegű népi tánc- illetve énekcsoportoknak a működése, ami nem is lenne nagy baj (hiszen nagy szükség van rá­juk!), ha ezáltal nem válna egy­síkúvá a közösségi munka, és egy csomó ember nem rekedne kívül a szervezet tevékenységén. Az viszont megintcsak igaz, hogy az egyes alapszervezetek önma­guk határozzák meg tevékeny­ségük jellegeit; tehát a tenni­­akaró reálértelmiségi is talál­hatna érdeklődésének megfelelő kibontakozási lehetőséget, amely­­lyel a közösségnek is hasznára lehet (pl. az orvosok előadáso­kat tarthatnának bizonyos aktuá­lis egészségügyi problémákról, a mezőgazdászok a maguk szak­területéről szintén, és sorolhat­nám tovább. Nem hiszem, hogy volna olyan szakma, ahonnan ne lehetne a közérdeklődésre számot tartó előadást összeállítani.). A legnagyobb baj talán nem is a lehetőségek hiányában van (bár ott is lenne javítanivaló), Amikor először találkoztam ve­le a Csallóközi Múzeumban. Pa­taki Klára szobrászművész kiál­lítására készültek. Az egyik te­remben fiatal nő szorgoskodott. Festette a szobrok talapzatát. — Valakinek ezt is meg kell csinálnia — nevetett vidáman. Fehér munkaköpenyben töré­kenynek hatott a karcsúsága. Még sem ijedt meg a nehezebb munkától, a nehezebb szobrokat iš segítette cipelni. — Itt ná­lunk mindenkinek meg kell fog­nia a munka végét, olykor, még az igazgatónk is hordja a képe­ket. Kis múzeum vagyunk, a kiállítások rendezésekor jut munka mindannyiunknak. Nagy Kornélia, a múzeum művészettörténésze a kiállítás megnyitása után megkért ben­nünket, útban vigyük haza Nagy­magyarra (Zlaté Klasy). — Mindennap onnan jár mun­kába és vissza? — kérdeztem tőle. — Nincs messze Nagyma­gyar ... Nincs. Harminc kilométer „csupán“. A talapzat festéséért, a képek, szobrok cipelóséért persze még nem járna Benka-díj. Azért sem, hogy naponta harminc kilomé­tert utazik munkába és harmin­cat vissza. A közlekedési viszo­nyok nem a legjobbak, késik a busz olyankor is, amikor zuhog az eső vagy hófúvás van. Per­sze még ez sem elég a Benka­­díjhoz. Igen ám, de . . . — Tulajdonképpen mikor fog­lalkozik a képzőművészeti iro­dalommal, hiszen munkaköré­hanem inkább a reálértelmiség hozzáállásában! Az említett tanulmány egy má­sik helyén azt olvashatjuk, hogy az író—olvasó találkozókon reál­­értelmiségünk csak elvétve jele­nik meg. Hát olvasni mór csak tudnak?! Hogy ennek ellenére távol maradnak ezektől a ren­dezvényektől, nyilván mással magyarázható. Gondolom, a helytelen szemlélet az oka az egész passzivitásnak: az irodal­mat automatikusan a humán értelmiség „felségvizeire“ utasít­ják. Pedig az irodalom mindenkié! Tudom, közhely — de sokszor a közhelyeket sem árt hangoztat­ni, sőt alaposabban körüljárni; mivel éppen közhely-voltuk miatt igencsak könnyedén átsiklunk rajtuk, tudomásul sem vesszük: mit takarhatnak valójában. Lehet, hogy félrevezető, és torz képet nyújt (amiért előre is el­nézést kérek), de a továbbiak­ban a magam példájából indul­nék ki. igenis a valóságot takar­ja (legalábbis szeretnénk). Az ősrégész munkája éppoly „száraz", egzakt mint egy villa­mosmérnöké. Nagyon ritkák a szenzációs fölfedezések, arany­­kincsleletek, amelyek miatt a kívülálló „romantikusnak" és izgalmasnak tartja az archeoló­gus tevékenységét. Ahogy Edison csak egy volt. úgy nem lesz minden régészből Schliemann (Trója felfedezője) sem! „Apró­­munkásokra" is szükség van — nek ellátásához elméleti tudás is kell. — Hogy mikor? Néha van egy kis szabad időm. Például a hét végén. Hivatás. Utazás reggel, utazás este, férj, háztartás, „kikapcso­lódásnak“ a képzőművészeti szakkönyvek tanulmányozása, szakcikkek, megnyitó beszédek és katalógusszövegek írása — kevés idő jut a szórakozásra, kikapcsolódásra. — De hát térjünk vissza a Benka-díjhoz. Tulajdonképpen miért kapta ezt a rangos kitün­tetést? — Miért is? A kiállítások ren­dezéséért. vagy inkább a dip­lomamunkámért, amit a komá­romi Dunamenti Múzeum mű­vészettörténeti gyűjteményéről írtam. Négyünknek adták tavaly a Benka-díjat, én az abszolvens­­díjat kaptam. — örül a díjnak? — Már hogyne örülnék! Vá­ratlanul ért a kitüntetés, ezért az öröm is nagyobb. — Fáradtságos a napi prog­ramja? — Eléggé. Reggel ötkor kelek és délután öt óra körül vergő­­dök haza. Néha nagyritkán van még lelki erőm foglalkozni a képzőművészet-elmélettel, de igazán csak szombat s vasárna­ponként és más munkaszüneti napokon van alkalmam, hogy elmélyedjek a művészettörténe­lemben. Nagy segítséget jelent, hogy édesanyáméknál lakunk, de ugyanakkor a napi utazás sok időt vesz el. Nagy Kornélia hetvenhatban az ő tevékenységük pedig gyak­ran egyhangúvá válhat. A szépirodalomnak meg aztán végképpe semmi köze az arche­ológiához, tehát ha egy régész, mondjuk verseket olvas, azt köz­vetlenül nem használja föl mun­kájában. Kikapcsolódásként for­dul az irodalomhoz - mivel úgy érzi: élete csak így lehet teljes. A néprajzos - bár munkája kívülről szintén rendkívül színes­nek, izgalmasnak tűnik —, ha egy részprobléma kutatásába kezd, tevékenysége bizony semmiben sem különbözik a fenntebb fel­­vázoltokétól... Sőt, tovább is mehetnénk! Még az irodalmá­rok, irodalomtörténészek is csak szabadidejükben, kikapcsolódás­ként olvassák a szépirodalmi mű­veket. Amikor az irodalomkritikus egy regényt elemez, akkor az nem is tekinthető olvasásnak a szó szoros értelmében (még ha a tevékenység módja, menete azonos is), hanem kemény mun­kának. A művet izekre szedi, boncolgatja — hasonló munkát végez, mint egy embert "boncoló sebész (még a legszebb emberi test sem nyújthat valami épüle­tes látványt ízekre szedve!). Képtelenség lenne hát kizáró­lag az irodalmárokhoz utasítani az irodalmat! ök csak bizonyos művészi alkotásokat vizsgálnak tudományos módszerekkel, de ezek az alkotások nem azért születtek, hogy az irodalmárok­nak legyen munkájuk. Éppolyan képtelenség, mintha a muzeológusokat küldenénk a múzeumok kiállításait megtekin­teni. holptt azok a nagyközönség számára készültek; vagy borá­végezte el a főiskolát, utána rögtön a Csallóközi Múzeumba került. — Tulajdonképpen irodalom­történész szerettem volna lenni, mégis művészettörténeti szakra kerültem. Hogy miért? A kö­zépiskolában volt egy kiváló képzőművészeti tanárunk: Skri­­ba Pál. Igen sokat foglalkozott velünk, megszerettette velem a képzőművészetei; lényegében neki köszönhetem, hogy érde­kelni kezdtek a képzőművészeti alkotások és a művészettörténet. Most már persze tudom, hogy mennyire szerteágazó tudomány ez, így még jobban meg tudom becsülni, hogy Skriba Pál any­­nyit foglalkozott velünk. Annál is inkább, hiszen mindezt nem a rendes tanterv keretében vé­gezte, hanem szabad ideje jó részének feláldozásával, önkén­tes alapon, a délutáni órákban. A képzőművészeti ismeretek, il­letve a művészettörténet nem volt kötelező tantárgy, hogy mégis felvettük s megszerettük, az teljesen az ő érdeme. Talán azért is örülök nagyon a Ben­­ka-díjnak, mert hiszen Skriba Pál tanár úr munkásságának az elismerése is. — Sok a munka itt a múze­umban? — Éppen elég. S elég kevesen vagyunk hozzá. így aztán a mú­zeum munkatársai a nem szigo­rúan szakmájukba vágó munká­kat . is maguk végzik, nemcsak magunk szervezzük a kiállításo­kat. állítjuk össze a katalóguso­kat, de a képeket, szobrokat is magunk cipeljük, —os­szad szakembereinkkel akarnák az összes bort megitatni . . . Láthatjuk hát, hogy egészség­telen jelenségről van szó. No, de mi az oka ennek a káros szemléletnek, vajon hogyan ala­kulhatott ki? Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ adhassunk, szélesebb körű vizsgálatokra lenne szükség. Csupán saját ta­pasztalataimra támaszkodva rész­leteiben elemezni a problémát félrevezető lehet. így csak né­hány mondatban vetem ide gya­númat. Tartok tőle, hogy iskolai iro­dalomoktatásunk a ludas a do­logban. A reál-tárgyak túltengése miatt úgy tűnik, irodalomtaná­­roink is elbizonytalanodtak: a gyerekek érdeklődése irányításá­nak még a lehetősége is kicsú­szott a kezükből. így aztán fel­nőtt egy nemzedék, amely sem­mi közösséget nem érez irodal­munkkal. Most van felnövőben a második! Hogy a helyzeten változtathas­sunk, két fronton kell támodóst intézni a közöny ellen: alap- és középiskoláinkban az irodalom­oktatást élőbbé és élvezhetőbbé kell tenni. Lelkesedéssel és jó példával — azt hiszem — peda­gógusaink alkalmasak is lenné­nek bizonyos sikerek elérésére. A másik fronton népművelőink­nek és minden toliforgatónknak kéne harcba szállni, és megkísé­relni a már nem iskoláskorú emberek szemléletén változtatni. Nagy munkáról van persze szó (talán felelőtlenség is néhány sorban „elintézni"), de összefo­gással érhetnénk el eredménye­ket! LISZKA JÓZSEF 14

Next

/
Oldalképek
Tartalom