A Hét 1980/1 (25. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-16 / 7. szám
tok, hogy a hazai szurkolók elsősorban a jégkorongozóktól, a Reháková—Drastich jégtánckettőstől s éppen a síugróktól várnak érmes helyezést! Vajon milyen volt hát a sítalpakon repülő „sasok" olimpiai felkészülése? És tényleg külön bátorság kell-e ahhoz, hogy valakiből síugró legyen? Jiíí Raška, a válogatott edzője: „Az elmúlt évek legkeményebb felkészülési időszakát zártuk le az idei Bohemia Turnéval. Nyáron, az alapozás kemény időszakában napi kétszeri erőnléti edzéseket tartottunk, majd a szovjet sportolók meghívására már októberben havon folytathattuk a munkát. Utána hazai, majd jugoszláviai edzőtáborban volt az olimpiai keret, a versenyidény megnyitása óta pedig szinte valamennyi jelentős tornán részt vettünk. Már-már úgy éreztem, hogy a fiúknál a túledzettség jelei mutatkoznak, ezért a téli játékokra való indulás előtt valamivel több idő jutott a pihenésre. Mielőtt azonban Lake Placid-be indultunk volna, a válogatott újra teljes edzésben volt. Remélem, a több hónapos igyekezetnek meglesz az eredménye az olimpián." Tánczos János: „Hogy lesz valakiből síugró? Elsősorban a sízést kell szeretnie. Besztercebányán (Banská Bystrica) születtem és a környező dombokon már hároméves koromtól síztem, hóból épített sáncokon ugráltam a pajtásaimmal. Tíz-tizenegy éves koromban kerültem ugróiskolába, ugrásaim száma azóta több ezerre tehető. Sikernek tartom, hogy az 1977-es vikersundi sírepülő világbajnokságon bejutottam a legjobb húsz versenyző közé: tavaly, Oberstdorfban, a Négysánc Versenyen pedig ötödik lettem. Szeretnék azonban egy igazi nagy eredményt is elérni." Stanislaw Bobak (Lengyelország), a Bohemia Turné győztese: „A komoly versenyeken talán az ugrások előtti utolsó óra telik el a legnehezebben. Az, hogy az ember látja az ellenfeleit, a többieket. Ilyenkor hosszú percek telnek el úgy, hogy alig-alig szólunk egymáshoz. Aztán, amikor sípjelre a sáncra lépek és hirtelen előrelendülök, valahogy föloldódom. Utána már az izmoké, az akarásé és olykor az időjárásé a főszerep." Mathias Buse (NDK): „A sáncon egyre gyorsabb sebességgel száguldunk lefelé. Az elrugaszkodás pillanata a legfontosabb, utána úgy érzi az ember, mintha sárkányszárnyai nőttek volna. A földet érés pillanatát nehéz szavakba foglalni, de annyi bizonyos, hogy egy-egy nagy ugráshoz a tiszta stílus mellett, alapos erőnlétre van szükség." Kelemen Zoltán (Magyarország): „Nálunk, legalábbis egyelőre, kevesen űzik ezt a sportot. Annál is inkább, hogy minden síugrónak bátorságra is szüksége van. Szerintem ezzel születni kell, tizenéves korban elsajátítani szinte lehetetlen." Leoš Skoda: „A síugrás talán az egyetlen sport, amely nem épül tömegbázisra. A közvélemény elsősorban ezért tart bennünket bátor és merész férfiaknak. Jómagam például a Forma 1-es autóversenyek pilótáit csodálom hasonlóképpen és aligha ülnék valaha is egy versenyautó volánja mögé. Az ugrósáncon azonban nem érzek félelmet." A síugrók tehát nem félnek, bármilyen messze röpítse őket a szélbe, a levegő ellenállásába kapaszkodó síléc. Magasan és bátran röpülnek. Akár a madarak. Kontár Gyula felvételei
